film-preview-annihilation

LISTA, magazin

129 téli film felhőtlen komédiázás nélkül

PRIZMA

2018/03/26

Téli filmnaplónkban kerültük a vígjátékokat, bár A nő kétszert újranéztük.

Puskár Krisztián

 

Joint Security Area

Joint Security Area

Ezeket a filmeket néztem idén:

Florida Project (2017) / Nem annyira ragad magával, mint a sodró Tangerine, de most már azt gondolom, hogy mégis jobb. Na nem mintha verseny lenne. Az tuti, hogy mélyebbre hatol. (9/10)

Blade of the Immortal (2017) / Nagyjából 8-10 éve hagytam abba Takashi Miike aktivitásának a követését. És a kép, amivel a film fekete-fehérből színesbe vált: ha moziközönség lettem volna, állva tapsolva ünnepeltem volna végig a főcímet. Jó tempójú természetfeletti szamurájfilm kisebb bizarr vizuális csavarokkal. Nincs katarzisélmény, de Miike konzervatívabb pillanatiban is úgy szórakoztat, mint senki más. (8/10)

A Cure for Wellness (2015) / Elképesztően rossz ez a film. Nekem egyébként, az egyre szélesebb sávot lefedő “színvonalas középszer” nagy ellenségeként, néha egy igazán elbaszott valami is képes olyan élményt nyújtani, mint egy jó film. De ez sajnos nem úgy rossz. Amikor viszont a falu kocsmájában a svájci fiatalok bőrruhában szórakoznak német nyelvű metálra tévéfilmes megvilágításban, az olyan, mintha Kabay Barna rendezte volna. (3/10)

The Ornithologist (2016) / Nehéz megragadni az okát, de egy olyan filmes nyelv, tempó és hangulat jutott eszembe erről a filmről, amit a kilencvenes évek második felének Művész mozijához kötök – talán, mert akkoriban kezdtem oda járni, és láttam pár olyan filmet, amit hát nem annyira értettem, de voltak bennük meglepő dolgok. Van itt egy vallástörténeti allegória és ikonográfia, egy “erdő”, cuki szadista japán turistalányok, homoszexuális kalandok, jó sok szimbolika, madarak, túrázgatás, vizeletfétis, végignéztem. (6/10)

Good Time (2017) / Nagyon erősen kezdődik, és akkor tűnik fel, hogy ez mennyire az audiovizuális dinamikája miatt van, amikor az utolsó félórában rájössz, hogy ebben a történetben nem lesz több, és magadra hagytak. (6,5/10)

Fort Apache, The Bronx (1982) / Egy késői rendőrmelodráma a gettófilmek korából, amely ellentmondás Paul Newman mosolygós és szomorú karakterében összpontosul. Érdekes, hogy műfaji parafrázisként is működik az egész, nem csak Newman vonul vissza, hanem vele együtt egy rendőrfilmtípus is, ez már a Menekülés New Yorkból kora. (7/10)

Joint Security Area (2000) / Egyrészt ebben a filmben van a filmtörténet talán legjobb poénja. Másrészt hangosan sírtam a végén a szomorúságtól. Majdnem mestermű, csak a történetet bevezető angol párbeszédeken és keretezésen kell túlesni a legelején. (9,5/10)

Ash vs. Evil Dead 1-2 (2015-2016) / Az első évad a sitcomos tempóval zseniális csavart adott az Evil Deadnek (8,5/10). A második évad olyan mint a Buffy – mármint hangulatra, nem történetvezetésben. (5/10).

Black Swan (2010) / Bárcsak király trashfilmet csináltak volna ebből. Ugye mindenki érti azt a finom pszichológiai utalást, amikor Natalie Portmanből az előadás közben kinő egy nagy digitális fekete szárny???!!! Én tartom, hogy Aronofsky szar rendező, egy jó filmje volt eddig összesen. És én a Pi-t is utáltam. (4/10)

Bad Day For The Cut (2017) / A szakállas és bánatos farmer puskát fog: melankolikus, szép és hétköznapian szomorú ír bosszútörténet, megrázó befejezéssel. (7/10)

Jasper Jones (2017) / Felnövés- és rasszizmustörténet a hatvanas években Ausztráliában, szerelmi és bűnügyi szállal. (5/10)

Texas Killing Fields (2011) / Tegyük a bűnügyet Texasba, legyen benne white trash, keményítsenek folyamatosan a szereplők, jó lesz, írja majd magát. (4/10)

Detroit (2017) / Egyenetlen tempóban és stilisztikailag is (az animációs bevezetőt nehezen tudom hova tenni), elképesztően erős középrésszel és esetlen keretezéssel, de tökéletlenségében is egyedülálló film a detroiti szükságállapotról. Bárki bármint mond, egy ilyen filmeket nem lehet másfél órában elintézni, bármikor újranézném. (7,5/10)

Hard Eight (1996) / Paul Thomas Anderson első filmje nagyon szépen belesimul a kordivatba: nagyon sok ehhez hasonló független (poszt-Scorsese) bűnfilm készült a kilencvenes években, ez a különlegesebbek halmazát gyarapította akkor is, de leginkább azért, mert Philip Baker Hall úgy viszonyul a film egészéhez, mint Pam Grier a Jackie Brownhoz. Húsz évvel később is épp annyira típusfilmnak hat, amint akkor: “a Boogie Nights rendezőjének eggyel korábbi filmjének”. Butaság lenne mást utólag belevetíteni. (7/10)

