2011/09/05
Alejandro González Iňárritu legújabb munkája a rendező első olyan nagyjátékfilmje, amit saját forgatókönyvből készített. A Biutiful premierje kapcsán a mexikói alkotó beszélt többek között a poétikájában bekövetkezett váltásról, a témaválasztásról és a film társadalmi vetületéről. A szöveg a collider.com, az askmen.com és a soundsandcolours.com interjújának egybeszerkesztett változata.
– Miért döntött úgy, hogy ezúttal kronologikus rendben mesél el egy történetet?
Úgy éreztem, ez a líraibb anyag ezt követeli meg. A cselekményszerkesztést illetően semmilyen dramaturgiai szabályhoz nem igazodtam. Inkább úgy tudnám jellemezni a forgatókönyvírás folyamatát, hogy elkapott egyfajta ár, ami különböző helyekre sodort, mintha csak átéltem volna azt, amit a főhős. A film szerkezete pedig végül körkörös lett.
Fontos még a témával kapcsolatban a tudatosság: tisztában voltam vele, hogy a komplex elbeszélői szerkezetek használatával skatulyába zártam magam. Továbbá úgy éreztem, hogy sok mindent véghezvittem már ezzel a struktúrával, és nem akartam örökre a rabja lenni. És ezután jöttem rá, hogy ez a sztori eleve más szerkezetet igényel. Szerintem amúgy manapság az számít kísérletezgetésnek, ha valaki a hagyományos módon mesél el egy történetet.
– Mit gondol, fog még így írni valaha?
Az első három filmem cselekmény-orientáltabb: mindegyikben bizonyos események hajtják előre a történetet. A Biutiful esetében egy karaktervezérelt film forgatására törekedtem. Most a főhős irányít, ő tartja mozgásban a dolgokat. Beleszerettem ebbe a koncepcióba, ami nyilván másfajta struktúrát igényelt. Nem mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb az előzőeknél, csak egyszerűen más. Ezt a történetet így akartam elmesélni, és a továbbiakban is a sztori fogja eldönteni, hogy milyen szerkezetet használok. Minden történetnek meg kell találnia a számára leginkább megfelelő formát.
– A film témája a halál. Nem gondolja, hogy ez megfekszi majd az amerikai nézők gyomrát?
De. Az amerikaiak elég tanatofóbiásak. Nem engedik meg maguknak, hogy elgondolkodjanak valamin, amiről mindannyian tudják, hogy be fog következni. A legtöbb ember eleve nem tud mit kezdeni az egésszel. Persze nem akarok általánosítani, az Egyesült Államok nagy ország, ugyanakkor meggyőződésem, hogy az ittenieket nagyon kényelmetlenül érinti a kérdés. Mindenki tudja, hogy meg fog halni, de sokan mintha nem akarnák elhinni.
Számomra a halálról való beszéd nem mazochizmus. Nekem ez inkább az élet halálon keresztül való vizsgálatáról, a végpont felőli értelmezésről szól. Onnan nézve az életnek több értelme van. Számomra élvezetesebbé teszi az életet a tudat, hogy véges. Ha úgy mennénk nyaralni, hogy soha véget nem érő pihenésben lesz részünk, akkor nem is lenne tétje. Ha viszont tudjuk, hogy csak három napot tölthetünk a parton, akkor minden egyes napnak örülünk. Valami ilyesmit jelent számomra a halál: lehetőséget az élet eltérő szemléletére.
– Mi jelentette a Biutiful legnagyobb kihívását?
Minden forgatás sok nehézséggel jár, ez a hagyományos történetmesélés viszont fokozott tudatosságot igényelt tőlem: a sztori mikrokozmoszának minden egyes apró elemét és motívumát ki kellett dolgoznom. A környezet és mindaz, ami a kínaiakkal történik, valós, sőt lényegében maguk a bemutatott emberek is azok. Nem mindegyikük színész. Mindezt nem volt könnyű feladat kezelni. Amikor a fikció és a valóság között ilyen vékony a határvonal, nagyon oda kell figyelni, hogy mi hová kerül, és mit hogyan ábrázolunk, ez pedig igen nagy kihívás.
– Döbbenetes az a szegénység, amit megmutat Barcelonából. Nekünk elég kicsi a rálátásunk azokra az emigránsokhoz kötődő problémákra, amiket megjelenít a filmben.
Ezekre az emberekre mindig „a láthatatlanok” kifejezéssel hivatkozom. Szerintem az európai társadalmak az elmúlt tizenöt évben olyan változáson mentek keresztül, amit sokan még nem ismertek fel. Egészen elképesztő, hogy a szóban forgó emberek miként élnek. Angliában jelenleg egy millió kínai emigráns tartózkodik, de senki sem akarja észrevenni őket, senki sem akarja elfogadni ezt a tényt. És persze az, hogy sokaknak épp csak egy kevés pénzzel többre lenne szüksége, gyakran a kizsákmányoláshoz vezet. Végeztem egy kis újságírói ihletettségű kutatást a filmhez: az ábrázolt emberek és helyszínek valódiak, az újságok tele vannak a közeghez kötődő sztorikkal.
