2013/11/12
Ugye egyetértetek velünk abban, hogy a Spring Breakers az idei év egyik legerősebb hazai bemutatója volt? Ha igen, akkor talán ti is örömmel olvassátok majd James Franco nagyszájú és nárcisztikus esszéjét a filmről. A Vice-ban megjelent cikket, ahol egyébként Francón kívül a Spring Breakers általa játszott Alienje is saját rovatot visz, Roboz Gábor fordította. Át is adjuk a szót a „reneszánsz embernek”:
Innen nincs tovább, és meg is mondom, miért: soha többé nem születik olyan film vagy karakter, ami fontosabb lesz korunk számára, mint a Spring Breakers és Alien nevű figurája. Épp Észak-Karolinában voltam, egy Cocula nevű kis mexikói étteremben üldögéltem, ahová ebédidőben gyakran ellátogatok (közel esik a Warren Wilson College-hoz, ahol kreatív írást tanulok), és az ablakon keresztül bámultam az út túloldalán lévő mezőt, amikor Werner Herzog – Harmony Korine egyik barátja – a telefonhívások telefonhívásában közölte velem, hogy a filmbeli alakításom fényében a Taxisofőr De Nirója óvodásnak tűnik, a Spring Breakers pedig az évtized legjelentősebb filmje. Mindehhez képzeljétek hozzá Herzog jellegzetesen német akcentusát: „Háromszász éf múlva, amikor asz emberek fisszanésznek majd erre a korra, nem Obama beiktatási beszédét, hanem eszt a filmet akarják majd megnészni.”
Pedig nem is mondhatom, hogy Alien az én figurám. Hiszen Harmonyé. Az ő szavaival élve, Alien egy gengszter-misztikus. Bohóc, gyilkos, szerető: a kor szelleme. A rapper Riff Raff akarja magáénak tudni a karaktert, de ez leegyszerűsítené az egészet. Olyan ez, mintha Neal Cassady igényt tartana Jack Kerouac Dean Moriarty-figurájára, ami nem túl szerencsés, hiszen Kerouac konkrétan és látványosan Nealről írt. De mindegy is, Alien mindent aláás. Ő olyan gengszter, aki úgy mélytorkozik automata fegyvereket, hogy Linda Lovelace megirigyelné. Ő korunk guruja. Őt kapnánk, ha fognánk minden rohadt materiális dolgot, amire valaha vágytunk, aztán kéjes örömmel rádöbbennénk, hogy igazából egyikre sincs semmi szükségünk. „Hajrá, kis ribancok, gyertek csak ide… Nem mi teremtettük ezt az érzékeny szörnyeteget, hanem ti magatok. Nézzétek csak meg a sok szarát, ezekért dolgozzátok ki a beleteket.”
Hogy mit jelent ma a tavaszi szünet? Ebben a filmben nem azt az MTV által szponzorált bulilázat, ami megfertőzte az amerikai kontinens különböző strandjait, bár a film képei nyilván ezeknek a világát is megidézik. Ebben a filmben a tavaszi szünet maga a menekülés; a tavaszi szünet itt azt jelenti, hogy mindannyian sztárok vagyunk saját, általunk készített iPhone-filmjeinkben; a tavaszi szünet itt azt jelenti, hogy minden gátlást kidobunk az ablakon, és ezek helyét átveszi a rengeteg különböző drog és fiatal hús.
A film olyan, mint a trance zene. Folyékony. A jelenetek egymásba csorognak. Az egyik elkezdődik, aztán átváltunk egy másikra: néha a múltba ugrunk, néha a jövőbe, miközben továbbra is az eredeti jelenet hangsávja hallható. Előfordul, hogy Harmony az ismétlést dramaturgiai eszközként használja, leginkább Alien jellegzetesen déli, sizzurpös kiejtésénél [sizzurp: a hip-hop kultúra egyik közkedvelt folyékony drogja – A ford.], vontatottan előadott szótagjainál, így minden megszólalását a teljességében kiélvezhetjük. Amellett, hogy ennek megvan a kortárs hip-hop közegére utaló csavarja, Humbert Humbert élvezkedését is felidézi: azt, ahogy a férfi egyénítve ejti ki fiatal szerelme, Lolita nevét („a nyelv hegye háromszor indul a szájpadlás felé”). Persze a „Sppprrrrrrriiiiiiinnnnnngggggg Brrrreeeeeeeeaaaaaak” szókapcsolat laza, elnyújtott artikulálása újra meg újra Alien torka mélyéről, kvázi a mélytorokból hangzik fel, és ezzel jellegzetesen déli, orrhangos beütést kap. Ezek a mantraként ismételt szavak a sok ismétléstől hipnotikussá válnak, és mint arra minden kritikus felhívta a figyelmet (korábban soha nem látott mennyiségben használták a film kapcsán ezt a jellemzést): berántanak minket a szex, erőszak és materializmus lázálmába.
És Harmony bedobott a levesbe még pár karaktert, például az ATL ikreket és Dangerusst, egy helyi rappert a floridai St. Petersburgból, ahol a filmet forgattuk. És persze Gucci Mane-t. Úgyhogy ebben a fazékban összekeveredett a valódi és a szintetikus, megfértek egymás mellett a démonok és az angyalok. Ennek a sajátos bouillabaisse-nek a két szélső pólusa Britney Spears és Gucci Mane, és mindent Skrillex és Cliff Martinez brutális filmzenéje tart össze. Ez az egész végső soron tényleg nem más, mint egy remix.
Az Alien-karakter alapjául szolgált Dangeruss, a floridai rapper evőeszközhimnusza, a „híres” My fork.
Pár balfaszt lehangolt, hogy a film milyennek ábrázolja a korunkat: ezek konkrétan azok a balfaszok, akiknek valamilyen érdekük fűződik ahhoz, hogyan reprezentáljuk a korunkat önmagunk számára – vagyis ők a szórakoztatóipar többi balfasza, akik a tisztára suvickolt, heteronormatív, a fehér-gyökerek-mindig-nyernek életmódot reklámozzák. Na, most itt van egy film, ahol a fehér gyökerek, a kivételezett helyzetű fehér gyökerek, az igényeik szerint használják a fekete kultúrát, a YouTube-kultúrát, sőt bármilyen kultúrát, hogy szórakoztassák magukat; hogy a saját szemükben és közvetlen környezetükben sztárt faragjanak magukból. Ez a valóság; ez az Instagram.
Kicsit a kamaszok is kikészültek. Azt hitték, egy Selena Gomez-filmre váltottak jegyet. Pech, balfaszkáim: ez nem a High School Musical. Ez nem valami vigyorgós kamaszfantázia romantikázásról és kefélésről. Ez a film fogja a zenéitek, klipjeitek és közösségi hálózós életstílusotok kötőanyagát, és ellenetek fordítja. De nem egyszerű kritikáról van szó, kis ribancok, hanem ünneplésről is. Pont ezért van benne Selena és a többi csaj a filmben. Persze azért is, mert tehetséges kis színésznők, ugyanakkor remekül megtestesítik a kort, a legendájuk követi őket a film diegetikus keretébe, úgy kiszínezi minden tettüket, akár valamiféle metakommentár, ami folyton emlékeztet minket: Amit itt láttok, ribancok, az extrém, persze hogy az, de a lényeg az, ami mögötte van. Minden egyes alkalommal, amikor azt nézitek, ahogy Britney Spears vagy valamelyik aktuális leszármazottja ócska fehérneműben dörgölőzik névtelen férfiak izzadt testéhez, az üzenet ugyanaz: dugj, dugj, dugj; szopj, szopj, szopj; erőszak; materializmus; drogok, drogok, drogok; élj gyorsan, úgyse halsz meg soha, hiszen a Facebook-legendákban tovább élsz; tavaszi szünet, tavaszi szünet, tavaszi szünet, nem lesz vége soha!
Sztori kéne? Le kell szarni. Manapság senkinek se sztori kell. Az emberek élményeket akarnak. A zene a lélek médiuma, nem? Ja, hogy szerintetek a popzene csak felszín és semmi tartalom? Ez nem pont a mi korunkat tükrözi? Orrvérzésig játszunk számítógépes játékokkal, és miért? Nem a sztoriért (bár egyes játékokat, például a Grand Theft Autót, összetett, elágazó ösvényes cselekményükért és nyílt világukért is dicsérik), hanem az élményért. A Spring Breakers végre egy olyan film, ami tényleg behúz. Úgyhogy gyerünk, kis ribancok, pattanjatok be, és adjátok át magatokat az utazásnak.
Hogy mit fogtok látni? Sok neont, ribancok. Neont, pálmafákat, strandokat, seggeket és sztriptízbárokat. Floridát. Hála Benoit Debie-nek, Gaspar Noé állandó operatőrének. (Amikor Harmony először próbált pénzt kalapozni a filmre, úgy adta el az ötletet, hogy a Spring Breakers egy Britney Spears-klip és egy Gaspar Noé-mozi keveréke lenne, és végül pontosan ezt szállította le.)
És hogy mindez hogyan is állt össze? Mert ott volt mögötte Harmony. Harmony az oka annak, hogy megvan a harmónia. Húsz évvel a Kölykök után korunk egy friss portréjával folytatta az első zeitgeist-filmjét. Ha a Kölykök neorealizmus volt, a Spring Breakers a Facebook-kor neorealizmusa: agyontorzított, szanaszét tört, digitalizált. Míg A közösségi háló a pénzről, alkukról, kapzsiságról, hátbaszúrásokról és egy bírósági tárgyalásról szólt – vagyis mindenről, csak nem arról a technológiáról, ami meghatározza napjaink fiataljainak szocializációját –, a Spring Breakers az efféle technológia-központúság megtestesülése. Mindarról szól, amik ma vagyunk. Szívesen.
(via; a legfelső kép Courtney Nicholas munkája)
Partnereink
Szólj hozzá!