Módosult tudatállapotok és tréfás kedvű hibridek – Tíz film, ami újraszabta a világlátásomat, avagy best of 2013

Bartók Imre

2013/12/18

(Majdnem) teljesen véletlenszerű sorrendben, kakukktojásokkal és a végén meglepetésnyuszival.

Breaking Bad, 5. évad. Hogy miképpen ülepedik és érlelődik bennem ez a nagyjából ötvenórányi tour de force, vagyis, hogy mi módon rendítette meg és miként alakítja életemet Walter White erős színekkel megfestett purgatóriumi eposza, nos, ezt éppúgy nem tudom megmondani, ahogy szerény és érdektelen földi létezésem legfontosabb egyéb tapasztalatainak és élményeinek hatásáról sem tudnék számot adni. A Breaking Bad beégett, imprintálódott, átalakította a géntérképemet, megölt és feltámasztott. Mindjárt három hónapos leszek.

A legemlékezetesebb talán az albuquerque-i örökké száraz, csapadékmentes pasztellje után brutális erővel megjelenő utópikus látomás hamis békéje, New Hampshire börtönviskója, a reggeli hóvakság – „tízezer dollárt adok, hogy még egy órát maradj” –, a tébolyult haldoklás időtlen kálváriája, és persze a visszatérés nemezisként.

American Mary Magyarország legjobb kulturális exportcikkje jelenleg – természetesen Krasznahorkai László mellett – a Soska Sisters. A duhaj nővérek kriptofeminista víziója csak úgy ragyog a művészi szabadságtól és a kivitelezés fesztelen örömeitől. A dramaturgiai egyenetlenségek ellenére az American Mary tömény boldogság: elmélkedés a nemi szerepekről, a testmódosítás világáról, továbbá alternatív rape&revenge mozi, gótikus és duplacsavaros bosszúdráma, a középpontjában Katharine Isabelle konzseniális alakításával és minden idők egyik legjobb rendező(páros)i cameójával.

Spring Breakers – Csajok szabadon Egy elkötelezetten underground szerző életének talán legizgalmasabb pillanata, amikor megkísérel betörni a mainstreambe. Ezek a próbálkozások többnyire gyalázatos eredménnyel végződnek, ezért is külön örömteli, hogy az intelligens Harmony Korine a buktatókat elkerülve kiváló filmet – ha nem az év filmjét – hozta el laptopjaink monitorjára a mozivásznakra. Talán ebben a szellemben lehetett (kellett) volna megrendezni a Nullánál is kevesebbet. Üres csillogás, ahogy a Kartell énekelte egykor: „pénz, drogok, fegyverek, na meg a bulák”. A Spring Breakers igazi érdeme az, hogy mégsem marad meg a hasztalan és kilátástalan társadalomkritikánál. Szatírája ügyesen manipulál bele a tavaszi szünet ingerektől fortyogó bugyraiba, és korántsem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki a végén úgy érezte: Faith mégiscsak lúzer, hogy hazament a mamihoz.

„I’m starting to think this is the most spiritual place I’ve ever been.”

Feledés Thomas Cruise Mapother IV nemcsak elhiszi magáról, hogy ő fogja megmenteni világunkat a különféle galaktikus fenyegetésektől, de ezt évről-évre el is gyakorolja az aktuális blockbusterében. Egészen kivételes és pszichohistorológiailag is figyelemreméltó helyzet, hogy egy egyszerű, diszlexiás amerikai fiú paranoid skizofréniájához a hollywoodi filmipar mellett lelkes nézők milliói is asszisztálnak. Hogy Cruise tényleg elmebeteg/megvilágosult-e, avagy csak agyára ment a Sztanyiszlavszkij-módszer, azt nem tudni, mindenesetre a Feledés ízlésesen felépített retroscifi, őszintének ható műfaji reflexióval (a Tet mélyén rejtőző intelligencia HAL-reminiszcenciája), a szabadságharcos Nelson Mandelával Morgan Freemannel és a tatárfejű Olga Kurylenkóval.

Escape from Tomorrow Az „ultimate gerilla-film”. A szerencsétlen családapa pszichoszexuális expedícióját a magukat turistáknak tettető stábtagok engedély nélkül filmezték a floridai Disney Worldben. A Disney, alighanem okosan, nem tett jogi lépéseket, inkább szemet hunyt az incidens fölött. A film egyébként sem csak annyit tűz ki céljául, hogy megmutassa az élménypark sötét oldalát – tulajdonképpen egyáltalán nem lehet megmondani, hogy mi a célja. Nem segít a narratíva felfejtésében annak tökéletes lekerekítettsége sem, és végül tanácstalanok vagyunk azt illetően, mit is láttunk, és egy nagy „WTF?” „hűha!” kíséretében inkább csak gyorsan belefúrnánk a fejünket egy mérgező vattacukorba.

V/H/S/2 Már-már azt érzi az ember, a horrorfilmes tendenciákról szólva mindenkinek kötelező elmantráznia, hogy pár év alatt kipukkadt a found footage-lufi, az eredeti ötletek elhasználódtak. A bökkenő csak az, hogy lufipufi ide vagy oda, a műfaj továbbra is virágzik, és termeli a nem is csupán fogyasztásra alkalmas, de olykor egészen emlékezetes darabokat. Hiába a The Frankenstein Theory blőd sztorija, a jurta körüli szenvedés mégis átélhető, a hideg tapintható. A Grave Encounters remekmű, a Wicked, az Apollo 18 és a Devil’s Pass (magyar címen: Halálhegy: A Gyatlov-rejtély) az idétlenségek ellenére hangulatosak. A műfaj zászlóshajója alighanem a V/H/S, amelynek darabjai egyfajta frivol igénytelenséggel, lényegében fittyet hányva mindenféle filmnyelvi lecsiszoltságra, dramaturgiai építkezésre, néhány perc alatt a rettenet közepébe igyekeznek navigálni minket. A V/H/S/2 eklektikus pályamű, amely már egyedül a harmadik fejezetért megérdemli, hogy listánkra kerüljön. Az indonéz sátánisták dögletesek, a kultusz él és működik, az elszabaduló káosz zsigerekig hatolóan autentikus. A sztori ugyan komoly csorbát szenved a székelyvicceket idéző befejezéssel, de az addigi jóságon ez sem tud rontani.

Upstream Color (Feltörő színek) Shane Carruth – rendező, főszereplő, zeneszerző stb. – New Age dolgozata összességében kudarc, ám mint kudarc, a legértékesebbek közül való. A szerző új tájakra merészkedik, noha az ott rá váró tapasztalatokhoz még érezhetően nem sikerült megtalálnia a végleges formát – talán mert nincs is ilyen, talán mert kapkodott, mindenesetre az eredmény így is több mint figyelemreméltó. A film nehezen dekódolható sztorijában a génmanipuláció, az örök élet, a szerelem és a háztáji sertésgazdálkodás kérdései csomósodnak össze egyetlen pszichedelikus álomturbulenciává.

„I have to apologize. I was born with a disfigurement where my head is made of the same material as the Sun.”

Antiviral Művészdinasztiák léteznek, a filmtörténetben azonban példa nélküli az a fajta kontinuitás, amelyet a Cronenberg-vérvonal kacskaringói rajzolnak elénk. Brandon pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az apja nagyjából tizenöt évvel ezelőtt – sajnos – elejtette, ráadásul szolgai másolás helyett saját lát(om)ásmóddal és egyedi ötletekkel gazdagítja a családra olyannyira jellemző biofiziológiai érzékenységet. Amíg David Cronenbergnél a technika homályosan aberrált eszme volt csupán, az infant terrible Brandon már reálisnak tűnő lehetőségekkel kezd kísérletezni. A film alapötletét a tudományos paranoiával felturbózott celebkultusz zseniális kiforgatása adja: az epekedő rajongók megfelelő pénzösszegért cserébe kedvenc sztárjaik kórságaival pumpálhatják tele magukat. Hogy ennek nem lesz jó vége, az hamar sejthető, de hogy milyen is az, amikor egy sajátosan transzformált ultrahangon keresztül „a betegség arcával” találkozhatunk, nos, az egyszerűen lenyűgöző – akárcsak a bájosan öregedő, örök-perverz Malcolm McDowell.

„Celebrities are not people, they’re group hallucinations.”

Gravitáció Az űroperából három fontos dolog derül ki: az oroszok még mindig szeretik az ikonfestészetet, a kínaiak még mindig szeretik a Buddha-szobrocskákat, továbbá Sandra Bullock negyvenkilenc éves korára végre testileg-lelkileg is beérett. A film kétségkívül ügyes és hiánypótló bemutatása a mélyűrben ránk törő agorafóbiának. A sarki fény és a nagyvárosok neonzsizsegése egyetlen globális képeslappá áll össze ötszáz kilométerrel a szemünk alatt, Clooney lágy rókahangjából pedig árad a sárm és az ember(i)ségbe vetett hit. Emlékezetes pillanat még a Tiangong terében sodródó szoftborítású pingpongütő. Amíg az oroszok annyira hülyék, hogy egy eltévedt rakétájuknak köszönhetően a világ összes műholdját leradírozzák az égről, addig a kínaiaknak az nem esik le, hogy nulla gravitáción nem lehet normálisan asztaliteniszezni. A Gravitáció artisztikus hatásvadászat popcorn-mozi, annak viszont tízpontos.

„I hate space!”

Frankenstein’s Army Kőbunkó történet, harmatgyenge színészek, csapnivaló dialógusok, de mindez nem számít, amint végre eljutunk az ördöngös doktor laboratóriumáig, és megismerkedünk huncut kreálmányaival. A relatíve low budget alkotás egyszerre okoz kéjes álmokat az ipari hulladékból összefércelt hibriditás szerelmeseinek, és rúgja arcon a lelketlen CGI-ipart. Nem csalás, nem ámítás, ezeket a szörnyeket tényleg háztartási kellékekből építette meg a virgonc és ötletekből láthatóan kifogyni nem tudó stáb! A lények aurája így is olyan erős, hogy többségük személyességgel is feltöltődik, így aztán mindenki választhat magának egy házikedvencet. A magam részéről én a „Szúnyog” fedőnevű bestiával tudnám a leginkább elképzelni, hogy egy kiadós golfmeccs után legurítunk néhány pofa sört. Design: priceless. Smink/maszk: epic. Beépített csattogók, ütvefúrók: fantastic. Minden egyéb, Shakespeare-rel szólva, néma csend.

„They are not puppets!”

Bónusz, újranézett: Tapsi Hapsi: Szellemek napja

Ezt az opuszt minden évben előveszem, és idén sikerült úgy beosztanom a naptáramat, hogy az újranézés éppen Halloweenre essen. Nehezen tudok beszámolni arról a mély megrendülésről, amit ez az alig huszonöt perces szekvencia minden megtekintés alkalmával kivált belőlem. Könnybe lábad a szemem, ha felidézem, ahogy vézna gyerekként, begubózva, elhűlve figyeltem ezeket a szürrealista tereket (megérne néhány tanulmányt a Tapsi Hapsi térkezelésének alaposabb elemzése), ezt az ásító, árnyékos horror vacuit, a kastély végtelen sötétségbe torkolló benyílóit, lepedék borította gyilokjáróit, dohos kamráit. És persze a boszorkányt, akinek baljós kotyvaléka megelőlegezte a családi ebédek egyre romló hangulatát. „Szárazborsó, lencse, bab / attól bugyog fel a hab.” Valahol itt született meg a félelem és a kíváncsiság. Igaz ugyan, hogy Tapsi nagyon megalázza a riasztó külsejű Drakulát (akinek fiziognómiája történelem előtti szorongásokra játszik rá), ennek ellenére az egész cselekmény mindvégig nyugtalanító marad. Mégis, már ekkor sejtettem, hogy valahol, ebben a nyomasztóan kihalt, pszichorealista kísértetkastélyban, Drakula kriptáinak mélyén valójában nem a halál, hanem az öröm forrása rejtőzik.

Címkék: A LISTA MÁMORA, cukiság