The Villainess (2017) / Bevallom, az első és az utolsó akciójeleneten kívül, valamint egy udvarlási és kettősügynöki szálon kívül másra már nem nagyon emlékszem ebből a filmből. De amúgy tökjó volt. (6,5/10)

Septej (1996) / Cseh fiatalok kóborolnak a városban, bulikban, parkokban, pizzériában, fura dolgokról beszélgetek, mintha be is lennének folyamatosan mind szívva, a háttérben a posztszocialista kilencvenes évek, egzisztenciális válság, mintha lenne egy ufós vonal is benne stb. Erre vissztérünk később, egy húsz évvel későbbi lengyel filmmel. (6/10)

Under The Volcano (1984) / Albert Finney egy korszak végével együtt issza magát halálra Mexikóban, fehér öltönyt visel, egyszer még a ringlispílre is felül egy üveg whiskyvel a kezében, nemsokára kitör a háború. Jó kis kései melodráma John Hustontól, nyilván pont így forgatta volna le az ötvenes években is. (7,5/10)

Nightwatch (1997) / Volt ez az elképzelés annak idején, áthívták Amerikába az európai rendezőket, hogy forgassák le újra egy korábbi filmjüket. Én ennek a dán eredetijétől összefostam magam az HBO-n, aztán amikor kijött a moziban, megnéztem, de csak Patricia Arquette-re figyeltem, mert ő volt akkoriban a kedvenc színésznőm. Most csak Nick Nolte-ra, de így se tűnik kevésbé feleslegesnek és torzszülöttnek ez a “projekt”. És ez ad neki nem kevés bizarr élvezeti értéket. (5,5/10)

Thelma (2017) / Szeretem a telekinézis-horrorokat, ez is szépen építkezik az első órában, az elfojtás is finoman hatalmasodik el, ügyesen keretezik a rideg terek és építészet (egy ideig simán párba állítható a Raw-val), aztán az utolsó órában totál félrecsúszik és bosszantóan pongyola és “korrekt” módon varják el a szálakat. De legalább lángra kap egy ember a csónakban, az is valami. 6/10

That Night (1992) / Voltak filmek, amiket videótékába járó koromban sose vettem ki a borítójuk és a címük miatt, viszont minden alkalommal elém kerültek. Ilyen volt a Holdfényes éjszakán. Érett asszonyként most megnéztem: kedvesen vázlatos korrajz az ötvenes évek kisvárosi Amerikájában való tinilétről. (6/10)

Hidden Figures (2016) / Bizonyos tekintetben ez a film tökre hasonlít az Aludj csak, én álmodom című másik filmhez. Bár mondjuk azt rég láttam. Én bírtam azt is. (6/10)

Altered Carbon (2018) / Nagyon jól építkező kiberpunk sorozat, lenyűgöző világgal, ami sajnos az utolsó harmadában (az erőltetetten visszaemlékezős, dzsungelben játszódó teljes epizód után) elveszíti a lendületét és a szálelvarrás mesterkélt pillanatainak esik áldozatul. (6/10)

Tom of Finland (2017) / Minden jó izlésű embernek Tom Of Finland az egyik kedvenc művésze, ez a róla szóló film pedig bár korrektül, sőt, jól kezdődik (amíg Finnországban és Európában játszódik), ügyetlen és rossz lesz (onnantól, hogy Amerikában). Finnek forgatták, és elképesztően hiteltelenek az amerikai részek. Viszont az elején van az egyik legszebb jelenet, amit idén láttam: légiriadó és bombázások villogó zajában rajzolódnak ki finn homoszexuális katonák parki illegális légyottjainak sziluettjei. (4/10)

Westworld (2016) / A robotpark a mesterséges intelligencia tömeges öntudatra ébredésének belső perpektívájából, ami egyben egy autokrata rendszer elleni tömeges öntudatra ébredés szép allegóriája is. Nagyon jól megírt és okosan felépített sorozat. (8/10)

Super Dark Times (2017) / Lineáris és egyértelmű, mégis alattomos kisvárosi pszichothriller, szorongást keltő befejezéssel. (7,5/10)

The Ritual (2017) / A felütés nagyon erős, aztán az is jó, amikor mennek az erdőben és ijesztő dolgok történnek, de sajnos, hm, a megoldás kurvanevetséges. (5/10)

The Night Of (2016) / Remek krimi-minisorozat, amiben Riz Ahmed fokozatosan kibomló karakterrajza hordozza a legtöbb feszültséget és ébreszti fel a kételyt a nézőben. (8/10)

Three Billboards Outside Ebbing, Missouri (2017) / Én az Oscar-díjat Sam Rockwell részeg anyjának adtam volna azért a jelenetért, amikor harántirányú pozícióba merevedve alszik el a tévé előtt és egy teknős mászik át rajta. (7/10)

31 (2016) / Nem vagyok benne biztos, hogy Rob Zombie poszthippi fétisének, szar ízlésének és Tarantino-komplexusának legújabb terméke esetén van-e értelme arról beszélni, hogy hát ezt kicsit összecsapta. Gondolom úgyis az volt a koncepció, hogy beletehessen egy Hitlernek öltöztetett horogkeresztes szadista törpét és Meg Fostert. (3,5/10)

True Detective (2014) / Kiváló southern gothic bűntörténet. A közel tökéletesre csiszoltsága egyben a korlátja is annak, hogy zseniális lehessen, ne csak remekmű. (8,5/10)

Project X (2012) / Facebook Hollywood Avantgarde. (6,5/10)

