raw2

LISTA

100 film, amivel megpróbáltuk túlélni a nyarat – filmnaplónk, július-augusztus

PRIZMA

2017/09/06

Ezeket a filmeket néztük meg a nyár második felében, pontoztunk is, hosszú lett.

Kránicz Bence:

Multik haza! (2004) / David O. Russell bájosan kattant bukása egy csomó sztárral, de sokatmondó, hogy két hónappal a megtekintése után már csak az önimádó Jason Schwartzmanra emlékszem belőle. 6/10

I Am Heath Ledger (2017) / Bézik doksi lenne, ha Ledger nem lett volna annyira vibráló, érzékeny és őszinte arc, mint amilyen volt. Nagyon megható! 8/10

Halálos iramban 8 (2017) / A szokásosnál is értelmetlenebb proliskodás, pedig az előző rész végét megkönnyeztem. Paul Walker már nincs, csak a gázsi maradt. 4/10

A végső megoldás: a Halál – rendezői változat (1992) / Elsőfilmnek több mint meggyőző, de a mellékszereplő-gárda nem olyan erős, mint a másodikban, viszont ez a verzió ugyanolyan piszok hosszú, mint az. 7/10

Alien 4: Feltámad a halál – rendezői változat (1997) / Ez milyen jól öregedett! Iszonyat jó paraarcok vannak benne (Dourif és Perlman), és persze Winona <3. Még az Eiffel-torony sem tűnt cikinek most. 8/10

The Love Affair (1994) / Warren Beatty beleszeretett Annette Beningbe, ezért csináltak egy romantikus filmet együtt. További sok boldogságot! 5/10

Kipörgetve (2017) / Együgyű autós film önimádó, ödipális komplexusukkal birkózó férfiakról. Oldtimer kocsik = anyai méh? Ezt nem gondolnám tovább, az alkotók se tették. 4/10

Pókember: Hazatérés (2017) / Semmi szüksége nem volt a világnak egy új Pókember-filmre, ehhez képest meglepő, mennyire friss és vicces lett a Cop Car rendezőjének változata, főleg Michael Keaton viszi a műsort. Legközelebb talán már a vásznon is jöhet Miles Morales, az afrolatino Pókember. 8/10

What Have You Done to Solange? (1972) / Gyönyörű, nyomasztó és bizarr giallo, a műfaj egyik csúcsa. A többi csúcs közül is megnézhettek párat a Giallo Filmklubban, ősszel folytatódik, a Prizma szerzői is érintettek.

Sötétség után, kedvesem (1990) / A pályáját pompás filmekkel indító James Foley egyik legjobbja: zilált, migrénes sivatagi neonoir. Jason Patricből lehetett volna valaki!

A majmok bolygója: Háború (2017) / Az szép, hogy simán a majmoknak drukkolunk az emberekkel szemben. A sztori lapos, de ez így is egy példásan visszafogott, szép trilógia méltó záródarabja. 7/10

Robin Hood kalandjai (1938) / Errol Flynn rossz színész, viszont belevaló, duhaj fickó benyomását kelti. Helyette Basil Rathbone színészkedik és gonoszkodik. Szépek a színek. 7,5/10

Project X – A buli elszabadul (2012) / Ellenállhatatlan sodrású, a found footage technikát ügyesen megoldó tinifilm. Hatása alapján is igazi generációs élmény. 8,5/10

Mildred Pierce (1945) / Kertész Mihály másik mesterműve, de lehet, hogy még van neki egy pár. Arányos, makulátlan anyamelodráma, a klasszikus Hollywood magasiskolája. 9,5/10

Csillagkapu (1994) / Jókora baromság, de legalább benne van a srác a Síró játékból, és James Spader mint tudósember. Azért Az ötödik elemben és Sommers Múmiájában is visszaköszönnek egyes megoldásai. 6/10

Dunkirk (2017) / Mennyi egyforma, kákabélű brit fiú! Milyen értelmetlen halálok! A kiüresedő dramaturgiai játék és a disszonáns patrióta kiszólások miatt azért Nolan-mércével ez kudarc, de a hullámsír előtt engedelmesen sorban álló katonák képe 2017 emlékezetes snittjei kötött van. 7,5/10

A sanghaji maffia (1995) / Párás tekintetű, kicsit olcsón nosztalgikus darab, de persze hozza, amit egy Zhang Yimou-film szokott: a képek, a dalok és Gong Li is gyönyörűek. 7/10

Zsákolj, ha tudsz! (1992) / Maximálisan szórakoztató kosaras film Ron Sheltontól, a sportfilmek szövetségi kapitányától. Annyira kilencvenes évek, hogy az elején Wesley Snipes két atlétatrikóban van. 8,5/10

Fűrész (2004) / Ebben még nincs sok durvulás, nem is igazán horror, inkább krimi és thriller az idősíkoktól függően. A kétezres évekbeli amerikai horror szegénysgéi bizonyítványa, hogy annyi folytatást gyártottak hozzá, ez egy okés tucatfilm. 6,5/10

