2013/01/21
Christopher Nolan Gotham stilizált díszletvilágát valósághű városképre cserélte, és a figurákat is árnyaltabb pszichológiai háttérrel látta el.
Tizenkét év telt el azóta, hogy Christopher Nolan a Mementóval (2000) – második játékfilmes rendezőként – azonnal örökös tagságot nyert a legtehetségesebb kultrendezők klubjába. A meglehetősen borúlátó szerző a kis költségvetésű, bravúros dramaturgia mentén felépített, karcos neonoirok szűkre szabott kamaravilága helyett ma már szintén sötét, de álomgyári látványosságokban jóval gazdagabb, hatalmas fantáziauniverzumok igazgatójává lépett elő. A Gotham City titokzatos védelmezőjének újraélesztésére vonatkozó küldetés egyúttal szuperprodukciók levezénylésére szóló kinevezés is lett, amely az elmúlt néhány év Nolan-filmjei szerint nem csupán egyetlen trilógia feletti atyáskodást jelentett, hanem lehetőséget arra, hogy a hollywoodi előléptetéssel rendelkező direktor egyre nagyobbakat merjen álmodni. Azonban Nolan az ikonikus képregényhősként korlátozottabb rendezői és írói mozgásteret biztosító központi figura ellenére is alkalmazza szerzői megoldásait és látásmódját a Batman-világon belül is: a valósághoz, a filmkészítéshez és a nézőhöz való – meglehetősen pesszimista – viszonyulását adaptálja az elképzelt világ gyöngyvásznas megjelenítéséhez.
A korábban pszichologizálástól sem mentes bűnfilmeket készítő direktor mindig is vonzódott a magányos, megszállott, labilis hősökhöz, akik menekülnek a valóság elől, személyiségükben pedig valamiféle kettősség jelenik meg. Ezek a figurák, amellett, hogy saját magukkal is harcban állnak, általában még partnerhez is jutnak, akik alkalmanként afféle doppelgängerekként a központi alak árnyoldalának megtestesítőjévé válnak. Ez már a rendező első nagyjátékfilmjében, a Követésben (1998) is felfedezhető, amelyben a fiatal, ihlet nélküli író az utcán érdekesnek tűnő, de nagyjából véletlenszerűen kiválasztott emberek árnyékszerű követésébe kezd, és a szokásnak rabjává is válik. Egy nap azonban emberére akad egy titokzatos férfi személyében, aki követési alanyból társsá lép elő, és saját módszere, a lakásokba való betörés átadásával tovább mélyíti a könnyen táncba vihető főhős szenvedélyét. A behatolások célja itt nem elsődlegesen a vagyonszerzés: sokkal inkább belesni mások világába, valamint – az idegen ideológiája szerint – megfosztani őket néhány dologtól, amelynek a fontosságával nincsenek tisztában, amíg el nem veszítik azokat. Ez az ideológia nem áll távol a Batman-univerzum gonosztevőitől sem, akik részben hasonló indokkal, de jóval nagyobb formátumban újra és újra súlyos csapást kívánnak mérni a korrupcióba belesüppedő, puhány gothamiekre.
Ugyancsak labilis főhőssel dolgozik a Memento is, melynek központi figuráját, Lenny-t – akárcsak fekete ruhás képregénybeli rokonát – a bosszú élteti. Miután tanúja lesz felesége meggyilkolásának, elveszti hosszútávú memóriáját, tehát ő is passzivizálódik, de végül – ahogy később az Eredet (2010) hőse is – saját megszállottságának, a saját maga által teremtett világnak kiszolgáltatottja lesz, rögeszméje fenntartásában pedig egy külső személy segít neki. A passzivizálódás kapcsán érdemes megjegyezni, hogy Nolan a képregényhősnek a sorozat cselekményalakításából adódó azon jellegzetességét is a maga javára fordítja, hogy figurája, akár egy modernista bűnfilm (például az 1967-es A játéknak vége) absztrakt hőse, sosem végez ellenfeleivel, így inkább csak katalizátora az eseményeknek. Ez a megoldás a rajzolt eredetiben az ellenfelek esetleges visszatérését szolgálta, Nolannél, ha úgy tetszik, további jelentőséget kap.
