Szubjektív, de legalább ABC-sorrendben.

NYERT:
Balada triste de trompeta
A politikailag sem érzéketlen eurotrash válasza a Tökéletes trükkre, egyben Alex de la Iglesia eddigi legambiciózusabb és legvadabb vállalkozása. Két elmebeteg bohóc végigcsatározza a huszadik századi spanyol történelmet egy akrobata kegyeiért, hintőpor és ragyogás, illetve friss vér az európai szerzői filmben. (Iglesia legújabb filmjét, a La chispa de la vidát januárban mutatják be Spanyolországban, a főszerepben Salma Hayek, a forgatókönyvet pedig a Tango & Cash írója jegyzi, újfent remek mókának ígérkezik.)

Breaking Bad negyedik évad
A forgatókönyv önmagában elvinné az egész show-t, de Walter White negatív karriertörténetét Vince Gilligan briliáns szkriptjén kívül az akár moziban is bevethető képi világ és a maroknyi bivalyerős karakterszínész emeli a legjobbak közé. A kábeltévés bűndráma-szentháromságból (Sons of Anarchy, Gengszterkorzó, Breaking Bad) idén a Csirkés Ember és barátai győztek, kiütéssel.

Drive – Gázt!
Erről a többi listán már szinte mindent elmondtak pár sorban, amit pár sorban el lehet. Itt a helye, na.

Hupikék törpikék
Három oka van, hogy ez idekerült: 1, kiderül benne, hogy Sziamiaú kandúr; 2, bevezetik Passzív-agresszív Törp lehetőségekben gazdag figuráját; 3, törpöket szerettem volna leadképnek. Raja Gosnellt egy hajszál választja el attól, hogy a családi- és gyerekfilmek Uwe Bolljévé válljon, de egyelőre még mindig inkább középszerű, mint élvezetesen rossz, habár a New Yorkban csövező Hókuszpók már csempész némi camphangulatot a gyerekszobába. Az év reménysége díj mindenképp az övé.

Luther második évad
Négy epizód az egész, és az alapötlet is csak egy sima variáció A bárányok hallgatnak-ra, viszont olyan frankó bűnügyekkel támogatják meg Idris Elba és Ruth Wilson pszichopárosát, amik a halovány story arc-ot is feledtetik.

Piranha 3D
Alexandre Aja végre volt elég gátlástalan és beköltöztette a multiplexekbe azt a vérben, csöcsökben és szörnyekben gazdag trashfilm-hagyományt, aminek maradéktalan megidézéséhez sem Tarantinónak, sem Rodrigueznek nem volt vér a pucájában. Azokon a napokon a legjobb, amikor már a Machete is túl intellektuális.

Red State
Az utolsó tíz perc miatt akár a csalódások között is lehetne, de az elején Michael Parks nyom egy brilliáns negyedórás prédikációt, szóval 1:1. Ha ehhez hozzáveszem, hogy Dick Lowry a wacói eseményeket feldolgozó tévéfilmje (Waco: Az út a pokolba), illetve George C. Chesbro vonatkozó novellája (szintén Waco, magyarul a Sötét szerelem c. antológiában olvasható) kamaszkorom igen emlékezetes élményei voltak, már el is dőlt a mérleg. Ráadásul teljes poénokat vesz át a South Park „Csupaszon egy forró kádban” című epizódjából.

Néma csönd
Osztrák pedofilos pszichothriller egyenesen a Titanicról, ami után meg is kapta a jól megérdemelt hazai moziforgalmazást. Lassú, míves és beteg, egy nehezen feledhető búzamezővel.

Scott Pilgrim a világ ellen
A buktától függetlenül Wright filmje a formanyelv és tartalom ötvözésében minimum annyira előremutató, mint Tarr Béla és az Avatar együttvéve, csak ráadásként még szórakoztató is.

Tropa de Elite 2 – O Inimigo Agora É Outro
José Padilha filmje is 2010 legvégéről csúszott át idénre, de emiatt kár lenne kihagyni. Az Elit halálosztók 2007 egyik legjobb akciófilmje volt, a folytatásnak pedig több köze van a hetvenes évek olasz maffiafilmjeihez, mint bármi máshoz, de ez egyáltalán nem áll neki rosszul. Nascimento kapitány pedig maga a brazil Megtorló.

NEM NYERT:
A dolog
Valójában nem igazán rossz film, de az az ötlettelenség (bátortalanság?), amivel az eredetihez hozzányúltak, az év egyik legunalmasabb horrorját eredményezte. Kár, jól indult.