The Lost City of Z (2016) / Míves kiállítású dzsungelfilm, ritka kincs manapság az ilyen. A karakterek drámája erős és hitelesnek is tűnik. Charlie Hunnamnek jó éve volt, még ha az anyagi sikerek el is kerülték. 8/10

Titanic (1997) / Zamárdiban néztük, pont elkezdődött a tévében, ott ragadtunk előtte. A Titanicra azt mondták, az álmok hajója, és az volt, valóban az volt. 10/10

Te rongyos élet (1983) / Bacsó egyik legjobbja: ennyire jó karakterei csak A tanúban voltak (Bezerédi Zoltán gusztustalan-szánalmas tisztje külön szép), és Udvaros Dorottyának is karriercsúcsa ez. Az a fajta közönségfilm, amit mára elfelejtettünk csinálni. 8/10

Amerikai istenek 1. évad (2017) / Gyengén indul, aztán úgy lesz egyre jobb, ahogy a hősnő előtérbe kerül, Árnyék pedig, nos, az árnyékba húzódik. De persze tudjátok: A KÖNYV JOBB VOLT. 7,5/10

Valérian és az ezer bolygó városa (2017) / Sokkal jobb, mint a híre. Ostobaság, de ezerszer látványosabb és ötletesebb, mint az új Star Wars-filmek, Cara Delevingne pedig az a fajta éteri, valószínűtlen modellszépség, aki pont egy galaktikus science-fictionben tud jól érvényesülni. 7,5/10

Mi vagyunk a legjobbak! (2013) / Aranyos gyerekekkel könnyű nézhető filmet csinálni, hát még, ha gitáron csörömpölnek és kiabálnak. Moodysson kicsit megúszósra is vette, hosszabb a film, mint amennyi ebben a sztoriban van. 7/10

Song to Song (2016) / Szívesen kitartok Malick mellett továbbra is, de ez az értelmetlen, semmibe vesző kóválygás most eléggé fájt. Austin biztos jó hely. 5/10

Bébi úr (2017) / Animációs mestermű a kistestvértől való félelemről és a cukiságipar kegyetlen természetéről. Vizuálisan lehetne még bevállalósabb, de így is van benne pár bébihorrorba hajló jelenet. 8,5/10

Beowulf (2007) / Ezt a motion capture-ös animációt tévútnak érzem, nagyon elidegenítő. Vagy legalábbis nem passzol ehhez a sűrű, mitikus levegőjű sztorihoz, ami egyébként pont eléggé brutális és könyörtelen. 6,5/10

Nyomd a sódert! (1998) / Beatty legérettebb rendezése, egy olyan értelmes, szórakoztató politikai szatíra, ami ma legfeljebb tévében készülhetne el. A befejezés törvényszerű, de a megoldása légbőlkapott. 8/10

Koszorúslányok (2011) / Trendindító, Apatow-iskolásan elnyújtott harmincas coming-of-age sztori. A jópofa gusztustalankodáson kívül elég klisés, de bőven elviselhető. 7,5/10

Nyers (2016) / zsigerből irtózom az egyetemi gólyatáborok és más közösségi programok tequila-akciókra épülő, a másik ember piranhaszerű szétcincálásában érdekelt lágervilágától, eézrt nekem a kannibalizmus leginkább az ennek a sokkjára adott reflexként volt értelmezhető: nem hagyom, hogy a többi köcsög fölzabáljon, inkább felemésztem én magam és másokat- Ezzel tudtam azonosulni, egyébként egy csomó divatos, “menő” arthorror-klisé van benne, amik irritálóak. 8/10

Eve’s Bayou (1997) / Régi vágású, de kortárs szellemiségű fekete családi melodráma, Samuel L. Jackson egyik legjobb, sajnálatosan ritkán emlegetett szerepével. A misztikus louisianai lápvidék csodás háttér, mint mindig. 8/10

Good Time (2017) / Frenetikusan vicces, lélegzetelállító gengszterburleszk, a műfaj legnagyobb dobása a Drive óta. 9,5/10

Jubilee (1978) / Jarman korai remeklése céltalan és dühös, de megőrzi az iróniáját és a könnyedségét is. Infantilis komédia és lúdbőrőztető jövővízió egyszerre, a „kreatívipar” vagy a feminista aktivizmus szempontjából kifejezetten jóserejű. 8,5/10

Wind River (2017) / Egy krimi a wyomingi télben? Kérném! Pláne, ha indiánok is vannak benne, és egy olyan végkifejlet, ami a Sicariónak is becsületére vált volna. 7,5/10

Trónok harca 7. évad (2017) / Az évad, amikor végre nem csak mennek valahova, hanem oda is érnek, és mindent leokádnak sárkánytűzzel. Bran Stark miért szerepel még mindig? Ő meghalhatna hősiesen, a többieket most már ne bántsák! (De fogják.) 8/10

Kutyafog (2009) / Pompás családi mozi a szörnyeteg, szektaalapító szülők tébolyáról. Higgadt és következetes. Szegény Mary Tsoni! 8/10

