Miss Lonelyheart esete a kiradírozott megfigyelővel – Hitchcock randevúja Hanekével

Lichter Péter

2014/03/14

A klasszikus hollywoodi filmstílus, vagy tágabban értelmezve az összes történetmesélő film legelterjedtebb formanyelvi megoldása a beállítás–ellenbeállítás technikája. Vagyis az a plánváltás, amikor a rendező/vágó megmutatja, mit lát a szereplő. Általában párbeszédes jeleneteket szoktak ezzel az egyszerű módszerrel felsnittelni, hogy a beszélőket észrevétlen folyamatossággal egymás nézőpontjából láthassuk.

Egy hetvenes-nyolcvanas években megjelenő filmelméleti irányzat, a varratelmélet szerint beállítás és ellenbeállítás ritmusa határozza meg a nézők viszonyát a képekhez. Az elmélet szerint a film ideológiai manipulálásra alkalmas volta éppen ebből adódik: az a kép, amit látok, az ellenbeállításra vágva lelepleződik. Vagyis a film valakinek, jelen esetben Jeffries-nek a nézőpontját mutatja, akivel nézőként azonosulok – az azonosulás megváltoztatja azt, hogy hogyan látom a képet, a Hátsó ablak esetében a megfigyelt szomszédokat.

De mi történik, ha egy rém egyszerű trükkel megszabadítjuk a filmet a beállítás-ellenbeállítás egyik alkotóelemétől, konkrétan a kémlelő Jeffries tekintetétől? Ezzel mintha mi válnánk egy önálló, szomorú történet megfigyelőjévé. Az ellenbeállításoktól megszabadított Miss Lonelyheart jelenetei így egy rendkívül hidegen, távolságtartóan elmesélt történetté állnak össze: Hitchock Hanekévé változott. Ablakokon keresztül figyeljük a nő elkeseredett harcát a magány ellen, három epizódban elmesélt története majdnem egy-egy hosszúbeállításban jelenik meg – persze a tökéletesen láthatatlan illesztés lehetetlensége miatt a „varrat” hegei apró ugrások formájában láthatóak maradnak.

Címkék: esszé, Haneke, Hitchcock