Ha Cronenberg feláldozta vérbárói címét a szalonképes filmgyártás oltárán, akkor Frank Henenlotter volt az az underground zseni, aki végig megpróbált kompromisszummentes maradni, és ennek érdekében még a majdnem két évtizedes hallgatást is bevállalta. Pályaíve az ugyancsak test-kritikában utazó Jörg Buttgereit karrierjére hasonlít, aki az 1993-as Schramm című remeke óta nem jelentkezett nagyjátékfilmmel. Buttgereit nagy comeback-jára még várni kell, de Henenlotter tizenhat év után újult erővel tért vissza. A Bad Biology puritán címe önmagért beszél, a biohorror egyik klasszikusának tekintett rendező ars poetica-val jelentkezett, mely újradefiniálja az exploitation-kultúrából táplálkozó „zsigeri” filmezés lehetőségeit.
Henenlotter már korai filmjeiben sem tartózkodott a bizarr hangütéstől, poétikájának egyik alapvető felismerése, hogy az ember testi létezése diszharmonikus ingázás vágy és beteljesülés között. Az antropomorf alakzatok csupán önkényes konstrukciók, hiszen van valami kiszámíthatatlan burjánzás a test „mögött”, ami csak (ki)játssza és parodizálja a hétköznapi formákat. A legendás Basket Case (1982) Bradley-ikrei is ennek a diszharmonikus ingázásnak a hősei, a kosárban cipelt, lábatlan Belial leoperálható „ember formájú” testvéréről, de ezzel csak kötődésük erősödik. Külön-külön nem emberek eléggé, együtt meg már valami egészen „mások”, annak az irracionális biológiának a megtestesítői, amivel szembenézni csak egy bohóctréfa keretei között lehet.

Az R.A. „The Rugged Man” Thorburn rapperrel közösen írt új film két deformált testű fiatal egymásra találását meséli el, vagyis egy kifordított szerelmi drámát követhetünk végig, mely motívum már a Basket Case-sorozatban is megtalálható volt. Már Cronenberg óta tudjuk, hogy a mutánsok számára is lehetséges a párosodás, ha a szexet egy nemi betegség perspektívájából szemléljük, de a kanadai rendező száraz intellektusa helyett Henenlotter sokkal harsányabb humorral vezeti fel a cselekményt.
Jennifer (Charlee Danielson) hét klitorisszal jött a világra, tudjuk meg már az első jelenetben, s a hősnőt nem is lehetne mással jellemezni, mint abszurditásig fokozott nemiségével. Ő az erotikus téboly poszthumán megtestesítője, groteszk femme fatale-paródia, aki minden szeretkezés után mutáns bébiket szül. A nő a nemi aktus után általában rögtön megöli szeretőit és a torz újszülötteket, vagyis nem szaporodás a célja, hanem nárcisztikus önfenntartás. Persze boldogságra és szerelemre is vágyik, mert vallásos tévképzete alapján eltökélten hiszi, hogy Isten nem véletlenül formálta őt ilyen „tökéletessé”. Jézus menyasszonyaként szakrális elhálásban reménykedik, abban, hogy testi deformációja valójában egy dionüszoszi terv része, felkészülés-felkészítés a mitológiai koituszra.
Batz (Anthony Sneed)-nak gyermekkorában levágták, majd visszavarrták a péniszét, minek következtében a nemi szerv alkalmatlanná vált bármilyen szexuális tevékenységre. Batz radikális önkísérleteket folytatva gyógyszerekkel és hormonokkal kezelte(félre) a problémát, az eredmény egy önálló tudatra ébredő pénisz-monstrum. A monstrumot ki kell elégíteni, ehhez állandó gyógyszeres kezelésre és bizarr maszturbációs-gépezetekre van szükség. (A film egyik legerősebb jelenete egy ilyen, házilag barkácsolt örömgép működésének bemutatása) Az élvezet megosztása szóba se jöhet, hiszen Batz gótikus szörnyszülöttként bujkál egy elhagyatott kertvárosi kúriában.