Árva Márton

A martfűi rém (2016) / az öngólokat halmozó dramaturgia, az ügyetlen dialógok és a fájdalmas színészi erőlködések thrillerként komolyan vehetetlenné teszik, a képi fogalmazás pedig az átgondolatlan halmozás (túl sok „rejtélyes” köd, szép élfény, vizuális effekt) és a fantáziátlan biztonsági játék (egyébként jól kitalált hosszúsnittek szétdarabolása, a maszkmestereket dicsérő hullák előtérbe tolása) között bukdácsol. 4/10

A majmok bolygója – Háború (2017) / mainstream látványfilm létére mélységesen depresszív, nyomasztó és ijesztő, továbbra is alig beszélnek benne és minden akciócsúcspont mellé jut egy megterhelő gyászjelenet. Eközben vizuálisan lenyűgöző, a természet- és a háborús filmes esztétika magabiztos elegye, csak a zenei aláfestése gyengécske. A majmokba projektált nosztalgikus közösségérzést lehetetlen túlhasználni, a náci haláltáborokat és Trump falépítését idéző motívumok pedig szimplán hátborzongatók. 8/10

1945 (2017) / bevállalós ötlet ennyire minimálisra hangolt cselekménnyel körülírni egy teljes falu bűntudattól megbénított működését, de az archetipikus figurák, a rendszertelenül kanyargó cselekményszálak és a történelmi kontextust elegáns visszafogottsággal felidéző ábrázolásmód is fel tud nőni a feladathoz. Így csak néhány képi és színészi modoroskodás (Tarr Béla ikonikus színészei „tarrbélás” képeken, Rudolf Péter színpadias beszédmodora) illetve túlcsavart epizód (a lezárás klisészinten ragadó tisztítótüze) rontja az erős összképet. 8/10

Catch me daddy (2014) / érzékletesen anyagszerű és vizuálisan is izgalmas jelenetekkel indít, a menekülő pár hétköznapi spontaneitását is mértéktartó líraisággal ragadja meg, illetve a párhuzamos szálon induló verőlegények is baromi fenyegetők. Mindez azonban a film második felében olcsó erőszakoskodásba és jócskán túlnyújtott végkifejletbe oldódik, amitől dugába dől az addig ügyesen megteremtett atmoszféra. 5/10

Neighboring sounds (2012) / az európai újhullámok modorában, de jóval kevésbé céltudatos elbeszéléssel előadott brazil felsőközéposztálybeli tabló. A végig visszafogott ritmus és az utcai erőszakkal szembeni védtelenség érzete ugyan fokozatosan emeli a feszültséget, de a figurák történettöredékei így sem elég emlékezetesek, hogy kitöltsék a kétórás játékidőt. A rendező sajátos világépítése és témái (rasszizmus és egyenlőtlenségek, a városi terek és épületek mindennapi politikája) tekintetében is következetes, de a film hipnotikus ereje így is inkább az unalomból fakad. 6/10

The lure (2015) / lengyel kabarémusical egy vámpírfogakat növesztő sellőtestvérpárról, de sajnos közel sem olyan érdekes, mint amilyennek hangzik. A főszereplők hatásos megjelenése mellett a helyszínek sterilen üresek, a pikkelyes testrészek gondos kidolgozottságát pedig néhány béna CGI-havazás hatástalanítja. Az egymást érő dalok egysíkúak és fantáziátlanok, ráadásul sokszor a cselekményt sem szolgálják. A trashmusical, a horrort és a melodráma-részek egymásra következése teljesen esetleges, de, de néhány fordulattal azért mégis sikerül közepesre menteni a filmet: megejtő például a telepatikusan kommunikáló nővérek rivalizálása vagy az emberi vagináért küzdő sellőlány tragédiája. 5/10

Bébi úr (2017) / elképesztően retardált ötlet lehengerlő tempóval és szédítő hangnemkeveréssel, ami találékonyan játssza ki a család kontra céges karrier dilemmáját. Kár, hogy a fantázia- és valószerű világok közti váltás elcsépelt megoldását csak elvétve színesíti az animációs stílus váltása, de így is elég család-, nevelés- és szeretetmetaforát vonultat fel, hogy ne ragadjon bele az önismétlésbe. 7/10

El espejo de la bruja (1962) / hitchcocki áthallásokkal átszőtt mexikói boszorkányhorror, ami 75 percbe sűrít drámai házassági tragédiát, brutális kísértetjárást, féltékenységi vérbosszút és az őrületbe kergetett orvos elborult, hullarablással súlyosbított plasztikai műtéteit. Az első felének pszichológiai feszültsége magasra teszi a lécet, a kapkodó lezárás természetfeletti elemekben tobzódó sokkjelenetei ennél jóval gyengébbek, de ide is jut néhány hatásos mozzanat, mint a halott feleség levetett kezeinek gyilkos ámokfutása. A menetrendszerű színészi és technikai megingásoktól eltekintve megbízhatóan ötletes és lendületes. 7/10

Green Room (2015) / a szubkultuális szembenállás felszínességét vérkomoly háborúvá terebélyesítő, ultrabrutális és nagyon feszült thriller. A punk és neonáci csapatok hezitálása, kapkodása és rossz döntései is váratlan fordulópontokat adnak a cselekményhez, az alaposan kidolgozott miliő pedig még nyomasztóbbá teszi az elkerülhetetlen összecsapást. 8/10

