Friss levegő – Medianeras

Huber Zoltán

2012/12/18

Az argentin mozi a nagyfokú műfajtudatosságának hála az utóbbi években komoly kritikai- és közönségsikereket könyvelhetett el. A dél-amerikai ország filmesei imponáló hatásfokkal importálják a másol már bevált sikerrecepteket, majd azokat utánozhatatlan helyi ízekkel, egy csipetnyi szerzői hangvétellel tovább gazdagítva egyszerre képesek megszólítani a hazai nézőket, illetve a szélesebb nemzetközi publikumot is. Legyen szó krimiről, politikai thrillerről, melodrámáról vagy buddy-vígjátékról, a kortárs argentin filmben a lokális kérdések boncolgatása egyúttal az univerzálisabb problémák felvetését, az erős rétegzettség, az aprólékosan átgondolt megvalósítás pedig a befogadhatóságot, a szórakoztatást szolgálja. Az elsőfilmes Gustavo Taretto könnyed, mégis komplex szerelmi története, ha lehet, még tovább halad ezen az úton: már-már meg sem lepődünk azon, hogy a Medianeras az elmúlt időszak talán legjobb romantikus komédiája.

Taretto művében minden megvan, ami egy hamisítatlan hollywoodi románcban, csak épp a negédes, hamis romantika, az izzadságszagú poénok és a kimódolt, keresetten optimista végkicsengés hiányzik. A Medianeras szereplői végtelenül szimpatikus, hiperézékeny, nehezen megnyíló hősök, ami elsősorban az amerikai indie-szcéna manapság oly divatos szerelmi drámáira rímel, ám a rendező nem veszi át a modorosan komolykodó hangnemet, és itt a filmtípusra jellemző, szerteágazó popkulturális utalásrendszer sem lesz tolakodó, hanem szép finoman hálózza be a történetet.

A Medianeras büszkén támaszkodik az aktuális trendekre, tiszteleg a nagy elődök előtt, de gyorsan túl is lép az ismerős kereteken: a két karakter aprólékos bemutatásával az író-rendező nemcsak a virtuális térben szocializálódó Y-generáció találó portréját rajzolja meg, de Buenos Aires hangsúlyozott jelenlétével a kortárs nagyvárosi lét árnyékosabb oldalairól, a magányról és a neurózisról is markáns képet fest. A film egy fontos dramaturgiai pontján nem véletlenül bukkan fel épp Woody Allen egyik kulcsműve: a Medianeras egyértelműen a Manhattan leszármazottja, és bármennyire is súlyos a kijelentés, Taretto műve még e nagy előddel összevetve sem vall szégyent.

Hőseink, Martín és Mariana mindketten visszahúzódó, lelkileg törékeny emberek, akik a világ elől apró lakásukba zárkóznak, ám szerencsére még így sem kerülhetik el a nagy találkozást. Taretto egy percig sem titkolja a boldog végkifejletet, önkritikusan állandó viccet csinál a nagy happy end elkerülhetetlenségéből. A sokáig két szálon futó, több ponton egymásba font sztori mégsem lesz kiszámítható vagy lapos, a műfaji szabályokat áthágó narratíva képes meglepetéseket okozni. A jó arányérzékkel tagolt, epizódszerűen felépített forgatókönyv néhány markáns vonással képes a megfelelő figurák és helyzetek felvázolására, míg a különböző szituációk, írói elmélkedések és a karaktervezérelt sztori-darabkák hiba nélkül állnak össze, így a humor, a szívmelengetés, de még a komolyabb társadalomkritika is a maga természetes módján jön létre.

A rendező nemcsak a modern nagyvárosi élettel, de a digitális forradalommal kapcsolatban is rendkívül kritikus, mégsem lesz keserű vagy kiábrándult. Taretto olvasatában a rideg és személytelen nagyvárosi élettér, az óriási üvegfelületek és ronda tűzfalak ugyanúgy elválasztanak minket egymástól, mint a közösségi oldalak, az internet és a mobilfónia (a film címe szó szerint az, hogy “válaszfalak”). Bár a digitális forradalom és a kortárs építészet is a közelség, a korlátlanság ígéretét nyújtja, csak láthatatlan falakat húz közénk – a rendező egy percre sem kételkedik abban, hogy emberi kapcsolatok előbb-utóbb mindenképp kivirágoznak, és ezen állítását végül sikerrel alá is támasztja.

A számítógép, az internet mellett Buenos Aires kaotikusan burjánzó, kusza nagyvárosa is a film főszereplőjévé lép elő: a legszebb Bauhaus-fotográfiákat idéző városképek szimbolikája igen hatásosan idézi fel az elszigeteltség érzését, miközben a posztmodern zászlóshajójának tartott építészet hangsúlyozása kiválóan alkalmas a kortárs elidegenedés bemutatására. Taretto e frappáns állapotfelmérésével azonban nem ítélkezni szeretne, sokkal inkább a kiút lehetősége érdekli, a szerelem melletti kiállás így túlmutat a kincstári optimizmuson. E szimpatikus, szerethető derűlátásához ráadásul keresve sem találhatott volna kedvesebb hasonlatot, mint gyermekkorunk örökké bujkáló hősét, a csíkos pulóveres Wally-t – akit bár mindig elveszítünk, végül még a leglehetetlenebbnek tűnő helyeken is újra megtaláltunk. Ezek azok a mesék, amelyekben annyira jó hinni!

Címkék: filmkritika, KINO LATINO, melodráma