Ha talajvesztett Nolan-figurákról van szó, az Álmatlanság Dormer nyomozója sem lóg ki a sorból, akinek a kíméletlen, végtelennek tűnő világosságba borult Alaszkába érkezését követően nemcsak a bántó fénnyel, de egy őrült kéjgyilkossal, valamint – kollégájának megölése miatt – saját lelkiismeretével is meg kell küzdenie. Dormer először színjátékba kezd, hogy mentse magát, eltüntet minden árulkodó nyomot, üldözöttje azonban pontosan tudja, mi történt valójában. A gyilkos, ahogy később Joker figurája A sötét lovagban (2008), lelki közösséget alkot a főhőssel, és ezáltal társává is szegődik.
A szereplők által alakított kettős játék a Batman: Kezdődik! (2005) után készült, a rendező filmkészítéshez és valósághoz kapcsolódó hitvallásáról értekező A tökéletes trükkben (2006) is fontos szerepet kap, ugyanis Borden, a történet bűvész főhőse már egyenesen ikertestvére segítségével “szakad ketté”. Akárcsak Batman vagy a többi Nolan-hős, elveszti identitását, mindent feláldoz célja érdekében, és a szeretteitől való elidegenedés árán is követi károsnak bizonyuló szenvedélyét: a tökéletes trükk kidolgozását. Ellenfelét, Angiert – mint a Batman-antagonistákat – sötét megszállottság hajtja: egyrészt a bosszúvágy, melyet feleségének véletlen halála miatt érez, másrészt a gőg és a dicsőség, amelyhez az elkötelezett főhőssel ellentétben a könnyebb utat választva technikai trükkök, a teleportálás lenyűgöző vívmányának segítségével jutna hozzá. De a figura Nolannek köszönhetően ennél még több dimenzióval rendelkezik, és a rendező hasonló hozzáállást tanúsít a Batman-filmek karakterei kapcsán is, különös tekintettel a főhősre, akinek megformálásához a Knightfall képregénysorozat pszichiátriai kezelésekre szoruló figurája is sorvezetőt adott. Ez a törekvés jelentette Nolan legnagyobb érdemét Batman újjáélesztésénél. A szülők brutális halálával és a denevértámadással elszenvedett gyermekkori traumák többé már nem egy kettős életvitelt folytató, jóképű playboy csajozós történetei, amikkel dögös pszichiáternők kegyeibe lehet beférkőzni, mint a Joel Schumacher által teremtett színpompás bóvli, a Mindörökké Batman (1995) bárgyú világában. Batman ellenfeleinek jellemrajzai is legfeljebb csak a korábbi Nolan-hősökhöz képest tekinthetők nagy vonalakban felrajzolt archetípusoknak, erre példa A sötét lovag gonosztevőinek felhozatala, legyen szó a veszett kutyaként elszabadult pszichopata Jokerről, akinek vérfagyasztó zseniálitása és kiszámíthatatlansága nyomán a cselekmény és a film is bravúros remekművé nő, vagy Gotham Fehér Lovagja, Harvey Dent bukásáról. A precíz jellemformálásnak köszönhetően az államügyész feddhetetlen mintaképből ámokfutó gyilkossá való átalakulása egyszerre megrendítő és hátborzongató.
Nolan tehát nemcsak Gotham stilizált díszletvilágát cserélte valósághű városképre, de a figurákat is árnyaltabb és aprólékosabban kidolgozott pszichológiai háttérrel látta el. A jellemrajz hiánya a Tim Burton-féle Batman-filmek sajátos gótikus-fantasztikus közegében még nem jelentett problémát, de a Schumacher-féle vicceskedő, csínytevő mókamesterektől fenyegetett, súlytalan papírmasévilág után azonban szükségessé vált a koncepcióváltás.