A két főszereplő útja akkor keresztezi egymást, amikor Jennifer (aki divat/művészfotósként dolgozik) egyik fotósorozatának helyszínéül Batz házát választják ki, s lány véletlenül rányit a burjánzó fallosz-lénnyel birkózó férfira. Jennifer úgy gondolja, hogy végre elérkezett a szakrális nász ideje, de Batz többé nem képes kontrolálni a monstrumot, ami leválik róla, hogy őrjöngő orgia keretében kutassa fel a környék összes vagináját. A film egy operai halál-rítussal végződik. Batz elpusztul a pénisz ámokfutása által okozott fiziológiai sokkban, Jennifer megkapja az abszolút élvezetet, de a film nihilisztikus logikája szerint ez csak a test feladása árán érhető el. És nincs megvilágosodás, a hullákkal és szerves hulladékkal beszórt, félhomályos szobában megszülető félisten csupán bizarr irónia, és nem válasz.
A Bad Biology legfeltűnőbb – a korábbi Henenlotter-opuszoktól elütő – jellemzője az állandó mediális önreflexió. Jennifer és Batz a kamerába fordulva folyamatosan kommentálják tetteiket, ezzel egyszerre bontva és építve a film fikciós rétegét. A mimézissel való játék újra meg újra visszatér, hiszen a „képiség” és a „nemiség” kategóriái egymással párhuzamosan kérdőjeleződnek meg. Ennek kiváló példája Jennifer „Fuckface”-fotósorozata, mely kínhalál és orgazmus eldönthetetlenségében deformálódó arcokat mutat be. De elég csak újra megemlíteni Batz bravúros onánia-jelenetét, hiszen a kielégítő-szerkezet egy atavisztikus mozigépészeti eszközre is emlékeztet, melyet egy DVD-lejátszó egészít ki. A műveletbe Batz fantáziája is „belevetít”, miközben „megszólítja” az éppen fotó pornográf képsorozatot. Az így létrejövő komplex jelenetsor végső soron arra utal, hogy hiába minden protézis, illetve médium, az ember kísértetiessé idegenülő természete ábrázolhatatlan és élvezhetetlen.
A „biológia” kifejezés a racionális megismerés illúzióját kelti fel, hiszen egy logikusan rendszerező tudományról van szó, de a Henenlotter filmjében megnyilatkozó deformált testiség azzal tüntet, hogy nem könyvelhető el egyszerű hibaként, mert nem bír rögzített és meghatározható lényeggel. Batz és Jennifer „bensejében” olyan otthonos idegenség uralkodik, ami okozója lehet a bizarr elváltozásoknak, de nem egyezik meg velük. Ebben az értelemben nem is lehet a figurákat egyszerű „mutánsoknak” nevezni, hiszen ez a kifejezés a darwini antropológia feltérképezhető szerkezetére utal vissza. Több olyan jelenet is van a Bad Biology-ban, amikor egoperspektívából követhetjük Batz és Jennifer nemiségét, kilátunk a „vaginából”, illetve a „péniszből”, de ki, vagy mi az, aki ilyenkor szemlél és uralkodik? Ez a tekintet nem bír reprezentálható Énnel, tehát alakkal és kiterjedéssel sem, a szervesség absztrakt látomása csupán.
Hagyományosan úgy szokták jellemezni a test-horrort, hogy a rettegés forrása a saját testen belülre, az intimszférába helyeződik át. A legsajátabbnak és legkiismerhetőbbnek tartott régió hirtelen elkülönböződik, a test hagyományos határai fellazulnak, vagyis a külső és a belső kategóriái használhatatlanná válnak. Batz és Jennifer esetében ez az elkülönböződés önreflexív módon kerül bemutatásra, a meghatározhatatlan szubjektivitású kameraállásokon keresztül. Az anatómiai határátlépések képei már csupán illusztrációi ennek a látásmódnak, közvetett példázatok arról, hogy hogyan mutatkozik meg az öntörvényű „hús”, miközben folyamatosan leplezi is magát.
„Az anatómiai szubverzió olyan nevetést kelt, ami száműzi az Ént”, nyilatkozta a kortárs brit képzőművész Jake Chapman. A rettegés hatásmechanizmusa helyett ezt a nevetést célozzák meg Henenlotter filmjei is, csak éppen egy karneváli hagyományon átszűrve, a funsplatter szellemében. Nem a fenséges-félelmetes életerő kultikus ünnepe a Bad Biology, hanem annak a példázata, hogy a hús túlereje az antropológia kategóriáin túlra hajszolja az embert, miközben ez a „túlhaladás” nem részesít semmilyen megváltásban vagy felismerésben, csak az ember nélküli nevetés berekeszthetetlen eseményével szembesít.