2013/09/04
„Ki állítja, hogy a kopár kert nem szép?”
Mehdi Akhavan Salesse
Mohsen Makhmalbaf és Majid Majidi vakság-filmjei az örök sötétségben élők világát bizarrul szép képekkel mutatják be. Csukjuk be a szemünk egy pillanatra, mint a táncos a sötétben, már mindet láttuk. A vak ember az ókori mitológiákban különleges képességekkel bír: habár a külvilág eseményeit nem látja, belső szemének, belső látásának köszönhetően többet tud a világról, mint az egészségesek. Velázquez vak asszonya vagy Rembrandt Tóbiás könyve sorozata a barokk példái. José Saramago könyvében a fehér vaksággal fertőzöttek nem rendelkeznek a befelé fordulás kiváltságával. Az állati ösztönök a felszínre törnek, az emberek önmagukból kivetkőzve próbálnak élni egyik percről a másikra egy új, ismeretlen világban. A fertőzöttek vesztegzár alá kerülnek.
A nyugati világtól fokozatosan elszigetelődő Irán filmjei egyszerre örökösei a perzsa költői hagyománynak és az újhullámos, nyugati filmművészetnek. A perzsa mindennapokhoz sokkal szorosabban hozzátartozik a líra, mint ezt itthon megszoktuk: szívesen szavalnak verseket és a költőiknek emelt monumentális síremlékek fontos találkozóhelyek Sirázban. Samszo’d Dín Háfíz a klasszikus perzsa költészet egyik legnagyobb lírikusa, az udvari szerelmi líra beteljesítője, különböző alkotófázisaiban bőségesen felhasználta a szúfizmus értelmezési lehetőségeit. A szúfizmus egy iszlám szemlélet, amely Isten közvetlen, személyes megtapasztalását tanítja. A szúf arab szó gyapjút jelent, ami gyakran az öltözékük volt. Dzselál-e dín Rúmi Irán és talán az egész világ legnagyobb misztikus költője. Rúmi apja mesterségét folytatva teológiát tanított, mikor 1233-ben szülőföldjére érkezett a rejtélyes vándorló szúfi, Samszo’d Dín Tebrízi, akinek hatására Rúmi is szúfi lesz. Monumentális műve a Meszneví-je ma’navi (A dolgok belső értelméről szóló didaktikus költemény) részletesen bemutatja a szúfizmus különböző utait. Moszleho’d-Dín Szádi a klasszikus perzsa költészet egyik legmarkánsabb alakja, aki a goethei értelemben vett világirodalomban is helyet kér. A Búsztán (Gyümölcsöskert) és a Gulisztán (Rózsáskert) a két leghíresebb műve. Az iráni film a hatvanas években robbanásszerű növekedésnek indult, ez az időszak egybeesik a modern perzsa irodalom aranykorával. Forough Farrokhzad például egyszerre híres verseiről és filmjeiről. Az iráni filmtörténetek csupaszak, jelképiség nélküliek, mint az Elbruz és a Zagrosz között elterülő föld. Önkorlátozás, de nem a Dogma-filmekre jellemző intellektualitást, inkább Ozu és Bresson spirituálisát juttatják eszünkbe.
Mohsen Makhmalbaf (Teherán, 1957) filmjei számos díjat nyertek az utóbbi tíz évben, témája az egyén elszántsága és kiszolgáltatottsága a környezettel szemben. A Bojkott (Baykott, 1985) című filmje egy fiatal férfi (Majid Majidi) történetét meséli el a forradalom előttről, akit halálra ítéltek kommunista nézetei miatt. A biciklista (Bicyleran, 1987) egy szegény afgán menekültről, Nasimról szól, akinek pénzre van szüksége, hogy megmentse beteg feleségét. Végül egy héten keresztül szünet nélkül körbe-körbe biciklizik egy cirkuszban, hogy megkapja a pénzt felesége gyógyszereire. A Time magazin Makhmalbaf 2001-es filmjét, az afganisztáni nőket és a Talibánt bemutató Kandahart beválasztotta minden idők száz legjobb filmje közé.
