2015/03/13
Bemutatunk egy tehetséges magyar kísérleti filmest.
A magyar kísérleti filmes szcéna olyan kicsi, hogy egy tágasabb telefonfülkében kényelmesen elférnének azok, akik (tartósan) ebben a műfajban mozognak. Ezért is szoktam különösen izgalomba jönni, ha új neveket fedezek fel – most épp Klausz Péterét. Klausz 2007-ben kezdett el filmezni, nem sokkal azelőtt, hogy megkezdte volna az ELTE filmtudományi tanszékén a tanulmányait. Elmondása szerint eleinte narratív etűdöket készített, majd később kezdett el az avantgárd irányába tapogatózni.
„Prágában, a FAMU-n voltam Erasmuson, ahol volt egy kísérleti filmes órám. Azelőtt nagyon nem izgatott ez a fajta filmezés, de amit az órán láttam, az lenyűgözött. Itt ismertem meg Stan Brakhage-t, Kurt Kren-t, akik nagyon nagy hatással voltak rám.” – mesélte e-mailben Péter.
Klausz egy nagyon régi avantgárd filmes technikával, az úgynevezett camera-less (kamera nélküli) módszerrel dolgozik. (Erről az irányzatról bővebben írtam már itt korábban.) Ennek az a lényege, hogy az absztrakt képet nem forgatással (expozícióval), hanem a nyersanyag közvetlen megmunkálásával, karcolással és festéssel teremtik meg. A harmincas-negyvenes években az új-zélandi Len Lye, az amerikai Harry Smith voltak a technika úttörői, majd később, a hatvanas években a Klauszra is nagy hatást gyakorló Stan Brakhage volt az irányzat vezéregyénisége. Manapság Amerikában és Kanadában alkalmazza a legtöbb kísérleti filmes ezt a technikát, például Bill Morrison, Jennifer Reeves, Scott Fitzpatrick stb. Itthon elég kevesen vannak olyanok, akik hasonló esztétikai irányvonalak mentén alkotnának, (bizonyos szempontból) Forgács Péter mellett én magam is gyakran nyúltam ehhez a tradícióhoz. A camera-less módszer szépsége éppen abban rejlik – pláne a mai digitális technikák korában – hogy fizikai kapcsolatba léphetünk a képpel, az absztrakt formákat nem egy gombnyomással, hanem tényleges képroncsolással érjük el.
Klausz Péter munkái legtöbbször a nyersanyag roncsolására fókuszáló, bizonyos szempontból puritán alkotások. Blueprint című filmje – a legtöbb munkájától eltérően – zenei kíséret nélküli, egyszerű absztrakt film, ami a kék tónusban úszó villanásokra épít. Pontosan azt nyújtja a film, mint amit a címe ígér: puszta formát, színtiszta absztrakciót, egy felesleges jelentésárnyalattal se többet. Az abszolút filmes (vagy absztrakt filmes) tradíció a magyar kísérleti film egyik elhanyagolt mostoha gyermeke, ezért is volt öröm látni ezt az etűdöt.
Klausz legérettebb, a tapogatózó kísérletezésen túllépő filmje a 2012-ben készített Hanna. A film készítése során az alkotó elásott egy tekercs amatőr családi felvételt, ezért a roncsolásokat maga a természet hajtotta végre a nyersanyagon. A természet erőinek, illetve a véletlennek a mozgósítása korábban is izgatta a festőket (pl. Pollock) vagy a kísérleti filmeseket (pl. Jurgen Reble odáig ment, hogy baktériumokkal maratta szét a filmjét, Tomonari Nishikawa pedig komposzt közé rakott több órányi filmet.) Klausz munkája azért kimondottan szép, mert pont az elásás miatt olyan háló-szerű, organikus formák keletkeztek a képen, amit egyszerű festéssel nem lehet elérni. A kép roncsolásának módszere, a kép tartalma (családi jelenetek, nyaralás) és a narrációban elhangzó történet szerves egységet alkot: Hanna emlékeinek kísérteties elmúlását és előlebegését. Mintha a felejtés és az emlékezés egyszerre történne: a szavak felidéznek bizonyos képeket, de azok a töredékes jelenetek, amiket látunk, nem követik azt, amit hallunk. A film az erős narratív háttér, illetve az absztrakcióba hajló családi felvételek révén Forgács Péter filmjei mellé állítható.
Klausz Péter rövidfilmjének komplex szerkezetét és lírai hatását a film végén felerősödő, csipetnyit redundáns zene gyengíti, de nem rombolja le: a Hanna az utóbbi évek egyik legszebb magyar kísérleti filmje.
Hanna, cameraless/found footage film, 8 mm from Peter Klausz on Vimeo.
Címkék: kísérleti film
Partnereink
Szólj hozzá!