Dexter hatodik évad
Szinte már senki nem maradt az eredeti írógárdából, és ez az első epizódtól fogva meglátszik. Ehhez jön a Fűrészbe hajló fokozási kényszer, a kihagyott ziccerek tömege, a karakterek nyíltszíni megerőszakolása és néhány olyan fordulat, amit jobb esetben csak paródiákban látni. Kötelességtudóan végignéztem, de nagyon sírtam közben és még többet panaszkodtam róla mindenfelé (például épp most).

Santiago ’73
Pablo Larraín úgy került fel a radarra, hogy 2008-ban csinált egy Tony Manero című filmet egy elmebeteg John Travolta-imitátorról, akinek egyetlen célja, hogy bejusson a Megasztár chilei verziójába. A Tony Manero az utóbbi évtized talán legjobb chilei filmje – pedig készül ott magyarhangyás drámától kezdve a kopoltyúsgyerekes zombihorroron át a kungfu-spagettiwesternig minden –, a Santiago ’73-at nézve viszont nem tudtam eldönteni, hogy valami bizarr viccből zokog duettet gyertyafényes vacsoránál a kórboncnok és a táncosnő, miközben odakint Pinochet éppen hatalomátvesz, vagy ez komoly.

Satan Hates You
Az utóbbi években egyre több jó dolog került ki a Glass Eye Pix háza tájáról (pl. kapásból a Stake Land), de a Satan Hates You leginkább olyanra sikeredett, mintha egy amatőr színtársulat mikuláskor megpróbálná előadni a Cradle of Fear paródiáját. James Felix McKenney ezúttal a hatvanas-hetvenes évek keresztény exploitationjai előtt tiszteleg, de miként a robotos-őrülttudósos-ötvenesévekes próbálkozását (Automatons), ezt is valószínűleg szórakoztatóbb volt forgatni, mint nézni. Hiába tűnik fel Angus Scrimm és Reggie Bannister is, mindenki jobban járt volna, ha inkább összehoznak egy Phantasm 5-öt.

Womb
Különösebben nem zavar, ha állóképeket kell nézegetnem, amin szomorú emberek szomorúan nézve szomorkodnak, de ha ez klónozós-szívszaggatós melodráma címke alatt fut, az már annál inkább. A remek alapötletből a szokásos szenvelgés maradt, amiből az ugyan nem derül ki, miért is olyan rossz, ha valaki megszüli a saját szívszerelmét – ezt a tekintetekből kellene kiolvasni –, de a végén van egy erőszakos nemi közösülés.

VERSENYEN KÍVÜL:
Dark Night of The Scarecrow (1981)
Valószínűleg minden idők legjobb madárijesztős horrorja. Point Blank a tanyavilágban.

Fortress (1986)
Megint egy tévéfilm, ezúttal Ausztráliából és Everett De Roche tollából, aki az ozploitation-hullám meghatározó forgatókönyvírója volt, és olyan klasszikusokat jegyez, mint a nemrégiben remake-elt Long Weekend vagy kedvenc vaddisznós horrorom, a Razorback. A Fortress valamivel szolidabb darab mint a fentiek, standard tévés „true story”-ként indul egy eldurvult emberrablásról, viszont az utolsó harmadát akár Jack Ketchum is írhatta volna.

King of the Ants (2003)
Még mielőtt ráharaptak volna a mockbuster-gyártásra, az Asylum horrorban utazott, ez pedig a kissé elfeledett közös projektjük a reanimátoros Stuart Gordonnal. A cím és az első plakát hangyaszörnyes agymenést sejtet, de valójában torture pornnal dúsított bosszúfilmről van szó, ami kevésbé társadalomtudatos, mint mondjuk a Red, White & Blue, cserébe vannak benne látomások meg egy olyan kifacsart alapötlet, ami mellett szinte fel sem tűnik, mennyire fillérekből forgatták az egészet.

Red Riding-trilógia (2009)
David Peace – ő írta Az elátkozott Leeds Unitedet is – regénysorozatához egyelőre nem volt szerencsém, viszont a belőle kerekített filmtrilógia a legjobb neo-noir, amibe mostanában belefutottam. Kisvárosi korrupció, pedofília és egyéb elvetemült ügyletek, a hősök fehér lovon pedig csak hullanak sorra a nyakig érő mocsokban, mindez olyan remek színészek tálalásában, mint Robert Sheehan (Misfits), Paddy Considine vagy Peter Mullan.

The Room (2003)
Talán már ki is ment a divatból Tommy Wiseau zsenijén pörögni, ám attól ez még feledhetetlen volt. Melodráma- és trashfilm-rajongóknak kötelező, de leginkább a két halmaz metszetének.