Testről és lélekről (2017) / Nekem még mindig van egy olyan érzésem ezzel a fimmel kapcsolatban, mintha az ügyetlen rendezést és párbeszédeket, illetve a rossz színészi játékot valami izgalmas filmnyelvi megoldásnak és jelentéshordozó eszköznek gondolták volna a film (nemzetközi) méltatói. Az erdő és benne az állatok tök szépek, az érfelvágós jelenet megható, de az egész álompszichológia elképesztően közönséges. (5,5/10)

Les Affames (2017) / A zombiapokalipszis csöndes és intim, a megmagyarázhatatlan melankolikus hétköznapjai. (7/10)

Dirk Gently’s Holistic Detective Agency 1-2 (2016) / Audiovizuálisan friss és szellemes, izgalmas, és fantasztikusan öntörvényű, vicces és brutális tévésorozat időutazással és dimenzióugrásokkal. A második évad egyenetlenebb tempójú, viszont lenyűgöző, ahogy Douglas Adams fantáziája a halála után is egy lélegző, semmi egyébhez nem hasonlítható és önmagát újrageneráló mátrix. (s1 9/10, s2 7,5/10)

Jessica Jones 2 (2017) / A netflixes Marvel-karakterek közül ő a kedvencem, a második évad pedig az első két rész ügyetlenkedése után épp a karakterrajzban mélyül el, markáns, de nem didaktikus feminista produkciós szállal és történetvezetéssel, bátor és antikatartikus narratív megoldásokkal, pszichológiai konfliktusokkal. Nem pont a Jessica Jonestól vártam ezt. (8/10)

Annihilation (2017) / Van ebben a filmben valami, amit kiskorom óta keresek a sci-fikben, és nagyon ritkán találok meg, plusz izgató vizualitása is arra mutat rá, hogy mennyire fantáziátlan látványúvá és csőgondokoldásúvá hajlamosak válni a filmes sci-fik az elmúlt egy-két évtizedben. (9/10)

Aus dem Nichts (2017) / Feszült és nyugtalanító ólommozinak indul, az utolsó harmada viszont teljes ötlettelenséget mutat, amibe páros lábbal próbál Fatih Akin üzenetet és valami dilemmaféleséget tuszkolni. (5/10)

True Detective 2 (2015) / A film összes, de tényleg az összes szereplője (és rendezője) 27 százalékkal keményíti túl a szerepét. Ezt néhány egészen félresikerült és felesleges párbeszéd nyomatékosítja, viszont végeredményben a történet és városrajz egyáltalán nem rossz, a sorozat nem unalmas, és ha fentiek fényében eleve b-filmként tekintünk rá, akkor több mint élvezhető. (6,5/10)

Night Falls On Manhattan (1996) / Sidney Lumet utolsó korruptrendőr-parabolája a kilencvenes évek idealista karakterhősével, Andy Garciával. Húsz éve is régivágású volt, újranézve se kopott. (7,5/10)

Verónica (2017) / Meglepő, mennyire jól működött nálam film a kor- és helyrajza, végig arra figyeltem, hogy 1991-ben vagyok egy madridi lakótelepen, és hogy mennyire otthonosan zsúfolt a lakás, ahol ezek a rémes paranormális dolgok történnek. És ahogy a kései gót eurohorror szintiorgona élettel tölti meg a lakótelepi épületstruktúrák közti teret! Aztán vége a filmnek, és rájössz, hogy horrorként is megszorongatott. (7,5/10)

Wszystkie nieprzespane noce (2016) / Üres bulik, még üresebb afterpartik, divatos magányos fiatalok egzisztenciális krízise, két ember, akik mintha a Damien Dubrovnik tagjainak öltöztek volna, a háttérben a kétezertízes évek Varsója, kicsit a cinema veríté és a lengyel szürrealista film 21. századi ötvözete, hipnotikus tempó, életszerű és sehova nem tartó pillanatok láncolata, elég jó nézni. (8/10)

Rough Night (2017) / Nagyon jó film! Csak vicceltem. (1/10)

 

Árva Márton

 

Modern idők

Modern idők

A stylist (2016) / Majdnem sikeres blöff, de a lélektelen pályaudvarokon és a divatvilág üres háttérkulisszái között sodródó főhős spirituális missziójának ötlete érdekes esztétikai keveredés helyett inkább csak egymás mellé dobált, széttartó jeleneteket ad (igaz, Kristen Stewart a legkülönbözőbb díszletekhez is lelkiismeretesen hozzáöltözik). 6/10

Mala noche (1986) / Izgalmas kontrasztokkal fényképezett, kicsit vizsgafilmes hangulatú, de szimpatikusan hektikus beköszönés a pelyhesállú Gus Van Santtől egy mexikói bevándorlók után szerelemittasan kajtató, megejtően lúzer bolti eladóról. 7/10

Certain Women (2016) / Az USA észak-nyugati vidékének melankolikus portréja három különlegesnek induló, de az átlagosság mázsás súlyával a porba húzott történetszállal és a háttérben elérhetetlenül távoli, hófödte hegycsúcsokkal. Bánatos film magányos emberekről, csendben kitartott képeken. 6/10

A gyógyszertári cowboy (1989) / A megértés és a távolságtartás keverékével kísérletező junkie-dráma, ami vehemens gyógyszertári lopások meneküléstörténetéből az elvonó kisemberi unalmának üdvözléséig tart. Hiába igyekszik együtt érezni a hippiklán és gengszterbanda határán álló kiscsaláddal, többnyire csak felszínes felebarátiságot és karikatúraszerű pózokat tud felmutatni. 6/10