Születés (2004) / felkavaró melodráma, melynek igazi bravúrja, hogy hazai pályán cselezi ki a mainstream történetmesélést, annak minden audiovizuális és dramaturgiai konvenciójával együtt. A néző folyamatos bizonytalanságban tartása a forgatókönyv jó érzékű szűkszavúságának és az erős szereposztásnak egyaránt köszönhető (a kisfiú tekintete!), és a felsőközéposztály sivár hétköznapjaiba csempészett botrány is hatásosan ábrázolja a gyász irracionális fájdalmát. Kár, hogy a sztori kijózanító megoldókulcsa is helyet kapott egy csúnyán kilógó mellékszálban. 8/10

Logan Lucky (2017) / Trump Amerikájának heistfilmje patkódobáló suttyókkal és agyzsibbasztó tájszólással facsarja ki a sablont, és az életmű korábbi tételeit (főleg az Ocean-trilógia és Az informátor!) is nagy vigyorral idézi fel. Bravúr, hogy a néhol már fárasztóan ripacskodó patrióta gúnyolódás mellett a feszült és rafinált zsánersztori is működik, a sztárparádé kellő öniróniával vonul fel, és a tempó is nézőpróbálóan lendületes. Legalább annyi állampolgári elkeseredés érezhető rajta, mint amennyi filmkészítői felszabadultság. 7/10

Chavela (2017) / a costa ricai születésű, de Mexikóban és Spanyolországban is dicsőséges karriert befutott Chavela Vargas énekesnő, leszbikus ikon és ellenállhatatlan szerető portréja. A készítők jól ráéreztek, hogy egy ekkora kaliberű művész, egy ilyen magáért beszélő hang és egy ilyen izgalmasan ellentmondásos személyiség hatásos bemutatásához nincs szükség különösebb szerkesztési és filmnyelvi machinációkhoz, de azért az alapanyag a földhözragadtan kronologikus biográfia-felmondásnál több fantáziát, a megmosolyogtatóan gagyi tipóval feliratozott dalbetéteknél pedig jobb ízlést érdemelt volna. 7/10

Kincsem (2017) / turistacsalogató bazári látványosságokkal és steampunk utánérzésekkel feldobott romantikus nemzeti eposz, melyet a játékidő középső részében lendületesen visznek előre a párperces, zenére vágott reklámfilmes betétek, de a párbeszédes jeleneteknél látványos ötlettelenségbe fullad. Üdítő, hogy nincs háromszor annyi kínos dialóg, mint amennyi feltétlenül szükséges, de a káros szexizmust és az erőszakon/alkoholizmuson alapuló viccelődést még így is vakbuzgalommal propagálja, és az ügyetlen érzelmi csúcspontokat (a nyitány és a befejezés nevetségessé váló drámái) se próbálja meg szolidabbra formálni. 6/10

Julieta (2016) / kiállításában és ambícióiban a Mindent anyámrólhoz és a Rossz neveléshez hasonló, nagyformátumú, múltba révedő melodráma, de a karakterek és a viszonyrendszer alakulása is jóval fáradtabb. A burjánzó képi leleményekből néhány túltelített piros ruha és élénk tapéta köszön csak vissza, és a flashback-szerkezet izgalma is hamar elsikkad. Így leginkább egy decens megrettenés az öregkortól és a feleslegessé válástól. 6/10

Madre (2016) / A második anya cselédfilmes formulájának hátborzongató kifordítása, melyben egy fülöp-szigeteki dadus segít be az autista gyereke mellé másodikat váró anyának. A háztartási drámából hamar paranoid thrillerré válik, amiben a főhős hallucinogénektől, megbízhatatlan tolmács-apptól és kétarcú barátoktól bizonytalanodik el, hogy végül teljesen magára maradjon, a zárlatban pedig teljesen elszabadul a látomásos borzalmakkal riogató, tébolyult okkult horror. Minden elemében sablonos, de virtuózan játszik a panelekkel. 8/10

Sleeping Giant (2015) / a tétnélküli kamaszkori nyarak hangütését, a kócos suhancok öntörvényűségét és az önmarcangoló szorongások küzdelmét ritka érzékletesen ragadja meg, ennek azonban a cselekmény klisészintre lúgozása az ára. Igazán egyik srác portréja sem rajzolódik ki, és csak hatásosan félbehagyott epizódok sorozata pulzál egészen a keresettnek ható tragédiáig. 6/10

A törzs (2014) / érdekesen hipnotikus lesz az emberi beszéd teljes hiányától, a színpadias keretezéssel felvett jelenetek és a sokszor jelzésértékűre redukált színészi játék (pl. a bunyók) viszont épphogy kevésbé filmszerűvé teszik, amit csak kiemel a tér homogén, kipucolt hatása és az archetípus-szerű szereplők megjósolható konfliktusai. Így is figyelemre méltó kísérlet, némaszínházi előadáshoz mérten legfőképp az idő tagolásában tud ötletes lenni. 7/10

Motel (1984) / nyomott hangulatú kapcsolati drámával vegyített bűnügyi történet, melyben az egymással kegyetlen vendéglátós párt a gyilkosságuk elleplezésének kihívása teszi próbára. A teátrális színészi játék csak még inkább kihangsúlyozza, mennyire nyomasztó módszert alkalmaz a nyakukra járó nyomozó, amikor napokra beveszi magát a hotelbe, és pusztán a jelentétével az őrületbe kergeti a gyilkosokat. A pszichológiai folyamatok ábrázolásában viszont semmi különösebb erőfeszítést nem mutat a film: képi kifejezés helyett a helyzetek kínos elnyújtása hivatott az emelkedő feszültséget érzékeltetni. 5/10

La momia azteca contra el robot humano (1958) / kedves kis egyórás mexikói B-film, ami épphogy felülről súrolja az Ed Wood-féle produkciós értéket (pl. nagyon bájos benne a csődarabokból összeeszkábált robot). Egyesül benne az azték emberáldozati rítusba repítő hipnózis, a kapzsi őrült tudós és a zaklatott flashbackeken átkalauzoló, Vincent Price-hasonmás főhős. Sajnos így sem túl pörgős, de az elképesztő kontinuitás-bakik (pl. a végén a kriptából a szabadba kerülő antagonista), a vicces jelmezek és a különféle bizarr momentumok (feszülettel a múmia ellen induló tudós, a robot érintésétől füstölögve rohanni kezdő ponchós temetőőr) kellően szórakoztatók. 3/10

A kém (2015) / James Bond-paródiaként, megengedőbb nőideálért küzdő filmként és akcióvígjátékként is sekélyes, néhány megbocsáthatatlanul suttyó poénnal, általában indokolatlanul halmozott erőszakkal és az ötlethiányt elfedni szándékozó káromkodáscunamival. 3/10

A számolás joga (2016) / jó ötlet az űrversenybeli elsőség és az emancipáció révén jelzett fejlődés párhuzamba állítása, a cselekmény hatásosan sűríti a történelmi inspiráció szerteágazó darabkáit, jó helyeken tűnnek fel a rasszista korhangulat ábrázolásának apró részletei (fekete mosdótól fekete kávéfőzőig), a megvalósítás viszont a leginkább hatásvadász és elnagyolt megoldásokat preferálja, amitől az egész egy szépelgő tanmese hangulatát veszi magára. 7/10

Az ügyfél (2016) / kapkodó bosszúdráma, ami nagyon sok érdekes témát pendít meg (hibás várostervezés, lakásproblémák, a művészi ábrázolhatóság határai és persze a nemi szerepekkel és a vallással kapcsolatos átalakulások), de ezek közül végül csak a nyomozás szálát emeli ki. Az Arthur Miller-párhuzam (a főhősök Az ügynök halálát játsszák, közben egy másik apa összeomlását mutatja a végkifejlet) banális, a szereplők közti viszonyrendszer kibontásának kevés tér jut, a nyomozást pedig gyanúsan sok szerencsés fordulat segíti (megtalált kisteherautótól csapdába sétáló költöztetőig). Az ereje így leginkább a színészi munkában van. 7/10

Ratas, ratones, rateros (1999) / az erőszakkultusz kilátástalanságát hangsúlyozó equadori coming of age dráma, melyben az akciófilmes gyorsmontázsok, a nagyvárosi szegénységet lefestő szociográfia és a nyugati klipesztétika találkozik. Az első felének improvizatív kalandjait és kamaszos lendületét lassú és tragikus lecsengés követi, ezalatt a sokszínű baráti társaság nemcsak egy tátongó társadalmi szakadék megtestesítőjévé válik, hanem egy fenyegetően ötlettelen generáció képviselőivé is, akik közül senki nem kerülheti el az értékvesztést. Cordero bravúrja, hogy ezt a brutálisan pesszimista helyzetjelentést szórakoztató és reménykereső mozivá tudja tenni. 8/10

El bar (2017) / Álex de la Iglesia visszavonhatatlanul csúszik lefele a lejtőn: szokás szerint egy banális hétköznapi helyzetből elszabaduló világvége-hangulatú karnevált kerekít ki, de ezúttal nemcsak a jó ízlés teljes hiánya, hanem triviális dramaturgiai és logikai bakik is csúfítják a vizuálisan is kiábrándító munkát. Az egyetlen továbbgondolható motívum a vírushordozók brutális kivégzését tűzvészként kommunikáló hatósági eljárás, de ahelyett, hogy a hatalmi szervek krízisreakciójára vagy a méidamanipulációra kérdezne rá, a film megelégszik egy érdektelen és kiszámítható kamaradrámával, ahol a fertőzöttek a csatornában fogócskázva végzik ki egymást. 2/10

Bartók Imre:

Wonder Woman 3/10
Tökéletesen érdektelen superhero-garbage, kritikai sikere és a feminista (?) diskurzusba való becsatornázása minden belátható alapot nélkülöz. A főszereplő kifejezetten tehetségtelen, ahogy egyszerre akar szexi és szűzies, vagány és suta, kemény és cuki, szigorú és ártatlan, bölcs és meglepett lenni. Biztos nagyon jó a postaszolgálat a csajszigeten, ha hősünk mindent tud a modern evolúciós biológiáról, ehhez képest értelmezhetetlen, hogy pl. a „házasság” szó jelentése ismeretlen a számára. Chris Pine javít valamit a dolgon, a matricaszerű mellékszereplők rontanak.

King Arthur 6/10
Meglepően működőképes, jól eltalált hangulatú indusztriálfantasy. Az aktuálutalásokat szerencsére nem vitték túlzásba, de ami bekerült, ül. Jude Law nem túl erős villain, a sárban-vérben dagonyázó erőembereink viszont szerethetőek.

Raw 6/10
Korrektül tető alá hozott, bár meglehetősen kiszámítható mederben csordogáló eurohorror. Nagyjából minden a helyén van benne, mégsem érintett meg igazán. (A húsevők vs. vegák témára sajnos érzéketlen vagyok.)

Christine 8/10
Kiemelkedően szép film a depresszióról, hatásvadászat helyett remek alakításokkal, finom részletekkel. (Nem az automobilról, hanem az 1974-ben élő adásban öngyilkosságot elkövető Christine Chubbuckról szól.)

Certain Women 8/10
Talán enyhén túlstilizált, ezzel együtt érzékeny minimáldráma-füzér, ami képes arra, hogy ne fordítsa giccsbe a banalitást, hanem megőrizze annak, ami.

Twin Peaks s3 (e1-10) 9/10
A kevés, talán valóban öncélú pillanata ellenére egy zavarosságában is tökéletesen koherens folyam, kiszámíthatatlan barangolás a vad tartományban. Hiába a tévé új aranykora, ehhez képest a többi sorozat elég sápatagnak tűnik mostanság.

Legion s1 5/10
Jól induló, de éppen alapötletét – a főszereplő skizofrén – kevéssé kihasználó, saját vizuálorgiájába hulló, céljait és történetét valahol félúton elhagyó mutánsmese.

Conan the Barbarian 8/10
Hatalmas szív dobog ebben az egyébként sok tekintetben röhejes filmben, azon kívül mai szemmel a rendkívül reakciós és áporodott hangulata is furcsa mód üdítőnek hat.

Lost City of Z 7/10
Az alapanyagával jól bánó, a gyerekfilm és a dzsungelhorror közti középutat többnyire ügyesen megtaláló nosztalgiadarab, középpontjában egy sérült, a családját szerető, azt ugyanakkor magára hagyó és/vagy veszélyeztető, egyszóval ellentmondásos, büszke férfival.

It Comes At Night 7/10
Szép és jó, az ismerős alaphelyzettel és cselekménnyel azonban erős korlátokat szab magának.

Trónok harca s7: 6/10
Szórakoztató, de értelmetlen.

Mama: 5/10
Sejtelmem sincs, miért néztem újra. Érdektelen tucatdarab.

Strain s4: 4/10
A túlértékelt Guillermo del Toro szegénységi bizonyítványa. (A Faunt gyűlölöm, az új filmjének a trailerétől – folyami szörny + néma nő szerelme – kiver a verejték, igaz, a Penge2 és a Hellboyok elég jók voltak.) Kezdettől fogva nézhetetlenül szar, ugyanakkor perverz módon mégis szerethető vámpíromság. Guilty pleasure-nek elmegy.

Lichter Péter

Mindent Éváról (1950)

Mankiewicz nagyon erősen induló, a közepére kicsit leülő kamaradrámája egy feltörekvő, opportunista színésznőről és New York álságos színházi világáról. 6/10

Tomorrowland (2015)

Ez a kissé naív, vagyis a régi Disney-filmekre emlékeztető sci-fi nem olyan rossz, mint amekkorát bukott. Tele van ötletes geggel és különféle mókás kütyükkel, főleg Clooney katapultkádja kápráztatott el. 7/10

Twin Peaks (2017) – 14-16 epizód

Egyre brutálisabban merülünk alá Lynch kiismerhetetlen elméjébe. Néha provokotívan lassú, néha baromi idegesítő, de általában iszonyatosan addiktív. 8/10

A szerelem hálójában (1998)

Néha hiányoznak ezek a cukrosra fényelt, a harmincas évek egyszerűségét idéző kilencvenes évekbeli vígjátékok, amikben a hipszterek még geekek voltak, és a gazdagoknak autós mobiltelefonja volt, Ez a film sem váltja meg a világot, de nem is akarja. Ja, és akkor érzed igazán öregnek magad, amikor rájössz, hogy A szerelem hálójában is majdnem húsz éves. 7/10

Emoji The Movie (2017)

Az év mozgóképes lobotómiája, ami úgy akarja lenyúlni az Agymanókat, hogy közben rendesen meg is erőszakolja.

Gyilkos mezők (1984)

Bámulatos, hogy a nyolcvanas években bizonyos rendezők, mint itt ez a Roland Joffé, mennyire rá voltak állva a teleobjektíves közelikre. Egy idő után csak arra tudtam figyelni, hogy nem használ tágas képeket. 7/10

Dunkirk (2017)

Nolan második világháborús filmjét kicsit laposnak, de formailag izgalmasnak éreztem, de megígértem magamnak, hogy még egyszer megnézem moziban. 7/10

Loving (2016)

Jeff Nichols lesz a második számú kevéssé ismert kortárs amerikai rendezőm. (Az első James Grey, róla lejjebb.) Ez a hatvanas évek faji szegregációs feszültségét feldolgozó film kimondottan izgalmas volt, de úgy, hogy elkerülte a dagályos megmondásokat. 9/10

Távol a mennyországtól (2002)

Todd Haynes a tökéletes posztmodern szerepjátszó: úgy meséli el ezt az ötvenes években játszódó melodrámát, mintha egy ötvenes években készült melodráma lenne – de ezt a kunsztot úgy hajtja végre, hogy közben nem retro-ironizál és retro-jópofáskodik. De a Carol jobban tetszett. 7/10

Valerian (2017)

A régi (értsd: Leon a profi, Nikita) Luc Bessonból nagyon kevés maradt – ó, mennyire kedveltem őt tizenévesen, egyenesen a megszállottja voltam: képes voltam Párizsba repülni, hogy eredetiben olvassak róla könyveket a Cinemateque könyvtárában (és ez nem stréberség volt, hanem tényleg imádtam Bessont.) De ez a régi fény elmúlt, kissé vásári ripacskodássá változott a régi érzelmes elegancia. De még ez is elég frankó tudott lenni, annak ellenére, hogy néha szétúntam maga. 7/10

Szerelempatak (2013)

Soós Ágnes dokumentumfilmje néha nem riad vissza a hatásvadász eszközöktől, de ritmusában és szerkezetében kimondottan ügyes, jó/ helyzeteket kreál, és legfőképpen vicces tud lenni. 8/10

Exit through the giftshop (2010)

Banksy megcsinálta a tökéletes áldokumentumfilmet, vagy a tökéletes dokumentumfilmet a kortárs művészeti hypevilág mechanizmusáról – a kettő eléggé jól kiegészíti egymást, emiatt lényegében lényegtelen is a kérdés.

A hősök vére (1989)

Borzalmas Mad Max-koppintás Rutger Hauerrel, nem is emlékszem már semmire sem belőle, csak arra, hogy borzalmas volt, meg sok homok és vér és üvöltés és harc és vér. (1/10)

Hatalmas aranyos (1996)

Na itt van egy kellemetlenebb reprezentánsa a kilencvenes éveknek. Bill Murray ide, elefánt oda, de abszolút belealvós film, amit annak idején azért néztél egy téli vasárnap délután a tévében, mert nem volt más, és csak ide menekülhettél a depresszió elől, amit az a borzalmas tudat okozott, hogy másnap reggel fel kell kelni és be kell menni matekra. 4/10

Sztárra bukva (1997)

Sherylin Fenn, a régi Twin Peaks Audryja egy nagyon béna romantikus vígjátékban csillogtatja tehetségtelenségét. 1/10

Heli (2013)

A csodálatos nevű Amat Escalante lassú szociodrámának álcázott drogthrillere a maga nemében tényleg lenyűgöző, csak rá kell állni a sajátos Fehérgyörgyös ritmusára, de amúgy elég erős. 8/10

Barry Seal (2017)

Egész jó volt, annak ellenére, hogy Tom Cruise. 7/10

Traffic (2000)

Soderberghet érdemes néhány évente újranézni, most én is ezt tettem. A Traffic azért sokat öregedett, de még mindig rendben van. 6/10

Szex hazugság videó (1989)

Na ez az a filmje, ami nem öregedett annyit. És egészen elszomorító, hogy hat évvel fiatalabban írta-rendezte-vágta, mint amennyi most vagyok.

Out of sight (1998)

Úristen, ez a film is húsz éves lesz, pedig tökre élénken emlékszem rá, amikor először láttam – bár egy kicsit később, mint a hazai mozibemutató. Nem rossz, de azért nem annyira jó, mint a The Limey. 6/10

Innocence (2004)

Az év felfedezése:: Lucile Hadzihalilovic egészen különleges hangulatú filmje olyan, mint gyerekkori álom, abból a fajtából, amit az ember délutánokon szokott volt álmodni. Kicsit puha, kicsit hivogató, de inkább félelmetes és fenyegető. 9/10

I am still here (2010)

Joaquin Phoenix pszichotripjéről szóló áldoksi egy ideig szórakoztató, aztán inkább fárasztó. 6/10

Bűvös vadász (1994)

Enyedi Ildikó második játékfilmje nem éri el az első (Az én XX. századom) költői szimfóniájának minőségét (mondjuk talán semelyik későbbi filmje nem éri el, talán a Simon mágus) – de azért tele van ötlettel és játékkal, ezért messze ki tud emelkedni a kissé lapos kilencvenes évekből. 7/10

Csábítás (2017)

Sofia Coppola egy stílusos és precíz kosztümös thrillerrel tér vissza, tele erotikusan festői képekkel. 8/10

Evolution (2015)