A trilógia utolsó részében a nolani karaktermotiváció leginkább Bruce Wayne alakján figyelhető meg: eleve érdekes felütésként szolgál, hogy Gotham egykori védelmezője hét év csend után meggyötört figuraként vegetál, és ebből a helyzetből kell visszanyernie régi erejét. A mellette felbukkanó számos szereplő is összetettnek mondható, de ezúttal nem az előző rész kiszámíthatatlanságából következő, csavarokra épülő thrilleri borzongás a fim szervezőelve, hanem a nyers erőtől való félelem. Az új antagonista, Bane alakja ismerős lehet Schumacher Batman és Robinjából (1997), de Nolannél nem agyhalott monstrumként és egy paradicsommadárként parádézó bomabanő henchmanjeként jelenik meg, hanem a könyörtelenül romboló erő megtestesítőjeként, amely a város utolsó, halvány reményét is képes földbe tiporni. Akárcsak Joker után, Bane és elhivatott serege nyomában is csak pusztulás marad, ami a teljes anarchia és a lakosság megvadult részére átruházott statáriumot követően reménytelenül egyetemessé válik. A következő lépés látszólag csak a korábban Ra’s al Ghul által hirdetetett tisztítótűz lehet, amelyet – csakúgy, mint az első részben – a Wayne Vállalat egyik vívmánya, egy atombombaként is használható fejlesztés hozna el.
A sötét lovag – Felemelkedés (2012) több formában is felsorakoztatja a nolani jellegzetességeket: a már megszokott sötét tónusokban bővelkedő világ mellett a feszesre komponált akciójelenetek is megjelennek – az egykor kisebb formátumú kamaraalkotások rendezője ezeknek mára különleges tehetségű szakértője lett. Azonban a film hamisítatlan nolani alkotássá a cselekménybeli csavar elhelyezésétől válik. Ez a megoldás többet jelent írói fogásnál: Nolan ars poeticájával áll összefüggésben. A rendező számos hősénél alapvető személyiségvonás a saját maguk által kreált fantáziavilágba való elmenekülés, legyen szó a Memento részleges memóriavesztést elszenvedett Lenny-jéről, az Eredet álomkém főhőséről, Cobbról (aki feleségével kéz a kézben egy szebb, mesterséges világot teremtenek maguknak) vagy A tökéletes trükk bűvészeiről. Már a film első mondata is afféle felhívás erre: Nolan, Michael Caine figuráján keresztül a következő kérdést intézi közönségéhez: “Jól figyelnek?”. [1] Az utolsó jelenetben aztán az ellenfél, Angier fogalmazza meg halála percében Nolan egyszerre pesszimista és a filmkészítés eszméjét magasba emelő hitvallását, amely szerint a világ szörnyű hely, de ha csupán egy pillanatra be tudod csapni a illúzióra vágyó embereket, boldogságot teremthetsz. Nolan ennek megfelelően, csakúgy, mint filmvászonra álmodott alteregója, A tökéletes trükk Bordenje, ravasz szemfényvesztéseivel úgy teszi lóvá a nézőket, hogy azt sem veszik észre, ami a szemük előtt zajlik.
Ami az elmúlt néhány év Nolan-filmjei kapcsán, de leginkább a két Batman-film között készített Eredet után kétségeket ébreszthet alkotói hozzáállását illetően, az pontosan új rendezői státuszával áll összefüggésben. Igaz ugyan, hogy máig híve maradt az összetett cselekményszövésnek, de úgy tűnik, ha éppen nem Gothamet és rajta keresztül az emberiséget sújtó világégésről vagy nagyformátumú mentőakciókról van szó, Nolan már nem éri be egy dramaturgiai csavarokat is maga alá temető, komputerekkel generált, grandiózus álombirodalomnál kevesebbel. Hogy mindez csupán pillanatnyi mámor vagy új irányvonal, egyelőre nem tudhatjuk, de újabb hipermodern technikával készülő látványosságok után joggal merülhet fel a gyanú: amit látunk, az többé már nem a tökéletes trükk, hanem sokkal inkább a teleportáló ember mutatványa.
Címkék: Batman, Nolan, szerzőiség, szuperhős
Partnereink
Szólj hozzá!