Arcosok klubja (Jim Jarmusch és a The Sons of Lee Marvin)

Megyeri Dániel

2010/10/04

Ahhoz, hogy valaki felvételt nyerjen a filmtörténet tán legenigmatikusabb privát klubjába, nem előkelő társadalmi hovatartozás, nem mindenen átívelő kapcsolati háló, netán predesztinált nepotizmus, de nem is exkluzív, színaranyba mártott VIP-kártya szükséges – csupán Lee Marvinra kell hasonlítani. Vajon miért pont Lee Marvinra? És ugyan ezt teljes bizonysággal csak maga Jim Jarmusch és a maroknyi klubtag tudhatja, piszkáljuk meg egy kicsit a The Sons of Lee Marvin és az azt éltető arcfetisizmus eredetét!

„Ah, sztárság! Rárakják a neved egy csillagra a Hollywood Boulevard járdáján, s mikor legközelebb arra jársz, egy nagy halom kutyaszar díszeleg rajta. Erről ennyit, baby.” (Lee Marvin)

„Mindig is a szubkultúrákhoz vonzódtam, mintsem a tömegkultúrához. Nem szándékozom rátapintani a fősodor ütőerére.” (Jim Jarmusch)

Marvin Gloria Grahame oldalán a Búcsúlevélben

Habár a két hollywoodi outsider csillogáshoz való viszonyulása hasonló, pályájuk íve nem is lehetne különbözőbb. Lee Marvin az all-american mozi egyik ikonikus alakja, akinél vérbelibb jenki színészt (elvégre kevesen leszármazottai Thomas Jeffersonnak és George Washingtonnak egyszerre, úgy, hogy még a híres-neves Robert E. Lee tábornokhoz is rokoni szálak fűzik, s nem utolsósorban nevét is a konföderációs hadvezér után kapta) legfeljebb csak John Wayne és Henry Fonda háza táján találhatunk. (Még ha említett két legenda inkább volt klasszikus értelemben vett amerikai filmcsillag – vagy ahogy odaát nevezik: household name –, a mi Marvinunk mindig is az Álomgyár margójáról intett fityiszt a hollywoodi sztárkultusznak.) Az 1924-es születésű Marvin meglehetősen problémás és nyughatatlan gyerek volt, tucatnyi iskolából tanácsolták el, végül a tengerészgyalogság kötelékében, a II. világháború alatt nőtt be a feje lágya, s acélosodott keményre a jelleme – elmondása szerint színművészetének genezise is a csaták borzalmaihoz köthető, benne rejlő tehetségének köszönhetően tudta elrejteni rettegését, s tudott nyugodtan viselkedni a háború hevében; a színjátszás, mint a túlélés egyik eszköze Bíbor Szív kitüntetésben manifesztálódott.

Az idejekorán megőszült aktort szó szerint a vécépucolás mellől hívta magához a színpad, majd a mozgókép. Personáját eleinte könyörtelen – vadnyugati és nagyvárosi – nehézfiúk (Búcsúlevél, Gun Fury, A vad) és rettenthetetlen – főleg televízióban praktizáló – rendőrök (Treasury Man in Action, Biff Baker, U.S.A., M Squad) karakterei formálták, s mikor később „hősszerepre” is váltott, morálisan mindig a szürke mezsgyében maradt, védjeggyé vált érces hangján szinte csak szigorú kód mentén élő antihősök szólaltak meg. A makulátlan hérosz alakja távolt állt tőle, de legfőképp fizimiskájától, ami egy hollywoodi sztár első számú valutája. A gyöngyászon nem hazudik, százszorosára felnagyítja az arc legapróbb ráncait is, amik így nem maradhatnak mezei szépséghibák vagy -foltok, hanem azon nyomban karakterárnyaló fragmentummá nemesülnek; minél karakteresebb az arc, annál eszköztelenebb játékot enged meg a publikum a színésznek (ld. Tommy Lee Jones vagy Mickey Rourke kortárs példáját). S minél letisztultabb a mozdulatlan kaméleon ábrázata, annál nagyobb teret enged a projektálásnak. A híres Mozsukin-kísérletet felidézve: egy ilyen orcán komótosan megpihenhet a kamera, hogy a rendező szándékainak és a montázstechnikának megfelelően rendre újabb és újabb érzelmekkel, többletértelemmel töltődjön fel a sztoikus testföldrajzi domborzat. Marvin ezüstös, ősz haja és szürke öltönye még áttetszőbbé teszik a figurát (ezt az áttetszőséget, jellem-nélküliséget öröklik Michael Mann vérprofi banditái is Az erőszak utcái Frankjétől a Szemtől szemben Neil McCauley-ján keresztül egészen a Collateral – A halál záloga Vincentjéig), és pontosan ez az átlátszóság (illetve ahogy egy interjúban fogalmaz: kívülállóság) az, ami miatt Jim Jarmusch fétisszínészévé kiálthatta ki Marvint.

A New York-i undergroundból kinőtt, de oda időről-időre mindig visszatöpörödő író-rendező kallódó-tébláboló „hősei” nihilista testbeszédükkel és kiismerhetetlenül egyhangú arckifejezésükkel nem gondolataik vagy érzelmeik kivetülését közvetítik, hanem környezetük és az őket körülölelő közeg rávetüléseit szívják magukba, szűrik meg és jelenítik meg újra. A The Sons of Lee Marvin klub tagjai egytől-egyig olyan Jarmusch-szereplők és/vagy cimborák, akik közül jellemzően egyik sem színész, vagyis karakán arcuk, finomítatlan fizimiskájuk – hagyományos színészi képzettség híján – hangsúlyos rezonőrré lép elő, a szavakkal, díszletekkel és kollégákkal való eredendő kölcsönhatásuk, az 1+1=3 filmmatematikai alapelve így jócskán felértékelődik. A klubtagok társművészetek területéről (főleg a zene felől: Tom Waits, Nick Cave, John Lurie, Richard Boes, Thurston Moore, Iggy Pop, Neil Young) vagy a kamera másik oldaláról érkeztek (a tiszteletbeli taggá avatott John Boorman), mindössze egyetlen valódi színművészt emlegetnek a társulással kapcsolatban: Josh Brolint – őt viszont csak meg nem erősített pletyka szintjén.

Ezen túl Marvin életművének gerincét bűnügyi filmek alkotják, Jarmusch ezen műfajcsoporthoz való vonzódása pedig vitathatatlan (Jarmusch és a bűnügyi filmek kapcsolatáról bővebben a Prizma negyedik számában, Roboz Gábor A szerző árnyéka c. tanulmányában olvashattok). A Szellemkutya és Az irányítás határai passzív, sodródó bűnözői mintha csak a Point Blankben látott Walker egyenes ági leszármazottai lennének: szótlanok, kimondott-kimondatlan törvények mentén működnek, Purgatórium-béli tagságuk pedig az idők végezetéig szól – ha tehetné, Jarmusch kizárólag Lee Marvinnal és általa összeválogatott „zabigyerekeivel” játszatná el ezeket a szerepeket. A rejtélyes klub feltehetőleg 1986-ban alakult (Waits készítette a tagsági kártyát), ekkor már csak egy év volt hátra a színészlegenda életéből, míg Jarmusch éppen a Törvénytől sújtva kedvező fogadtatásában fürdőzött.

A The Sun Song (ami minden bizonnyal The Son Song akar lenni) című film terve, melyben Marvin egy alkoholista, isten háta mögött éldegélő remetét alakított volna, három, egymást ki nem állható fiát pedig Waits, Lurie és Boes formálta volna meg, Marvin ’87-es halála miatt sohasem valósulhatott meg. Fétisszínésze előtt Jarmusch időnkénti titkos összejöveteleken levetített Marvin-filmekkel tiszteleg, a Halott emberben Lee-nek és Marvinnak hívják a két rendőrbírót, a Kávé és cigaretta Jack és Meg White-ot szerepeltető szkeccsében pedig Lee Marvin-portré lóg a falon – mintegy őrangyalként.

A legnagyobb főhajtás azonban minden bizonnyal a halhatatlan Lee Marvin fizimiskájának továbbörökítése Jarmusch mozgó és néha fecsegő húsos időkapszuláinak segítségével.

Kávé és cigaretta

Címkék: film noir, függetlenfilm, Jarmusch, szerzőiség