2012/01/27
Bravúrosan bonyolított, veretes kémtörténetek írói rangsorának felállításakor nem jelentene váratlan fordulatot, ha John le Carré neve első helyen landolna a listán. Az angol származású szerző nem csupán a zsánerelemek ügyes kezű zsonglőrjeként híresült el, számos művét egyenesen a huszadik századi irodalom legfontosabb alkotásai közé sorolják, valamint jópár alkotásából mozgóképes adaptáció is született (A kém, aki bejött a hidegről, Oroszország ház, Ébresztő a halottnak). Történeteiben az apró részletekben gazdag cselekmény mellett a rejtett párhuzamok és összecsengések mentén ábrázolt lelki folyamatok is a legfinomabb kidolgozásban szervesülnek a sűrű zsánerszövetbe. Ez a fajta egyedülálló, sokrétű cizelláltság jellemzi 1974-es, Suszter, szabó, baka, kém című remekét is.
A történet főhőse George Smiley, az idősödő kémtehetség, aki egy tragikus kudarcba fordult akció következtében idő előtt arra kényszerül, hogy megkezdje a kémekre is lesújtó aranyévek letöltését. Az igazságtalanul száműzött férfi magányos, nyugdíjas vegetálását egy váratlan megbizatás zavarja meg: a brit hírszerzés arra kéri, derítse fel a szervezet legfelső szintjén, a Köröndben tevékenykedő áruló, a „vakond“ kilétét, aki titokban a szovjetek keze alá dolgozik. A rejtély megoldásáért Smiley-nak bele kell magát ásnia a szervezet múltjába, amely nem csak csalódásokkal, de annak a ténynek a felismerésével is jár, hogy személyes érzelmei és szakmája többé nem választhatók le egymásról.
Le Carré művének – erényeinél fogva – nem csak a brit televízió, de az álomgyári nagyhatalom sem tudott ellenállni, így a történet már kétféle mozgóképpel kötött frigyen is túl van. A BBC berkeiben létrejött, 1979-es nász szinte teljes ellaposodásba fordult: a mintegy ötórás minisorozat, élén a Csillagok háborúja ikonikus színészével, Alec Guiness-szel (alias Obi-Wan Kenobi), javarészt szöveghű részletgazdagságával sem tudta felidézni az eredeti mű valódi erejét. Míg a könyv esetében az író furmányos fokozatossággal, az egyes szereplők szubjektív vallomásain keresztül közli az információkat, amelyek lassan vezetik el az olvasót a központi konfliktushoz, a sorozat esetében az in medias res felütés a bravúros szerkezet felszámolását eredményezte. Az elnyújtott információadagolás mellőzése és a steril atmoszféra mellett még egy ikonikus Jedi lovag jelenléte is kevés volt ahhoz, hogy megmentse a szériát az unalom teljes hatalomátvételétől.
Az aktuális, 2011-es verzióban a főhős szerepét a valaha szinte kizárólag egzaltált megszállottak megformálójából (lásd Leon, a profi; Dracula) a Batman: Kezdődik! óta komótos, bölcs profik alakítójává szelidített Gary Oldman kapta, mellette pedig olyan nagyságok tűnnek fel, mint John Hurt, valamint egy egytől-egyig ugyancsak erős karizmájú tagokból álló pentavirátus (Colin Firth, Mark Strong, Toby Jones, Ciarán Hinds, Benedict Cumberbatch). Az elsőrangú férfitársaság nem csupán minőséget garantáló fegyvertényként szolgál a rendező számára, de annak a határozott koncepciónak a megvalósítását is támogatja, amely szerint az általa megidézett, zárt hímvilágból a női figurák szinte teljesen ki vannak iktatva. Így lesz a regényben egyértelműen heteroszexuális beállítottságú fiatal kémből, Peter Guillamből a filmben homoszexuális figura, a férfias bosszúból pedig – kimondatlanul is – szerelmi gyilkosság. A főhős imádott feleségének, valamint régi ellenségének, a fantomszerű orosz kémnek, a neve ellenére hímnemű Karlának a formai ábrázolása közti párhuzam is beszédes: mindketten szinte csak hátulról láthatók, vagyis a két figura képi eszközök segítségével tartalmilag is közös nevezőre kerül. A film egyik jelenetében a háttérben egy házfalon a következő falfirka olvasható: „The future is female“, ami akár távolból felhangzó jelmondat is lehetne ezeknek az alapvetően magányra kárhoztatott férfiaknak a világában.
Tomas Alfredson, előző remekével, a kétes nemű vámpírgyermek és egy kisfiú borzongató, mégis lírai szerelmi történetét feldolgozó filmjével, az Engedj be!-vel, amely áttételesen szintén megpendíti a homoszexualitás témáját, már bizonyította, hogy kiválóan tud finom képi jelzéseken vagy akár a csenden keresztül kommunikálni – mindez egy olyan sokrétű mű adaptálásánál is előnyt jelent, amilyen le Carré-é. A svéd rendező filmje jóval szófukarabb, mint angol tévéfilmes elődje, ugyanakkor – amellett, hogy számos epizódot kihagy és jócskán átértelmezi az eredeti művet – felütését tekintve a sorozat mintáját követi,vagyis szintén elhagyja a késleltetett információadagolásra épülő szerkezetet. Alfredson filmjét olyan visszafogott elegancia és szűkszavúság jellemzi, ami az esetleges hiányokból adódó hibákat is elfedi, de legalábbis feledteti. Látvány szempontjából a meleg, földszínű és a hűvös, smaragd színvilágok váltakozása, a nyitott terek és az úszó kameramozgások használata, a sejtelmes nosztalgiával telített atmoszféra elemei válnak az ingerlés eszközeivé – a Suszter, szabó, baka, kém köszönőviszonyba sem próbál kerülni az aktuális, zajártalmakra és attrakciókra épülő kémmozi-trenddel, inkább a csöndet választja és bejön a hidegről.
Címkék: filmelemzés, filmkritika, műfaji film
Partnereink
Nagyon jó film. Semmit nem magyaráz, nem rág szájba, minden gesztusnak és részletnek jelentősége van, alig van akció és mindez olyan időkben, amikor még nincs mobil és számítógép. Nehéz mozi, végig figyelni kell, de megéri. Csak kitartóaknak ajánlom.