Milyen sok a néznivaló, és milyen kevés az idő…

ÖTÖSFOGAT:
1. Balada triste de trompeta
A huszadik századi spanyol történelem vigasztalan kulisszái mögött két bohócot elmebeteggé torzít a megnyerő aristalány kegyeiért vívott harc – Álex de la Iglesia eddigi munkastílusának esszenciáját nyújtja ebben a horror- és melodráma-elemeket mesterien ötvöző, groteszk szatírában, mely egyszerre felüdít és megríkat, elborzaszt és megnemesít. Egyetemessé tágított vízió egy szörnyszülötteket produkáló társadalomról gazdag művészet-metaforákkal, túlstilizált képvilággal és a felejthetetlen Raphael keserédes taktusaival.

2. Hobo with a Shotgun
Jason Eisener már a vérszomjas karácsonyfák kisvárosi tombolásáról szóló rövidfilmjével (Treevenge) bizonyította, hogy kivételes érzéke van a nyíltszíni erőszak ironikus túlhalmozásából adódó hatások levadászásához. A Hobo with a Shotgun e nem mindennapi stílusvonulat valóságos ékköve – a hajléktalan polgárőr és a korrupciótól mételyezett kisváros története kivételesen nyers, parodisztikus agyrém, mely egész egyszerűen nem ismeri a tabu fogalmát. A műfaj ínyenceinek kötelező.

3.  A bőr, amelyben élek
Almodóvarhoz hosszú kihagyást követően ismét csatlakozik egykori férfisztárja, Antonio Banderas, hogy megkeserített életekről, szerelemről és bosszúvágyról regéljenek nekünk. A bőr, amelyben élek a biohorror tradicionális motívumait ötvözi a minimalista revansfilmek dramaturgiájával, s az összképet gyönyörű időfelbontásos technika és merész hangnemváltások teszik még teljesebbé. Tematikus főtengelye mellett azonban a mű arról is szól, miként vezet a túlfinomodott tudomány önfejű alkalmazása az őrület, az erőszak és a sorsrontás ördögi spiráljához.

4. Éjfélkor Párizsban
Woody Allen párizsi exkurziója méltán vívta ki a szakma és a kritikusok elismerését: a megújulásra mindig képes rendező szerencsésen szakít utóbbi filmjeinek felszínt kapargató, erőtlen beszédmódjával, és ismét bőkezűen áldoz a játékos, felszabadult humor oltárán. A párizsi időutazás varázslatos, Owen Wilson és Rachel McAdams kettőse remekül működik, az álomszerűen lágy képekről áradó naiv báj pedig valósággal megbéklyózza a befogadót.

5. Warrior
Végre egy drámai felépítésű sportfilm, aminek erényei nem a kisrealista stílusban és a túlcsorduló valóságigényben merülnek ki: Gavin O’Connor ketrecharcosok állatias világában bonyolódó opusa a klisészerű alapszituáció ellenére is sokkal üdítőbb színfolt, mint a tavalyi, hasonló tematikájú, ám díjesővel érdemtelenül elhalmozott A harcos. A felbomlott család tagjainak nyomorúságos magánélete realisztikus, mégis lírai stílusban kerül terítékre; a meccsek intenzív, testnedvektől és vértől szagló blokkjai lehengerlően plasztikusak; az alakítások pedig tökéletesek – főként a hotelszobában történő, részeg kifakadásáért minden létező díjat megérdemlő Nick Nolte és az elvadult fiút félelmetesen hiteles gesztusokkal alakító, James Dean legnagyobb pillanatait idéző Tom Hardy érdemel dicséretet.

FUTOTTAK MÉG (bár hazai mozikban nem feltétlenül): Az élet fája, X-Men: Az elsők, Biutiful, Hiteles másolat, Az igazság ára, A guardista, Batman: A kezdet kezdete, Zöld Darázs, Drive – Gázt!, Van pápánk, Super 8, Rango, Ismeretlen férfi, Forráskód, Hesher.

JÁTÉKON KÍVÜL:
Blast of Silence
Modernista stíluselemektől áthatott film noir – a műfaj egyik utolsó darabja -, melyben az érdes hangú narrátor sikerrel kelti fel a néző szimpátiáját minden idők egyik legmagányosabb és legembertelenebb antihőse iránt. A műtermi jelleget tökéletesen levetkőző város-realizmus, lágy jazz-betétek és egzisztencialista hűvösség fokozza az élményt.

Rio Bravo
A „profi cselekményű” (Will Wright) westernek tökéletes mintája, avagy John Wayne válasza a Délidőre. Hawks a zárt térre redukált cselekményvilágban is intenzíven mozgatja ütőképes munkakollektívába szerveződő hőseit, a feszültségkezelés bravúros, Wayne pedig szimpatikusabb, mint valaha.

Az alvilág királya
A francia lírai realizmus egyik legnagyszerűbb alkotása. Impresszionista jelenetezés, egzotikus atmoszféra, romantikus, de sötét árnyalatokkal is átszőtt hőskép, és egy ereje teljében lévő, színésziskolával felérő Jean Gabin.

Az üldözők
Arthur Penn revizionista westernje még keserűbbé csavarja a Délidő premisszáját: a hivatalos fegyverviselő ellen forduló tömeg ebben a kortárs vadnyugati moziban alantas vadállattá silányul, s áthágja a saját maga teremtette erkölcsi törvényeket – a Hollywoodi Reneszánsz jeles direktora a korabeli amerikai középosztály szennyesét is kiteregeti merészen zsánerkritikus remekművében.

A ház hideg szíve
Robert Wise invenciózus kameramunkával, a zörejek és zajok mesteri felhasználásával és intelligens dialógusokkal teszi hátborzongatóvá a külsődleges elemekben meglehetősen szegényes kísértethistóriát.