Modern idők (1936) / 80 év elteltével is felszabadítóan vicces, közben pontosan szól a modernizáció embertelenségéről, az államilag szervezett kirekesztésről és a társadalmi mobilitás illúziójának ördögi köréről is. Szinte minden jelenete ikonná nemesült, színészi és filmkészítői szempontból is kreatív csúcsteljesítmény. 10/10

The Hypothesis of the Stolen Painting (1978) / Hipnotikusan elhúzódó mockumentary-geg egy fiktív művészettörténeti elemzésről, ami körmönfont esztétikai nyomozás segítségével rekonstruálná egy nem létező képsorozat rejtett titkait. Lenyűgöző fontoskodással figurázza ki a megszállott műelemzést, eközben a barokk képalkotás élveboncolását is elvégzi. 7/10

Kutyák és titkok (2017) / Izgalmas húzás a Pinochet-diktatúra büntetlen örököseinek eltussolásokon és hatalmi alkukon alapuló világába kalauzolni, Zegers és Castro is magabiztosan hozzák a szövevényes motivációjú kollaboránsokat, és pont olyan kevés információt kapunk meg a karaktereikről, amitől érzékeljük, de nem látjuk át a bűnlajstromukat. Kár, hogy a rendezőnő ennyire erőlteti a szimbólumokat (kutyák mint néma szemtanúk, mesterséges megtermékenyítés mint hatalomátmentés). 7/10

A Fantastic Woman (2017) / Már a sovány alaptörténet (transznemű énekesnő szembe kell nézzen a frissen elhunyt szeretője családjával) is egyszerű programfilmet ígér, ráadásul a korábban aprólékos színészvezetéssel dolgozó Lelio a jelenetek szintjén is meglepően sokat sarkít, így a végeredmény karikatúra-közelbe hozza az elfogadás határainak nagyon is releváns problémafelvetését (lásd autó tetején ugrálva toporzékolás). Daniela Vega karizmatikus főszereplő, de egymaga nem tudja pótolni a film lusta kidolgozatlanságai miatti hiányérzetet. 6/10

The Desert Bride (2017) / Negédes cseléd-megváltástörténet, melyben a két munkahely között átutazó, hatvanhoz közelítő nő romantikus és vallásos kalandra talál a sivatagban. Nem egészen értem, miért került a cannes-i programba. 6/10

Good Time (2017) / Ritkán fér bele ennyi könnyedség egy filmbe, főleg ha szellemi sérültekről, gyomorszorítóan lepukkant nagyvárosi kerületekről, lecsúszott dílerekről és elhanyagolt kiskorúakról van szó. A felhigított dokumentarizmus és az LSD-hangulat keveredése szórakoztató sodrást ad a meneküléstörténetnek, mindez mégis szívszorító, mert a szeretet megélésének társadalmi és egészségügyi akadályait hangsúlyozza ki. 8/10

A Cottage on Dartmoor (1929) / Egyszerű féltékenységi drámából pszichothrillerrel fűszerezett háromszögtörténetet kreáló, kései brit némafilm. Fárasztóan szájbarágós történetvezetés és mesterkélten formalista beállítások teszik nevetségessé, egyedül az teheti filmtörténetileg érdekessé, hogy van benne egy nagyon hosszú jelenetet a hangosfilmnézés körülményességéről. 5/10

My Joy (2010) / Éjsötét nyomorba húzó ukrán fesztiválfilm, amiben látszólag a dolgok természetes menete vezet oda, hogy minden találkozás egymás kifosztásával, bántalmazásával vagy meggyilkolásával érjen véget, főleg, ha valamelyik félnél a karhatalmi tisztség is közrejátszik. Az alapállítás egyszerűségéhez igazodva a rendezés sem köntörfalaz, így a rideg stílus és a szikár monotónia sem tereli el a figyelmet a jelenetek egyhangúságáról. 6/10

Otthonom, Idaho (1991) / A fiatal férfiprostik kegyetlen világát teátrális humorral, a függetlenfilmes kézikamerázást ikonikus tájakkal, a törvényenkívüli közeg és a betegség ábrázolását pedig szentimentális anyakereséssel igyekszik kiegyensúlyozni, de egyik sem különösebben jó ötlet. Látványosan széthulló, néhol kifejezetten irritáló film. 4/10

Sworn Virgin (2015) / Átgondolatlan és ingerszegény arthouse dráma egy rejtélyes motivációk miatt genderváltó fiatalról és mostohacsaládjáról. Kínosan lapos és közhelyes minden jelenete, ahogy az idősíkok váltogatása (a kamaszkori és harminc körüli szolid megpróbáltatásokkal) is csak elterelő hadművelet. De a havas albán hegyek és a hosszúszőrű kecskék csodásak benne. 3/10

Majd’ megdöglik érte (1995) / Látványosan áldozza be a médiaszatíra oltárán a peremre szorultak iránti szolidaritást, de mentségére szól, hogy szórakoztatóan int be a riporteri elhivatottság mítoszának. Két lépés távlatból megtévesztően hasonlít egy megszállott kisembereket bemutató Errol Morris-dokumentumfilmre, így rossz már nem lehet, ráadásul a készítés időszakának esztétikai tragikumát is letaglózó töménységgel örökíti meg. 7/10

Good Will Hunting (1997) / Vakmerő kísérlet a perifériára szorult hősöket felmagasztaló indie-érzékenység és a posztklasszikus amerikai mainstream szirupos melodráma-elbeszélésének összeházasítására. Nem áll jól neki ez a mesterkélt kétarcúság, a függetlenség fenntarthatatlanságát példázó vallomás mégis meggyőzően érvel az alkotók kompromisszumkeresési szándéka mellett. 7/10

