Milyen lenne, ha egyszer az életben az ösztöneinkre hallgatnánk?

Huber Zoltán

2015/01/11

Az Eszeveszett mesék éjfekete történetei a szertelenül vad humor segítségével énünk sötétebb oldalához hoznak picit közelebb.
A bennünk szunnyadó ösztönlény és a társadalom működését biztosító normák súrlódásai nem véletlenül izgatják az alkotók fantáziáját. A civilizáció látszólag megszelídítette az embert: időben kelünk, felöltözünk, dolgozni megyünk, udvariasak vagyunk, apró fogaskerékként szépen belesimulunk az általános rendbe. A kedves mosoly mögött néha ugyan düh és harag fortyog, a gyilkos indulatainkat mégsem éljük ki, inkább különféle rafinált módszerekkel engedjük ki a gőzt.

Például úgy, hogy megnézzük a vásznon, milyen lenne, ha egyszer az életben nem így cselekednénk és az ösztöneinkre hallgatnánk.

Damián Szifron ellenállhatatlanul morbid szkeccsfilmje minden idők legnagyobb közönségsikere volt abban az Argentínában, ahol a nemzeti filmgyártás futószalagon szállítja a jobbnál-jobb alkotásokat. A hat apró sztori mindegyike önálló műfaji kirándulás, az ország legjobb színészeivel, hibátlanul feltálalva. Akár abszurdig fokozott repülőútról, a Flashdance zenéjére elővezetett Párbaj-parafrázisról vagy horrorisztikusan eszkalálódó esküvői buliról van szó, Szifron magas fokon beszéli a tömegfilm nyelvét.

Az éjfekete szösszenetek mögött a mű alkotói igen komoly kérdéseket boncolgatnak, az önként vállalt társadalmi szerződések ellentmondásai ugyanúgy felbukkannak, mint a bürokrácia kafkai vonásai vagy a szabadság dilemmái. A legjobb poénok nemcsak feszültségoldó szelepként működnek, de megfontolandó erkölcsi példaként a néző magával viszi az emlékezetes csattanókat.

Szifron egy következmények nélküli,

cinikus és korrupt társadalom tablóját rajzolja meg, mely a magyar néző számára különösen ismerős lehet.

Így vagy úgy, de a figuráknak a reflexszerű félrenézésekből és a bólogató beletörődésből lesz elegük, állati énüket a status quo ellenében eresztik szabadon. A börtönviselt szakácsné a helyi hatalmassággal száll szembe, a mérnök a láthatatlan hivatallal, az újdonsült feleség a hűtlen férjével és kimondottan bizarr módon bár, de mindhárman elnyerik a méltó jutalmukat. A gazdag és szegény sofőr őrült harca a vagyoni ellentétek groteszk metaforája, a repülőgépes villámtréfa a bosszú, a milliomos és az ügyvédek erkölcsi mélyrepülése a kapzsiság abszurditásait boncolgatja.

Az Eszeveszett mesék kisebb problémái a választott forma törvényszerű velejárói. Az egész estés mozik leülő történetvezetésénél a néző maximum apróbb döccenőket érez, a szkeccsfilmeknél a színvonal finom ingadozásai exponenciálisan felerősödnek. Hiába fontos és jellemző a korrupt igazságszolgáltatást ostorozó sztori, korántsem olyan komplex és kidolgozott, mint a többi. Mivel Szifron nem szövi egymásba és nem is keretezi az epizódokat, az utolsó szkeccs ütős fináléja után elbukkanó stáblista a befejezetlenség enyhe érzését kelti a nézőben. A film ennek ellenére nem lesz töredékes, a hősöket egyetlen közös motívum, a közös megegyezéssel meghúzott határok átlépése egymás mellé rendeli.

A népszerű tévésorozatokon edződött Szifron a maró társadalomkritika és az okos szórakoztatás közé tesz egyenlőségjelet, az elsöprő kritikai- és közönségsiker tehát nem a véletlen műve. Az Eszeveszett mesék bővelkedik a helyi ízekben, ám a megpendített problémák univerzálisan érvényesek.

Az utolsó cseppig betelő pohár metaforája, a békés átlagemberből kitörő vadállat képes kortól és kultúrától függetlenül érvényes.

Az apró fogaskerekek akár be is darálhatják az ellenük vétkezőket.

Címkék: ajánló, filmelemzés