– Miért Barcelonát választotta a történet helyszínéül?
Az emigráns-probléma szerintem egész Európát érinti, és Barcelona különös helyzetben van, hiszen azt illusztrálja, hogy a világ egyik leggyönyörűbb városában több ezer bevándorló viszolyogtató körülmények között él. És ne felejtsük el, hogy Európáról beszélünk. Csak épp a rejtett, sötét sarkairól. Számomra felfoghatatlan volt azzal szembesülni, hogy ez a probléma épp Barcelonában ennyire kézzelfogható. A film maga viszont nem erről a városról szól, a Biutiful számára ez csak háttér. A filmbeli Barcelona ezt a manapság egész Európában érzékelhető állapotot hivatott képviselni.
– Politikus filmként gondol a Biutifulra?
Igen. Persze nem akarom alárendelni a filmjeimet valamiféle ideológiának. Ha egy ideológiát szeretnék terjeszteni, akkor inkább beszédeket vagy újságcikkeket írnék. Soha nem fogom feláldozni egy történet drámáját vagy igazságát azért, hogy propagandafilmet forgassak. Ezzel együtt azt gondolom, hogy csinálhatunk bármit, egy film mindenképp „politikus”. Minden film valamiféle állítás. Minden döntésünk eredményeként állítás vagy állítások születnek.
Arra ugyanakkor nagyon ügyeltem, hogy ne prédikáljak, ne csináljak áldozatot a szóban forgó emberekből, és ne mutogassak ujjal a kormányra. Szerintem a történetben érzékelhető emberi dráma jóval komplexebb ennél, és nem akartam könnyű megoldásokat, nem akartam felvenni egy könnyedén kikezdhető nézőpontot. Egyszerűen ugyanolyan emberi problémákat írtam az emigráns-figuráknak, mint a főhősnek. Ezeknek a kínai családoknak ugyanaz a gondja: etetniük kell a gyerekeket. És nincs munkájuk. Pont mint Uxbal esetében, aki munkanélküli, ugyanakkor a feketepiaccal üzletel, mert másképp éhen vesznének a gyermekei. Bizonyos értelemben tipikus apa-karakter, tipikus apa-problémákkal. Azt akartam elérni, hogy a film szereplői az emberségük tekintetében azonos szinten legyenek.
– A Biutiful vizuális világa látványosan változik a film során.
Bár a látványvilág nagyon természetesnek és dokumentaristának hat, minden elemében megtervezett. Rengeteg aprósággal játszottam. A filmjeim vizualitását mindig a főszereplő nézőpontjának és drámájának rendelem alá. Uxbalt feszült karakternek írtam meg; még a ruhája is tükrözi ezt. Eleinte sok a teleobjektívvel rögzített, remegős felvétel. Miután megtudja, hogy meg fog halni, lassan elkezdi feladni, aztán fokozatosan megérti magát. És a film színpalettájának, illetve Uxbal ruházatának minden egyes apró változása az átalakulásról árulkodik. A kézikamerás felvételek lassan átadják a helyüket a stabilabb képeknek. Aztán a történet eljut egy pontra, ahol úgy éreztem, hogy Uxbal tudata kitágul: bizonyos értelemben bölcsebb lesz. Ezért az 1:85-ös formátumról 2:40-esre váltottam. Aztán ezt cinemascope-ra cseréltem. Ezután a film képileg higgadtabb lett. És Uxbal minden egyes szubjektívjénél, amikor csak ránéz egy tárgyra, változtattam a sebességen. A 24 képkocka per másodperc helyett 27-et vettem fel, hogy az adott pillanat egy kicsivel lassabban teljen. A férfi mindent tisztábban kezd látni. Ezek apró filmkészítői fogások, de szerintem így eredményesebben navigálhatjuk a nézőt az érzelmi utazásán.
– Gondolt már arra, hogy hollywoodi filmet forgasson?
Igen. Sokan meglepődtek azon, hogy most spanyol nyelvű filmmel álltam elő, mert ezzel valamelyest leszűkítettem a potenciális közönségemet. Utálom ezt az idióta felfogást. Számomra egy film készítése három évig tart; én ennyi ideig hordom a szívem alatt a gyermekemet. Az pedig, hogy három évet töltsek csupán karrier-felturbózás céljából… na nem.
A Biutifullal privilegizált helyzetben éreztem magam: nagyon megbecsültem, hogy ennyi pénzt kaptam egy ilyen jellegű film leforgatására. Nem a közismert üzleti megfontolás alapján dolgoztam; épp az ellenkezőjét csináltam. Valószínűleg rosszul tettem, de büszke vagyok rá, hogy így döntöttem.
– Van már ötlete a következő filmjéhez?
Legközelebb vígjátékot vagy pornót forgatok. Csak várom, hogy valamilyen dögös színésznő felhívjon, és adhassak neki egy szerepet.
Címkék: fordítás, interjú, KINO LATINO, szerzőiség
Partnereink
Szólj hozzá!