Pál Adrienntől a japán softpornóig.

1. Melankólia
Trier lelkesen pöckölgeti a megszokott pályán mozgó emberi érzelmeket és a naprendszer bolygóit, majd azt a szívességet is megteszi, hogy egy csillagközi karambol képében elhozza a Földre a szabadságot és egyenlőséget – ha csak egyetlen felemelő pillanatra is. Az emberi lét pusztulásának pillanata Trier olvasatában nemcsak szép és felemelő, de lehetőséget ad a melankóliában szenvedő személyiségeknek, hogy végre előnyt kovácsoljanak „defektjükből”, és a közösség segítőjévé váljanak.

2. Winter’s Bone – A hallgatás törvénye
Debra Granik filmje kevés eszközzel ér el erős hatást. Az ügyes kihagyásokkal élő forgatókönyvnek, a mogorvára aszott arcoknak, a hibátlanul ábrázolt, fenyegető és kiszámíthatatlan közegnek köszönhetően az első perctől az utolsóig képes fenntartani a feszültséget.

3.  Az élet fája
Malick meglehetősen korszerűtlen módon a spirituális giccs vészes közelségét és az irónia hiányát is vállalja annak érdekében, hogy lekösse nézőjét két és fél órás kísérleti filmjével. Zenei szerkesztésű gigantikus montázsa, melyben egyedülálló módon keveredik a családi film, az avantgárd és a természetfilmek szellemisége, az év egyik legbátrabb vállalkozása. Asszociatív képsorai, váratlan lírai vágásai plasztikus élménnyel szolgálnak a mozilátogatónak, amit a kétségtelenül megpendített vallási giccs szólamai, vagy a közhelyes narráció sem képes felülírni.

4. Három
Tykwer romantikus vígjátéka számos sit-comot megszégyenítő módon humoros és idétlen, ugyanakkor a nagyvárosi értelmiségi lét és párkapcsolatok nehézségeit tematizáló filozófiai parabolaként is értelmezhető. A pofonegyszerű komikus szerkezetben a film több összetett filozófiai és/vagy erkölcsi problémát villant fel, a mesterséges megtermékenyítéstől az eutanáziáig, ráadásul Tykwernél ebbe a mixbe könnyedén simul bele egy Hessé-t szavaló szellem, egy hereműtét, és a szenvtelenül radikális és nyugtalanító zárlat is.

5. Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire
Apichatpong Weerasethakul filmjéből szürreális hangulata ellenére egyszerre megmagyarázhatatlan és jóléső univerzális nyugalom árad. Ahol egyesek ijesztően komikus majomjelmezbe bújt embereket látnak, ott mások inkább halkan megvendégelik a furcsa látogatót.

6. A torinói ló
Tarr végletesen stilizált apokalipszis-víziójában Nietzsche mentális összeomlását teszi meg a pusztulás közvetett okának, amivel szépen feladja a leckét nézőjének. Ha ezt a bölcseleti nehezéket nem is feltétlenül bírja el a film, annyi biztos, hogy a kérdés nehezen hagyja nyugodni értelmezőit. Víg minimalista zenéjének és Fred Kelemen a teret letapogató kamerájának összhangja emlékezetes és egyedülálló jeleneteket eredményez.

7. Enter the void – Hirtelen az üresség
Gaspar Noé filmje büszkélkedhet az utóbbi egy-két év legerősebb első félórájával, ugyanakor második felére elveszik a saját maga által felvázolt nagyvárosi labirintusban, és a címét beteljesítve totális ürességbe fullad. Ezzel együtt a kísérleti vállalkozás kudarcában is érdekfeszítő: a neonfényben lüktető házfalak úgy égnek bele a néző agyába, mint egy rossz trip – elsősorban a szélsőséges szubjektivitás érzetét felkeltő formai megoldások kreatív használatának köszönhetően.

8. Pál Adrienn
Bár Kocsis a Friss levegő intim személyességét elvontabb és univerzálisabb témákra cserélte, aminek ereményeként filmje kevésbé megrázó, mégis, a túlsúlyos ápolónő története egyszerre működik nyomozásként valahol a múlt homályában elveszett önmagunk után, mágikus realista roadmovie-ként és szikár minimalista drámaként. /

9. Hanna – Gyilkos természet
Kiszámíthatatlanabb, mint a Drive – Gázt!, és okosabb, mint A fekete hattyú. Továbbá mindkettőnél lendületesebb a zenéje, ami a „midcult dizájnfilm” kategóriájában nem utolsó szempont.

10. Underwater love
A japán „csupaszív softcore-musical” eddig elkerülte a hazai mozi- és dvd-forgalmazást, és nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy ebben nem várható változás. Azonban azok a kevesek, akikhez különböző úton-módon eljut Shinji Imaoka öt és fél nap alatt forgatott low-budget filmje, nehezen menekülhetnek hatása alól. Már az alaphelyzet is megejtően bájos: a harminc körüli halfeldolgozó üzemi munkáslányt, aki épp készül férjhez menni főnökéhez, meglátogatja egy félig teknős, félig ember lény, akiről kiderül, hogy valójában a lány egy 17 évesen meghalt gimnáziumi osztálytársának megtestesülése. A cselekményt a német Stereo Total szinti-pop puttyogására elkövetett önfeledt ugrándozások, mesei metamorfózisok és szürreális szexjelenetek tarkítják, de maga a film sem más, mint az önmegsemmítésig is elmenő hisztérikusan infantilis toporzékolás a racionális világkép, a házasság, a felnőtté válás, a halál – röviden a valóság ellen.