On the Beach at Night Alone (2017) / Utazás nélküli terápiás utazástörténet egy szakítás után lábadozó színésznőről. Szimpatikusan visszafogott, okosan szűkszavú beszélgetésekből építkezik, főleg az első, németországi fejezetben, ahol két nő osztja meg benyomásait az életválasztások nehézségéről. A koreai fejezet már döcögősebb, ahol az evés közbeni kiborulás-jelenetek és a színésznő magányos kóválygása néhol már színpadias szépelgésbe hajlik. 7/10

Psycho (1998) / Egészestés idézet, ami szerencsére tiszteletteljesen megóvja Hitchcock remekművét a szükségtelen vendégszövegek betoldásától (bár a végefőcímbe belefér egy „köszönet John Woo-nak a konyhakésért”), és csak kiemeli a háttérben (meg a hangsávban) kísértő zsenialitást. Talán méltányos átlagot vonni az eredeti (10) és a remake (4) érdemeiből, így 7/10.

Teenage Angst (2008) / A fantáziátlanságot provokatív erőszakkal kompenzáló elit fiúiskolás dráma rosszarcú német tinikkel, akiknek a felesezését és a kínzásait felváltva kíséri techno és Tom Waits. Egyetlen előnye, hogy hamar vége van. 2/10

Self-Criticism of a Bourgeois Dog (2017) / Egy tehetségtelen munkanélküli filmrendező csajozási szándékkal áll be almaszedő idénymunkásnak két kirúgott múzeumi teremőrrel, a papírok nélkül tengődő melósok pedig valahol a Kaurismäki és a Lanthimos-filmek közé belőtt stílusban koptatják a marxista szókincset. Nagyjából így nézhetne ki, ha valaki önironikus népmesévé próbálna adaptálni egy Tamás Gáspár Miklós-véleménycikket. 8/10

The Woman Who Left (2016) / Négyórás fekete-fehér filippínó art-szappanopera egy Tolsztoj-novella (God is Watching) után szabadon, a trópusi helyszínek erős kontrasztjaival, kizárólag kistotálokban fényképezve. Kicsit a Sátántangóhoz hasonlít, mert itt is olyan sokat vagyunk a szereplőkkel drámai, humoros és feszült jelenetekben egyaránt, hogy végül egészen megkedveljük őket. 7/10

Gerry (2002) / A tökéletes sztori: két haver elindul valahova, majd hamar meggondolják magukat, de addigra már eltévedtek a sivatagban. Egyszerre humoros, feszült és szorongató. Van benne egy snitt egy kanyonban, ami a Sátántangót idézi, de összességében szerintem inkább Albert Serra filmjeivel rokon. 8/10

Elefánt (2003) / Egy kisvárosi gimin végighullámzó tekintet, ami egy sokkoló mészárlással szembesül. Ugyanazt a jelenetet három szemszögből megmutatni és a szereplők neveivel tagolni a cselekményt ma már manírnak hat. De az elbeszélés helyett itt inkább a hétköznapi benyomások lírai megfogalmazása erős. 8/10

Az utolsó napok (2005) / Az akár azonnal lemezbookletre nyomtatható beállításokkal egy olyan emberi tevékenységekre alkalmatlan figurát teremt, akit felfaltak a pózai, a kábítószer és a szemébe lógó hajtincsek. Kár, hogy a film ennyire ragaszkodik Cobain alakjához, mert ettől az egésznek lesz egy kis olcsó utánzat-mellékíze is. 7/10

Paranoid Park (2007) / Magába szippantó deszkás-tini-noir egy megzuhant srácról, akinek az adott pillanatban (váló szülők, szexet akaró barátnő, önbizalomhiány) minden lehetséges következő lépése bűnös(nek tűnik). Az ügyesen titkolózó képek felerősítik a főszereplő bűntudatosan értetlen mélabúját, és az elszállós deszkás etűdök is könnyedén megélnek a filmben. 8/10

Schizopolis (1997) / Soderbergh könnyed, önironikus vígjátékban ismerkedik a mentális rendellenességekkel és a nézői elvárások felülírásának lehetőségeivel. Az abszurd beszédek és a kifacsart hivatalos protokollhelyzetek mellé kevésbé kifinomult poénok is jutnak: szcientológia-fricska, halandzsa párbeszéd, szóviccek és tenyérjóslás. A második felére ettől fárasztóan idétlenné válik, de a filmnek abban mindenképp igaza van, hogy más emberek vagyunk szemüvegben, mint anélkül. 7/10

Milk (2008) / Penn alakítása által bebiztosított grandiózus, mégis részletekbe bonyolódó életrajzi dráma, ami két könnyfacsaró nagyjelenet között az értelmezhetőség határáig felgyorsítva robog végig. 6/10

Casa Roshell (2017) / Egy mexikói drag-bár hangulatfestő portréja egyszerű, elnyújtott snitteken, a hétköznapi életüket maguk mögött hagyó karakterekkel és látványos átváltozásokkal. Sajnos a klubba járó performerek nem működnek fikciós színészekként, ahogy a megírt jelenetek is elég bugyuták, így csak azok a jelenetek élnek igazán, melyek magukat az előadásokat rögzítik. 4/10

A fák tengere (2015) / Nemrég láttam egy bábanimációs rövidfilmet az öngyilkosok erdejéről (Jukai a címe), és már abban is látszott, hogy a hely létéről szóló tényközlés nehézkesen alakítható történetté. Gus Van Sant viszont még fel is használhatta volna, és csinálhatott volna egy japán Gerry-parafrázist az erdőből kifelé igyekvő „mégis élni akarókkal”. De inkább telepakolta a filmjét kínosan hatásvadász flashbackekkel és negédes spiritualizmussal. 4/10

Ígéret földje (2012) / Matt Damon eljátszotta Will Hunting rémálmát, és a pusztító globálkapitalizmus katonája lett egy sok hatásvadászattal élő, de a kistelepülések és a láthatatlan pénzhatalmak politikáját is ügyesen megszemélyesítő példázatban, melynek csattanója, hogy épp a globális profitra törő amerikai szórakoztatóipar árulja. 6/10

Madame Satã (2002) / Egy beöltözős-énekes előadás hosszan elnyújtott születésének szegénységen, füstös lebujokon, prostitúción, gyilkosságon és börtönön keresztül vezető története. Látványosan rajzolja meg az éjszakába visszahúzódó, kitaszított hős portréját, ügyes műfajkeverése pedig a szélesebb körű népszerűségét is magyarázza. 6/10

Infinite Football (2018) / Egy gyerekkorában lesérült focimániákus portréja, aki inkább gyökeresen átalakítja a játék szabályait, minthogy normális játékosokat keressen maga mellé. A legerősebb jelenete, amikor a dokumentumfilm főhőséhez belép az irodájába egy telket igénylő idős asszony, és a használhatatlan új sportág ismertetéséből hirtelen egy román újhullámos abszurd drámába csöppenünk. 6/10

Obscuro barroco (2018) / Lehengerlő éjszakai képeket egymásba olvasztó, eksztatikus látomás, melyben a test és a város (Rio de Janeiro) fényei is vakító színváltozatokban zúdulnak a retinára. A transz aktivista búgó hangján előadott lírai-filozofikus narráció csak felerősíti a vizuális hipnózist. 8/10

Human, Space, Time and Human (2018) / Kim Ki-duk leforgatta a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz párdarabját, melyben a természet helyett az ember kataklizmákon keresztül vezető körforgását példázza egy felhők közé szorult sétahajón. Persze minél több tabusértést szeretne belezsúfolni a parabolába, ami képileg kirívóan igénytelen, és gondolatilag sem annyira ihletett, mint amennyire radikális. 5/10

Ex pajé (2018) / Az amazóniai sámánok sanyarú sorsán kesergő dokumentumfilm, melynek szótlan képei ugyan hibátlanul komponáltak és a hagyomány és a modernitás közé szorult indián szereplői is közel engednek magukhoz, de aktivista munkához képest a film elég keveset foglalkozik a megoldások keresésével. 6/10

La cama (2018) / Egy hatvan közeli pár szexuális kudarcának kendőzetlen bemutatása, ami aztán fokozatosan süllyed először a banális szakítástörténet, aztán a teljesen érdektelen hétköznapi epizódok szintjére. 5/10

Hard Paint (2018) / A korai Xavier Dolan-filmekre emlékeztető, egyszerre iszonyú stílusos (menő zenés betétek, színpompás klipek és megkapó outsider életérzés) és érzelmileg megrázó szerelmes történet két webkamerás sztriptízzel foglalkozó srácról. A romantikus és a bűnügyi szál ügyesen keveredik benne, és az interneten átalakuló társas kapcsolatokról is érzékeny portrét rajzol. 8/10

Bixa travesti (2018) / Felszabadítóan jókedvű aktivista-portré Linn da Quebrada transz előadóról, aki saját testével, társadalmi elfogadottságával és alkotómunkájával is éretten bánik, és még akkor is forr benne a kreativitás, amikor rákkal fekszik a kórházban. 7/10

Season of the Devil (2018) / Lav Diaz négyórás acapella musicalje, a fülöp-szigeteki katonai diktatúra parabolája. Változatos képeken ragadja meg a trópusi vidéken pusztító elnyomást, de az egész lázálom gyötrően egysíkú, és a sokszor ismételt hamiskás dallamok is hamar legyalulták az agyam. 6/10

Pig (2018) / A rendezői feketelistákra válaszoló szatíra, melyben egy titokzatos sorozatgyilkos szó szerint lefejezéssel fenyegeti az iráni filmkészítőket. A mackós alkatú főhős gyerekes féltékenysége és kisszerű irigysége még szórakoztató a film első felében, de később már csak léggitározásra meg puskával hadonászó kendős nagymamára futja az alkotói leleményből. 5/10

7 days in Entebbe (2018) / Padilha egy hírhedt gépeltérítést rekonstruál a rá jellemző erkölcsi ambivalenciával, az izraeli-palesztin konflikus közepébe vágva. Politikai thrillere visszafogja az erőszak képi ábrázolását, de így is mesterien tartja fenn a kibírhatatlan feszültséget. 7/10

The Rub (2018) / Szemkápráztató képeken tárul fel Hamlet őrülete, Hajdu Szabolcs duruzsoló narrációja pedig néhol kifejezetten szórakoztatóan rendezi történetté a villódzó kézműves celluloid-rombolásokat. 7/10

Ryuichi Sakamoto: async at the Park Avenue Armory (2018) / A kifogástalan frizurájú japán zeneszerző szépen felvett koncertje, de korántsem a legjobb számokkal, ráadásul a fellépést kísérő vizualizációk is gyengék. 4/10

Ága (2018) / Szép(elgő) nagytotálokon mutatja be az embertelen tundrán túlélő eszkimópárt és bolyhos kutyájukat. A kezdetben még csak visszafogottan megható magukra hagyottság a végén gátlástalan hatásvadászatba csap át, amikor az egyedül maradt Nanuk meglátogatja a lányát. 6/10

Sunday’s Illness (2018) / Kellemesen csendes és bizarr, elfojtásoktól lüktető bosszúdráma egy jobb életet kívánó anya és magára hagyva felnövekedett, tekintélyes komplexusgyűjteményt felhalmozó lánya között. A vidéki házba elvonulás ígéretesnek induló megoldási kísérlete azonban a leglaposabb klisék és a zavaróan keresett gesztusok talajára navigál. 4/10

Invasion (2017) / Teljesen követhetetlen, ráadásul gyakran nyelvtani hibás felirattal vetített iráni egysnittes egy sportcsarnokban, valahol félúton Kaufman Kis-nagy világa és a mexikói A hasonmások között. 4/10

La casa lobo (2018) / Nagyon ötletes és aprólékos animációs mese egy chilei német közösségből elszökő lányról, aki disznókat nevelt a házában. A hagyományos technikákat (stoptrükk, falra festés, üvegre festés, bábok és festmények keverése) halmozó képi világ azonnal beszippant, és a mozgás töredezettsége is jól passzol az elborult történethez. 8/10

The Tree (2018) / Fantáziátlan Tarr Béla-utánzat egy negyven percen át vizet cipelő idős bácsival, egy megszeppent kisfiúval és idegtépően lassú kameramozgásokkal. Fizikailag megterhelő lehetett elkészíteni, és a borongós-sötét háborús háttér képei kétségtelenül szépek, de a filmet mindezek ellenére elég nehéz végignézni. 4/10

Santo vs Evil Brain (1961) / A Kubában forgatott mexikói pankrátorfilmben a szereplők a gonosz oldalukkal és színészi kvalitásaik határával is megküzdenek, de végül a túszul ejtett Santo mellett az egész világ megmenekül az őrült tudóstól. 5/10

 

Kránicz Bence

 

A nő kétszer

A nő kétszer

The Room (2003) / Mint általában a „világ legrosszabb filmjei”, ez is jó. Tommy Wiseau annyira különleges és nyugtalanító figura, hogy azt is jó lenne nézni, ahogy felolvassa az újság gyászhírek rovatát. Valójában egy ilyen jelenet hiányzik is a filmből. 7,5/10

The Disaster Artist (2017) / James Franco tiszteletteljes, mégis alapvetően elhibázott filmje. Az a baja, hogy Wiseau-val ellentétben teljesen gondolattalan. Ez lehetett Franco nagy trükkje: pont a legnépszerűbb mostani filmjébe szart bele a legjobban. 4/10

Elit játszma (2017) / Aaron Sorkin rendezőnek közepes, de persze jók a szövegek. És a végén Kevin Costner elmond mindent, amit az életről tudni érdemes. Miatta 7,5/10.

The Babadook (2014) / Szimpatikusan visszafogott anyahorror fontos pszichológiai folyamatokról. 7,5/10

Kicsinyítés (2017) / Alexander Payne mikor csinált utoljára érdekes filmet? Talán a Gimiboszi idején. A filmben látható egy élethűen összehányt vécécsésze, így 6/10.

Apátlan anyátlanok (2005) / Két alkoholista negyvenes ember szeretne közel kerülni egymáshoz, de ebben a korban nem megy könnyen semmi. Az egyiküket Joan Allen, a másikat Kevin Costner alakítja, tehát érdemes megnézni a filmet. 6,5/10

Joint Security Area (2000) / Jelentős koreai thriller a barátságról. Érzelmes és okos, mint a szereplői. 9/10

Három óriásplakát Ebbing határában (2017) / Rendkívül színházias film, de milyen jó figurákkal! A megtekintését jutalomként éltem meg, azóta kissé halványult az emléke, de azért 8,5/10.

All These Sleepless Nights (2016) / Lengyel fiatalok dülöngélnek hajnalban az úttesten. Egy lány elénekli lengyelül a Pocahontas híres betétdalát, azt, amelyikben Pocahontas rákérdez,  „miért hiszed, hogy nincs más, csak az ember”. Ennyi pont elég egy filmhez! 8/10

Floridai álom (2017) / Olyan, mintha az American Honey folytatása lenne. Egyszerű film, mert a szegénységről szól, de a kevés, ami benne van, nagyon a helyére került. 8,5/10

Fantomszál (2017) / Hártyafinomságú mestermű hatalmi játszmákról: puritán, mégis nagyszabású. 9/10

Szólíts a neveden (2017) / Kifejezetten izgató film, ami után kedvem támadt enni egy barackot. A bemutatott családi-társadalmi közeg láttán persze primitív kelet-európai kulturális irigység is dolgozott bennem. 8,5/10

Egy hatás alatt álló nő (1974) / Nagyon megterhelő film, nem könnyű elviselni ezt a nőt, de hát az életet sem. Azért ezeknek a Cassavetes-nagyjeleneteknek az intenzitása elképesztő. 9/10

A holnap határa (2014) / Enciklopédikus, mégis könnyed sci-fi, a maga nemében bravúros. Cruise-t is bírom, mint mindig. 8/10

Csillagpor (2007) / Csodálatos fantasy, talán csak szegény Robert de Niro nem kéne bele. Mindenki más isteni benne, a műfaj egyik kortárs csúcsa. 9/10

Melissa P. – Minden este 100-szor, kefével (2005) / Guadagnino igazi pályakezdése helyenként izgalmas (főleg vizuálisan), de amúgy a komolyan vehetetlenségig túl van tolva a nimfománná váló tinilány sztorija. 5/10

Fekete Párduc (2018) / Valójában ez egy tök fontos film, csak eltereli erről a figyelmet az, hogy pont olyan, mint a többi marveles cucc, csak feketékkel. De nem kell mindig esztétikai értelemben újat mutatni a reformhoz. 7/10

A faun labirintusa (2006) / Szentimentális „felnőtt” mesefilm, aminek pont a fantasztikus elemei felszínesek. Túl lett fújva annak idején. 6/10

Tortúra (1990) / Rob Reiner kísérlete a thrillerrel nem elég feszült, de pont ez a furcsa világossága, szinte romkomos könnyedsége teszi valamennyire érdekessé. 7/10

Tűnj el! (2017) / A Fekete Párduc fontosabb, de ez jobb egy kicsit. Nagyon kedveltem a főszereplő srácot és a nagydumás havert. 8/10

Manifesztum (2015) / A Művelt Középosztály filmjében Cate Blanchett hajléktalannak öltözik és Marxot idéz – örülök, hogy sikerrel zárult az alkotók brainstorming-ülése. Nils Frahm zenéje miatt 6/10.

Lady Bird (2017) / Cuki film a drága Saoirse Ronannel, de azért ebben a kategóriában ezer meg egy jobbat láttunk már. 7/10

A víz érintése (2017) / Evidens forrásokból összeeszkábált, „nagy szívű” mesefilm. A központi szerelmi szál hiteltelen, a forgatókönyv tempója rémes. Michael Shannon és Michael Stuhlbarg mentik a menthetőt, közös leszámolásjelenetük megérdemelte volna a legjobb átlőtt sebben turkálós jelenet Oscar-díját, de azt pont nem kapta meg a film. 5/10

Terápia 3. évad (2017) / Jó nehezen néztem végig, az 5 szálból 3 érdekelt. A sorozat népegészségügyi küldetésének fontossága a műélvezet elé furakodott, ami nem olyan jó jel. 6/10

Henry – Egy sorozatgyilkos portréja (1986) / Elképesztően kényelmetlen, brutális remekmű egy sorozatgyilkos hétköznapjairól. Egyszerű, nyers, zsigeri, magától értetődő, valódi. 10/10

A nő kétszer (1998) / A kilencvenes évek romkom/melodráma csúcsteljesítménye, formailag és miliőrajzában is a korszak hiteles lenyomata. Mit mondanak erre Monty Pythonék? 10/10

Titanic (1997) / A világ legjobb filmjéről ebben a cikkben írtam. 10/10

Tenebrae (1982) / Argento „fehér” giallója, fantasztikus díszletezéssel és tőle szokatlanul sután elvarrt befejezéssel. Maradéktalanul szórakoztató egyébként. 8/10

Vándorszínészek (2018) / Világnagy kreténségnek tűnt, kellemes és kompakt népmesei vígjáték lett valójában. Sajnos Mohai Tamás frizurája miatt egy egész pontot le kellett vonnom. 6/10

A párizsi vonat (2018) / Eastwood, a 87 éves kísérleti filmes most dokudrámát csinált a valódi túlélők főszereplésével. Szinte élvezhetetlenül rossz, de minden tiszteletem. 3/10

Memento (2000) / Nagy hatású bűnügyi film, am a krimi és a noir közti okos egyensúlyozásból nyeri az erejét. 9,5/10

Árnyékban (2012) / A kedvenc cseh krimim! Illúziótlan és elegáns, plusz játszik benne Sebastian Koch. 8/10

Vad vágyak (1998) / Újranézve elég röhejes erotikus thriller. Kiskamaszoknak erősen ajánlott, és bárkinek rendkívül szórakoztató ma is, hiszen játszik benne Kevin Bacon és Matt Dillon. A legnagyobb rejtély viszont az, hogy mit keres egy rendes bűnügyi filmben Bill Murray. 6/10

Álmodozók (2003) / Gyorsan kultstátuszba került 68-nosztalgiatrip, sok és szép meztelenkedéssel. A családon belüli szerepjátszás működik, a kapcsolatok tragikuma kevésbé jön át. 7/10

Zodiákus (2007) / Nyomozni annyi, mint más körzetekbe telefonálni, aktákat egyeztetni, írásszakértők lelombozó véleménye után szomorkodni. Igazság nincsen, csak tönkrement életek vannak. Fincher második legjobb filmje, de így is 10/10.

Annihilation (2018) / Súlyosan csalódtam. Azért kellene komolyan vennem ezt a filmet, mert szomorú arccal beszélnek emberek a traumáikról, meg hogy máris el kell utaznod, kedvesem? Közepesen átgondolt blöff. Ami jó volt benne: emberhangon nyöszörgő medvelény, virágból font emberalakok. 5/10

Wonder Wheel (2017) / Azt hittem, Woody Allen nem csinál rossz filmeket, csak közepeseket, de tévedtem. Kifejezetten idegesítő, rosszul játszott, különböző hangnemek között eldöntetlenül ingadozó szerencsétlenkedés. Szegény Kate Winslet, azt hitte, kapott egy Blue Jasmine-típusú szerepet, és végig olyan arccal játszik, mint aki hamar rájött, hogy mégsem. 3/10

Marston professzor és a két Wonder Woman (2017) / Embereket ilyen udvariasan a kötözős szexről beszélgetni még nem láttam. Kár, hogy nem Marston feleségéről szólt a film, mert a csávó jóindulatú szexizmusára és véleményes tudományos felfedezéseire semmiféle reflexió nem érkezik, ami zavart. 5/10

Címke: