
2012/09/23
Kevés dolog tett oly sokat az amerikai nézők szexuális felvilágosításáért, mint klasszikus exploitation film: az olcsó tabutémák kizsákmányolói már évtizedekkel azelőtt a hálószobákban kutakodtak, hogy Alfred Kinsey nekiállt volna az anyaggyűjtésnek.
A tízes évektől az ötvenes évek végéig az exploitation – szemben mai használatával – korántsem volt ennyire széttartó fogalom: azt a közeget jelölte, amely már kívül állt a szigorúan intézményesült filmgyártás keretein (tehát ebben a hierarchiában lentebb találjuk, mint bármelyik alsó-hollywoodi B-filmes céget a szegénysorról), de még nem merült teljesen illegalitásba, mint a stag filmek egytekercses proto-pornóinak gyártói. (Persze, a konzervatívabb államokban előszeretettel tiltották be a sikamlósabb exploitation-darabokat is.) Gyártás és terjesztés szempontjából a társaság leginkább a vándormozisok örökségét vitte tovább: a gyakran családi vállalkozásban működő cégek cirkuszi karavánként járták az Államokat, hogy az utolsó texasi kisvárosba is elvigyék a tiltott gyümölcsöket – legyen az szaftos gyomorforgatás a nemibetegségek veszélyeiről vagy egzotikus felvételek pucéran táncoló, de egyébként nem létező bennszülött törzsekről.
Legnagyobb ütőkártyájuk (főképp a részükről általában ignorált Hays Code bevezetése után) természetesen a szex volt, az exploitation születése eleve ehhez a témához kötődik: a tízes évek végén néhány túlzottan brutálisnak és provokatívnak ítélt, a hadsereg számára gyártott sex hygiene-filmre (Fit to Win, Fit to Fight) csapott le pár szemfüles forgalmazó, ezzel megalapozva a későbbi stratégiákat. Jelen kisfilm az Esper-család műhelyéből került ki – számos olyan klasszikust köszönhetünk nekik, mint a Maniac! vagy a Reefer Madness, de kis túlzással Dwain Esper mentette meg az utókornak Browning Freaks-ét is –, és nagyrészt felvonultat mindent, amiért ezen izgalmas korszak produkcióit szeretni lehet. (Kivéve a primer sokkolást: ha valaki pedofil hillbillykre vagy szifiliszes nemi szervek közelképeire vágyik, olyan címek között keresgéljen, mint a Child Bride vagy a Mom and Dad.)
A How to Undress in Front of Your Husband már alapfelállásában magába sűríti az exploitation eredendő ambivalenciáját: miután pár mondattal démonizálta a fényképezőgéppel felszerelt kukkolókat, a maradék tíz percben pontosan ebbe a szerepbe kényszeríti sikamlós attrakcióra vágyó nézőjét. Az álságos kvázi-pedagógiai töltet („mindezt a házasságok javítása érdekében”) természetesen csak ürügy a vetkőző hölgyek alapos megmutatására, ráadásként pedig a narrátor politikai korrektsége Beavis és Butthead szintjén mozog. Esper 1937-es kisfilmje alig palástolt tiszteletlenségével és elhajlásaival a groteszk mód taszító elemek felé valójában az évtizedekkel később divatba jött testnedv-komédiák előképe: Trixie magánszáma bármelyik Farrelly-filmnek becsületére válna.
Szólj hozzá!