Az Innocence után Hadzihalilovic a horror felé mozdul, de ez a filmje valahogy kevesebb titkot rejt, sokkal mocskosabb és kegyetlenebb – ami persze nem baj, csak épp valahogy nem tudtam megemészteni. Persze így is frankó. 7/10

Minority report (2002)

Spielberget újranézni csodálatos dolog: figyelni a hosszúra komponált akciókat és Kaminski ellenfényeit. 7/10

Farkasokkal táncoló (1991)

Hihetetlen, szinte experimntális merészségű, négy órás western. Azért hihetetlen, mert tényleg négy órás, csak tájképekből, dagályos zenéből és Costner férfias nézéséből áll, de mégsem unalmas. Nem értem. Egy mítosz. Megérdemli, hogy filmtörténeti mérföldkőként tekintsenek rá a jövőben. 8/10

Kamera által homályosan (2005)

Linklater a szegény ember soderberhje: kevéssé színes, de legalább annyira kísérletező kedvű. Ez a Dick-adaptációja pedig kimondottan a jobbak közé tartozik. 7/10

Sokkal töb mint testőr (2017)

Ostoba de szórakoztató. Néha kell ilyen is, olyan mint a mekis sültkrumpli vanília fagyival. Utána rögtön bűntudatod van (kidobott pénz és idő) de közben jó. 7/10
Ébredések (1990)

Ez az orvosos melodráma valahogy kimaradt az életemből, de nem vesztettem sokat. Olyan, mint egy jobb Hallmark Channeles tévéfilm, csak DeNiro van benne, meg a Robin Williams. Ettől lesz nézhető. 5/10

XX. századi nők (2016)

Már a Kezdők is elég erős volt, ez meg kimondottan erős lett, mert mellőzi a hipszteres modorosságot. Annette Benning zseniális, a fiát alakító srác kicsit irritálóan kerámiafejű. És iszonyatosan jó a konyhájuk, ezzel a sárga konyhabútorral. 8/10

Last detail (1973)

Hal Ashby nagyon frankó filmeket csinált a hetvenes években, ő az évtized James Grey-je (értsd: meg nem értett zsenije), Varró Attilának van egy remek cikke róla a mostani Filmvilágban. 8/10

Acélmagnóliák (1989)

Ez is nagyon kilencvenes évek, ez is kimaradt az életemből, ez is felejtős. De ezek a hajak! Meg ezek a függönyök! Ja és Sam Shepard is benne van, szóval nem volt annyira vészes. 6/10

Cagediving (2016)

Found footage formájú cápás horror, iszonyatosan szar volt, tömény bénázás, nem tudok többet írni róla. 0/10

Horns (2013)

Stephen King fia (Joe Hill) pont olyan regényeket ír, mint az apja, csak néha jobb (pl a vámpíros nagyregénye az nagyon frankó volt.) Az első regényéből készült film közepes lett, de abszolúte megér egy misét. 6/10

A királynő (2006)

Stephen Frears az angolok elegáns iparosa, olyan, mint a királyi cipész – mindig makulátlan munkát ad ki a kezéből, de elég kiszámítható és ezért unalmas is. 6/10

The yards (2000)

Az egyik első bizonyíték arra, hogy Grey egy igazi el nem ismert filmisten, Sidney Lumet és Hal Ashby egyszemélyben – érzékeny karakterábrázolás, feszes, suspense-ben gazdag, izgalmas gengszterfilmek. Csak ezek a címek és a poszterek olyan semmilyenek, nézőriasztók. De a filmjei nagyon erősek. 9/10

The immigrant (2013)

Talán ez a leggyengébb Grey-film, de még így is elég erős, főleg az eredeti, a kosztümös filmekre nem jellemző atmoszféra – lassúság, finom fények. 7/10

House of the Devil (2009)

Meglepően jól működő suspense-film, pofátlanul hosszan épített feszültséggel – a régi horrorokat idézi, nekem nagyon bejött. 8/10

Butsch Cassidy és a Sundance kölyök (1969)

Az egyik kedvenc filmem, tökéletes, a filmtörténet legnagyobb brománca, a filmtörténet biciklizése, a filmtörténet utolsó párbeszéde, stb. 10/10

There will be Blood (2007)

Amikor bemutatták háromszor is megnéztem a moziban, még mindig nagyon jó, főleg a keresztés-jelenet. 9/10

Logan Lucky (2017)

Tökéletesen lelassított, karakterközpontú anti-Ocean, szerintem Soderbergh top5-ében a helye, nagyon mókás volt – Soderbergh tudja manapság legjobban csinálni az örömfilmezést: vagyis azt a típusú filmalkotást, amikor azt érzed, hogy tulajdonképpen csak magukat szórakoztatják az alkotók. 9/10

Utolsó mohikán (1990)

Daniel Day-Lewis Solyomszemként fut, szarvasra vadászik, mi kell még? 9/10

David Lynch: The Art Life (2016)

Elég jól összerakott, nem annyira szokványos doksi Lynch korai éveiről, abszolút megér egy nézést, nem csak lynchfanoknak. 8/10

Címke: