2015/01/12
A karizma mindent visz. Hamarosan a mozivásznakat is meghódítja.
Pár hónapja még csak a zseniális reklámkampány miatt lelkesedtünk, amelynek mi is részévé válhattunk, most meg már itt a bemutató a nyakunkon. Csak párat kell aludni, és nagyvásznon is megcsodálhatjuk a 20.000 nap a Földönt. Ez nem csak a magamfajta Nick Cave-rajongók számára jeles alkalom, hanem mindenkinek, akit érdekel az alkotás folyamata. A rendhagyó dokumentumfilm ugyanis bepillantást enged a dal születésébe, és a saját mitikus univerzumát szövögető Cave mindennapi rutinjába is.
Ám csakis akkor tudunk igazán mélyre hatolni ebben a balladai homály uralta világban, ha hajlandók vagyunk feladni kívülálló státuszunkat, és alávetni magunkat belső törvényeinek.
Persze nem is igazán várhattunk mást, hisz Cave sosem esik ki a szerepéből. Figurájának épp az a lényege, hogy a mitikus szerep nem választható le a hétköznapi valóságról a legélesebb orvosi szikével sem. 1996-ban például arra hivatkozva töröltette magát az MTV-díjra jelöltek listájáról, hogy a múzsájával való érzékeny kapcsolata nem bírna ki egy ilyen zajos felhajtást.
Cave tehát minden műfajt a saját képére formál, amihez csak hozzáér. Mintha egyetlen élethosszig tartó művet farigcsálna türelmesen a dalain, könyvein, filmjein, klipjein, vagy épp nyilvános szereplésein keresztül. Miért pont a dokumentumfilm lenne kivétel ez alól? A 20.000 nap a Földön épp olyan, mintha egy másfél órás klipet néznénk, amelyben talán egy kicsit több a monológ a szokásosnál.
Ennek apropóján elevenítsük is fel kedvenc Cave-klipjeinket! Szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a válogatás hosszas vívódások és szigorúan önkényes döntések eredménye.
A legutóbbi, éteri album kulcsdalához John Hillcoat forgatott klipet, aki nemcsak a kortárs ausztrál film egyik legizgalmasabb rendezője, de Cave ősrégi cimborája és visszatérő alkotótársa is (több mint fél tucat klipet forgattak együtt, játékfilmes együttműködéseikről pedig errefelé írtunk bővebben). A vibráló éjszakai fények jól ragadják meg a fülledt és neurotikus történet hangulatát, Ray Winstone pedig tökéletes a bajba jutott kuncsaft szerepében. A klip sokat segít a megénekelt sztori értelmezésében is, melyben még a szokásosnál is sűrűbb a balladai homály. A Bad Seeds ugyan évtizedekkel ezelőtt is forgatott csodás klipet a szerelemről egy riói bordélyban, ám a Jubilee Street zeneileg és képileg egyaránt letisztultabb. Cave pedig egyszerre alakítja a szokásos lírai hőst és a stricit, és mindkét szerepben hibátlan.
Mindig is tudni akartad, milyen lenne, ha Baz Luhrmann vinne filmre egy Cormac McCarthy-regényt? Hát pont olyan, mint ez a klip. A legkeményebb, homofób macsóbrutalitás találkozik itt a lepukkant varieték és melegbárok fülledt és színes világával. Cave állítólag közvetlenül a forgatás előtt kérte kölcsön a sminkestől a testhez álló, rózsaszín „Take that”-pólót, mely nélkül a klip is vesztene erejéből.
Ékes példája annak, hogy lehet olcsón is ütős klipet csinálni. Először is kell hozzá egy karizmatikus előadó, aki puszta jelenlétével képes elvinni a hátán egy klipet, majd ezt lehet még fokozni finom vizuális megoldásokkal. Na és persze a jó zene sem árt a dologhoz. Az alapritmust Cave egyszerre nevetséges és cool idegrángásai táncmozdulatai adják, amelyek ikonikussá váltak az évtizedek folyamán. Ezt a kis magánmutatványt egészíti ki Hillcoat a szép lassan építkező háttérvetítés képeivel, mely mindvégig felesel a dalszöveggel. A csúcspont a rózsából kibomló atomrobbanás katartikus montázsa, mely egyetlen képsorban foglalja össze a dal alapfeszültségét, miszerint a szenvedés és a szépség egyszerre van jelen nyomorult és imádott világunkban.
Újabb ütős Hillcoat-darab. A koncepció hasonlóan egyszerű, ám ezúttal kicsit több benne a játékosság. A fakó, szűrőzött képek tökéletesen passzolnak a helyszínhez, a lepukkant ex-szovjet kultúrházban tartott mulatság pedig egyszerre avítt, mókás, abszurd és hátborzongató. Az idióta táncba ezúttal a teljes zenekar és a meghívott sztárvendégek is alaposan beleadják magukat.
A végére muszáj egy duettet is betenni. Ráadásul milyen duettet! A legminimalistább Nick Cave-klip díját ugyan kétség kívül Gaspar Noé kísérleti munkája érdemelné, de azért a Henry Lee sem sokkal maradna el mögötte. Az itt látható koncepciót tényleg a két előadó karizmája tartja életben. Akár unalmas is lehetne, hisz tulajdonképpen nem is történik itt semmi, mégis sistereg a levegő Cave és akkori szerelme, PJ Harvey között. Minden egyes apró mozdulatukban mikrotörténetek ezrei rejtőznek.
Bónuszként pedig álljon itt egy mókás és elképesztően profi rajongói klip, melyben gyurmából gyúrták Cave melankóliáját, és távolból integető sellő Barbie-k jelentik a vágy titokzatos tárgyát.
Címkék: klip, nick cave, toplista, videoklip, zene
Partnereink
Red rigt hand
*right
az is erős jelölt volt :)
Stagger Lee, Blixa gitárszóló 4:10-től ? (egyébként az összes kedvenc)
kihagytátok a The weeping song-ot :(
Sixteen feet of pure white snow