A csend című film ötletét a rendező vallásos nagymamája adta, aki mindig azt mondta: „Ha zenét hallgatsz, pokolra jutsz.” Ezért ha felcsendült valami dallam az utcán, akkor a közös, túlvilági lét érdekében befogta unokája fülét. A zene mágikus erejéről mesélt Makhmalbafnak egy kovács, aki a buszról leszállva követett egy utast, mert beleszeretett a zenéjébe és eltévedt. A filmben a nem látó, de nem is világtalan hangszerhangoló fiú, Khorshid (Tahmineh Normatova) próbálja megmenteni édesanyját a kilakoltatástól. A gyermeki nézőpont, az amatőr színészek alkalmazása az iráni filmek védjegye, a szimbólumoktól lecsupaszított, szemlélődő filmes látásmódot erősíti. A tízéves fiúnak dolgoznia kell, mert apja elhagyta a családját és Oroszországba költözött. Makhmalbaf Tadzsikisztánt az ország költőisége miatt választotta helyszínnek. Az ország az orosz megszállás alatt titokban megtartotta nyelvét és kultúráját. Az iskolákban tankönyvek helyett verseskönyvekből tanulnak olvasni a gyerekek, ezt be is mutatja a film, amikor a két lány Omar Khajjám versét gyakorolja a buszon. A film ritmusát Khorsid buszos útjai a munkájába és Beethoven V. szimfóniájának nyitánya adja, ami újra és újra előtérbe kerül a változatos népzenei témák között. Egyetlen barátja Nadereh (Nadereh Abdelahyeva), egy árva lány, akit a hangszerkészítő (Khorsid mestere és munkaadója) nevelt fel. A lány Khorsid szeme, aki próbál segíteni neki, hogy a fiú ne veszítse el a munkáját. Sajnos gyakran eltéved és elkésik a munkából, mert elragadja az utca zenéje. Egyszer Nadereh egy nyüzsgő piacon veszíti el barátját. Először pánikba esik, majd becsukja a szemét és követi a legszebb dallamot. Megtalálja Khorsid-ot, amint egy dervis énekét hallgatja egy teaház udvarán. A hangszerkészítő kérdésére, hogy miért késett, Khorsid csak annyit válaszol, hogy a rossz hangú méhek rossz virágokra szállnak, és a mézük ehetetlen. Egy folyóparton Farrokhzad verse filmmé válik, amint a lányból nő lesz, a fülbevalói cseresznyék, festett körmei virágszirmok. Nadareh egy tükröt ad Khorsid kezébe, amin keresztül egy pillanatra úgy látjuk a fiút, ahogy ő láthatná magát. A tükröt végül elejti és a két tükördarabban látjuk a gyerekek arcát saját, eltérő szemszögükből. Egzotikus, mesevilágban érezzük magunkat a színészek színes, tadzsik népviselete miatt. Nem derül ki, miért türkmén öltözetű kobzosok éneklik a vigaszdalt, amikor Khorsid és édesanyja mégis elveszítik otthonukat. A házat csónakon elhagyó anyánál egy hatalmas tükör sugározza vissza a nap fényét. A hosszú beállítások, a zeneiség és meseszerűség miatt talán az örmény rendező, Szergej Paradzsanov filmjének, A gránátalma színének hatása érezhető leginkább. A nyitány, mint egy zenei mantra a népdalok világába is befurakodik. A rendkívüli képességekkel megáldott Khorshid története ürügy, hogy a film rejtegesse a három alakot, akik a hatalmat szimbolizálják, akiktől a gyerekek félnek. Egyikőjüket sem lehet látni, sem a háziurat, sem a hangszerkészítőt, se a katonát. Az utóbbitól Nadereh-nek kell tartani, mert olyan fiatal lányokat molesztál, akik nem hordanak kendőt. A filmet Iránban betiltották, mert rendszerkritikát láttak benne, nem volt szemük a süket Beethovent megidéző filmhez.
Majid Majidi az iszlám forradalom után színészként kezdte pályáját, a 90-es évektől forgatókönyvíróként és rendezőként dolgozott. A gyerekek mennyországa (Bacheha-Ye aseman, 1998) az első iráni film, amit Oscar-díjra jelöltek. A „Baran” (2001) és az Isten színe (Rang-e khoda, 1999) megnyerte a montreali filmfesztivál legjobb filmje díját. A fűzfa (Beed-e majnoon, 2005) négy díjat is elnyert a Fajr filmfesztiválon.
A mennyország színe (Rang-e khoda, 1999) Majid Majidi film kevés filmes trükkel él. A film Ábrahám és Izsák történetének egy önzőbb változatát adja elő. Egy gyerek nyitja fel a felnőtt szemét, mint Takeshi Kitano Kikujiro-jában. A nyitójelenetben csak közreműködők neveit látjuk egy fekete háttér előtt és halljuk, amint a gyerekek tanáruktól visszakapják kazettáikat. Mohammed (Mohsen Ramezani) kazettáján a nagymamája énekel. A tanévnek a vakok iskolájában vége, a gyerekek már szüleiket várják. Csak Mohammedért nem jönnek. Apja elkésik. Tudjuk, hogy a hallás elképesztő teljesítményekre tesz képessé. A várakozás közben Mohammed megmenti egy fészkéből kiesett madárfióka életét egy macskától. A vak fiú egyedül mászik fel a fára és teszi vissza a fészkébe. Ez a jelenet akár a film összegzése is lehetne, csak itt az újszülött, még zárt szemű fióka a kiszolgáltatott, és Mohammed a gondoskodó. Ahogyan a fióka a ragadozó könnyű prédája lehetne, úgy ki van téve Mohammed is a környezet veszélyeinek. Az apán, Hashemen (Hossein Mahjub) már megérkezésekor látjuk, hogy szégyelli fiát, az iskola tanárát próbálja meggyőzni, hogy a félárva Mohammednek jobb lenne, ha maradna. Pedig a hazafelé vezető, hosszú útról megérkezve a gyerek fürdik a szeretetben. Egy Kaszpi-tenger melletti faluba kerül a nagymamájához (Salime Feizi), aki húgait is neveli. Ezen a vidéken a természet folyamatosan érezteti hatalmát. Egy félelmetes állathang kísérti újra és újra Hashemet, talán bagoly, ami a perzsa hagyomány szerint az ördög teremtménye. Mindig valami rossz történik ilyenkor. Mohammed néha mintha varázsigét motyogna, vagy madarakkal beszélne. Hashem kiszakítja Mohammedet az idilli környezetből, mert fél, hogy miatta nem sikerül újra házasodni és egy vak ácshoz küldi, hogy kitanulja a szakmát. Mohammedben felszakad a fájdalom és sírva meséli az ácsnak, hogy már a nagymamája se szereti. A tanára az iskolában hiába mondta neki, hogy Isten jobban szereti a vakokat, mert ők nem látnak. Ő úgy érzi, nem vakította volna meg őket, hogy láthassák. Az ács udvarán vigaszra talál, mert Isten nem látható és mindenütt jelen van. Istent érezni lehet, ujjbegyekkel látni. Mohammed megvallja, hogy mostantól keze mindenütt Istent fogja keresni, amíg meg nem érintheti, és elmondhatja neki minden titkát. A fia szívtelensége és unokájának elvesztése miatt megszakad a nagymama szíve. Éjszaka útnak indul a viharban, megfázik, és már nem tudják megmenteni, belehal a bánatba. Hashem rádöbben, micsoda bűnt követett el, hazahozza Mohammedet. Útközben azonban a fiú beleesik egy gyors sodrású, örvényes folyóba, és akár Vejnemöjnen megállíthatatlanul száguld lefelé. Apja utánaveti magát, de a folyó egészen a tengerig sodorja, mire kimenti a már élettelen testet a vízből.
A fűzfa (Beed-e majnoon) című film ötlete igaz történeten alapul, a szépség érzékelésének és a vakok világának különbségéből adódó belső konfliktust mutatja be. A gyerekkorában megvakult Youssef (Parvis Parastui) békéje az apró udvaron, a természet és a család kedves hangjain és érintéseken alapul. Ő a paradicsom Ádámja, egyszerre védett és hatalmas. Youssef irodalomprofesszor, aki szerető feleségével (Roya Taymourian) és lányával él együtt. A jobb szeme mögött tumor alakul ki, de bátyjának sikerül bejuttatnia egy párizsi szemklinikára. Mielőtt Franciaországba indulna, Braille-írással üzenet ír Istennek, akit saját fogyatékossága miatt gyűlöl. Az üzenetet a szúfi költő, Rúmi Meszneví-je Ma’naví könyvébe rejti. Párizsban kiderül, hogy a daganat jóindulatú, és az orvosok szaruhártya beültetéssel visszaállítják Youssef látását. Teheránba visszatérve a reptéren először látja barátait és családját. Tekintetével saját nejét keresve meglátja Pari-t (Leila Otadi), nagybátyjának csinos feleségét. Lenyűgözi a szépsége. A látók világában, hazatérve nem találja magát. Nem érdekli sem a családja, sem a munkája, nem tér vissza az egyetemre. A fény világának agresszív jelenléte elhallgattatja Youssef belső párbeszédét Istennel és saját magával. Amennyiben valaki süketté válik a belső párbeszédre és figyelmen kívül hagyja a környezete pozitív üzeneteit, akkor önzővé, erőszakossá válik, írja saját művéről a rendező. A film filozófiai háttere a szúfi út (Youssef a szúfi költészet professzora), amit a befelé fordulás, Allah személyes megtapasztalásának igénye jellemez. Az elhanyagolt feleség elhagyja a professzort, aki minden írását tűzre veti és újra megvakul. Ezt a tettét csak Rúmi szavain keresztül érthetjük meg. Youssef a film elején megemlíti, hogy Rúmi éppen olvasott, amikor a híres szúfi Samszo’d Dín Tebrízi koldusként megjelent és megkérdezte, hogy mit csinál. Olyasmit, amit te nem érthetsz, volt rá a válasz. Ebben a pillanatban a könyv meggyulladt. Amikor Rúmi magyarázatot kért, Samszo’d Dín Tebrízi csak annyit válaszolt, hogy ez olyasmi, amit Rúmi nem érthet. Youssefet egyszerre nyűgözte le Pari szúfizmusról írt dolgozata és a túláradó nőiessége, de inkább ijesztő, amint visszahallgatja telefonüzeneteit, őrizgeti a képét, teljesen belebolondul bátyja feleségébe. A látás világa teljesen elszakította az élettől. Érdemes megjegyezni, hogy a cím – Beed-e Majnoon – utal egy iráni legendára, amiben Majnoon beleőrül a Leila iránti szerelmébe. A film egyik legfontosabb jelenetében Youssef először tapasztalja meg a világot. A spalettán keresztül látja, amint egy hangya élelmet visz a sötétben. A reveláció erejével ható jelenet egy élő, misztikus világot fed fel. A hangyáról készült felvétel megidézi Rumi Meszneví-je Ma’naví-jának egy részletét, ami szerint a lélek (hangya) az egész világot mozgatja, és nekünk befelé nézve, saját lelkünkre kell fókuszálni. A hangya tehát nemcsak a morzsát viszi, hanem ezt a szúfi üzenetet is, de úgy tűnik Youssef nem veszi észre ez a jelet.
A lélek egy hangya, a test egy szüntelen
továbbcipelt búzaszem,
A hangya tudja, a rábízott búzaszemek
változnak és összekeverednek.
Egy hangya árpaszemet szed fel az útról,
egy másik búzát és elszalad.
Az árpa nem siet a búzához,
de a hangya igen a hangyához.
Az árpa útja a búzáig pusztán következmény:
a hangya az, ami fajtájához visszatér.
Ne kérdezd, hogyan került búza az árpába.
Az edényt nézd, ne a tartalmát.
Ha egy hangya fekete szöveten fut át,
a lényeg nem látható, csak a test az úton.
A józan ész azt súgja, gondold meg,
mikor mozog egy test önmagától?
(Rumi: Meszneví-je Ma’naví VI: 2955-2962. Lesi Zoltán átköltése)
A film végén az újra megvakult Youssef hazatérve (a szúfi misztika alapján ez lehetne Istenhez menekülés is) a szökőkútból próbálja kihalászni a kórházba vonulása előtt Istennek írt üzenetet. A morzsát vivő hangyát látjuk ismét, az új esélyt. Bár kérdéses, hogy Youssef tisztábban lát, mint a film első perceiben, amikor a kislányával két gallyat versenyeztetnek egy patakon.
A fűzfa az első Majidi film, amiben a felnőttek játszanak főszerepet. Az iráni filmművészet azonban nem csak felnőtté vált, de az egyik legfontosabbá, ahogy Tarr Béla is mondja egy interjúban. Remélhetőleg az említett filmek és Nader és Simin – Egy elválás történetének elsöprő sikere az amerikai és európai filmfesztiválokon oldja az irániakkal szemben táplált előítéleteket is.
Kapcsolódó írások:
Ankur Sharma: The Color of Paradise – Majid Majidi. Culturazzi, 2008/05/14
Báron György: Kamera, csadorban. Filmvilág, 2001/05 29-31
Dennis Grunes: A short chronology of world cinema. Big River Books, 2010
José Saramagó: Vakság. Európa kiadó, 2008. Ford: Pál Ferenc
Mamad Haghighat: Interview with Mohsen Makhmalbaf on the film The Silence
Majid Majidi: Statements about the willow tree. 2005.
Perzsa költők antológiája. Európa, 1968. Szerk: Képes Géza.
The film sufi: The willow tree (2005)
Címkék: szerzőiség
Partnereink
Szólj hozzá!