Miért kap tizenkét Oscar-jelölést egy hatvan éve halott angol király beszédhibájáról szóló film? A király beszéde sem a kosztümös film jól bevált műfajában, sem annak „a brit királyi család tagjai is emberek”-jellegű változatában nem számít újdonságnak. Történelmi drámához képest viszonylag kis költségvetésű alkotás, látványos tömegjelenetek nélkül, ráadásul a tévéfilmjeivel befutott, többszörös Emmy-díjas Tom Hooper rendezése – sem a rendező, sem a téma nem sejtet tehát nagyszabású vállalkozást.^[1] A király beszéde a yorki herceg, a későbbi VI. György (Colin Firth) életének 1925-től a második világháború kitöréséig tartó időszakát beszéli el, s az erősen dadogó királyi sarj és beszédtanára, Lionel Logue (Geoffrey Rush) különös barátságát állítja középpontba. A film nagyon is korhoz kötött egyéni és nemzeti identitásválságok ábrázolására törekszik; ám a nagy emberek nagy tetteiről szóló történelmi tabló helyett az angolság és a férfiasság olyan problematizálását nyújtja, amellyel látszólag meghökkentő módon szinte bárki azonosulni tud.

Az angolság különféle összetevői számos közvetlen és közvetett módon vannak jelen a filmben, az etikettől az irodalmi utalásokon át a monarchia helyzetéig. Mindezt dramaturgia és képiség szempontjából is nagyszerűen sűríti magába a nyitójelenet: a helyszín az 1925-ös, Wembley Stadionban tartott Birodalmi Kiállítás. A nézőt diszkréten tájékoztató felirat szerint a brit gyarmatbirodalom ekkor a világ negyede felett uralkodik; és V. György király megkéri másodszülött fiát, a yorki herceget, hogy tartson beszédet. Az első képkocka egy mikrofon megfélemlítő közelije, majd a BBC bemondójának adás előtti rituáléját látjuk, aki gondosan gargalizál, mielőtt megszólalna általa az angol civilizáció végletekig csiszolt hangja. Ezután lép színre a szorongó herceg, akinek újra és újra elakadó szavai a hangszórók jóvoltából ezrek fülében visszhangzanak, míg a tömeg udvariasan lesütött szemmel, néma együttérzéssel hallgat, hisz kínosan nyilvánvaló, mily meztelen a (leendő) király.^[2]

A yorki herceg a demoszthenészi kavicsropogtatástól a torkot állítólag ellazító cigarettázásig (később tüdőrákban halt meg) megalázó és nevetséges kezelések során esik át minden eredmény nélkül. Egészen addig, míg felesége, Elizabeth (Helena Bonham Carter Oscar-jelölt alakítása), rá nem bukkan a különc beszédtanárra, Lionel Logue-ra. A hercegi pár és az ausztrál logopédus első találkozásának minden mozzanata több száz év kulturális üledékét hordozza, és eleinte látványosan össze is roskad alatta. Logue a Harley Streeten (az elitorvosok utcája Londonban) rendel, ám a hercegné érkezésekor épp a vécében tartózkodik, amit a vízcsobogás hangja és a bentről érkező kurjantás a tudtára is ad, majd következetesen megszegi a jó modor (good manners) valamennyi kódját. Lionel pimasz keresetlenséggel ragaszkodik hozzá, hogy Bertie-nek szólítsa a felháborodott herceget („Itt jobb, ha egyenrangúak vagyunk.”); ugyanakkor tudatára ébredve a kékvérű térközszabályozás fontosságának, távolabb húzza tőle a székét. (E jelenet kapcsán feltétlenül érdemes megjegyezni – ahogy a filmben ez többször el is hangzik –, hogy ha brit uralkodóval találkozunk, az első alkalommal His/Her Royal Highness a megfelelő megszólítás, majd a továbbiakban Sir/Madam).

Kultúrák, társadalmi osztályok, nyelvek ütközése ez, s Lionel megkapóan csúnya, durvavonású, de mégis alázatos arca (a legjobb férfi mellékszereplő Oscarjára jelölt alakítás) tökéletes ellentéte Bertie elkínzott merevségének (ez az a bizonyos karót nyelt angol modor, a stiff upper lip). A terápiás alkalmak persze korántsem szalonképes helyzetekbe kényszerítik a yorki herceget, és hol a hasán ülő feleségével végez légzőgyakorlatot, hol Lionellel hadonásznak vadul lazításképpen. Logue eközben sorra meghazudtolja Bertie korábbi kezelőorvosainak tanácsait: „Idióták. – Lovaggá ütötték őket. – Nos, akkor ez már hivatalos.”; s éppen ez a száraz, kifinomult nyelvi humor teszi különösen élvezetessé kettejük párbeszédeit, bontakozó barátságukat.^[3] S mindehhez jönnek Lionel további szokatlan módszerei, például hogy a herceg meséljen vicceket, énekelje el, amit nem tud kimondani, vagy a nehéz szavak előtt káromkodjon, ahogy belefér.

A filmet tágabb értelemben az a kulturális ellentét működteti, amely a yorki herceg és ausztrál logopédusa, illetve a királyi családról alkotott kép és a háttérben rejlő feszültségek között vibrál. Az elmúlt években az olyan sikerfilmek, mint A királynő, Az ifjú Viktória királynő vagy A másik Boleyn lány már a brit királyi család emberi oldalát, személyes válságait állították középpontba. A király beszéde azonban korszakát és a főszereplő nemét tekintve is újat hoz: a király beszéde, hangja kulcsszerephez jut a távközlés korában, s ez a mediális fordulat ugyanis új kihívásokat jelent a királyi család (későbbi, bár a filmben is idézett becenevén a Cég/Firm) számára. V. György (Michael Gambon), Bertie rettegett apja, miután ő maga bölcs öregember hangján sikeresen beolvasta karácsonyi rádióbeszédét, ki is oktatja erről a mikrofon előtt dadogó fiát: “Régen egy királynak annyi dolga volt, hogy mutasson jól uniformisban, és ne essen le a lóról; most viszont jelen kell lennünk az emberek otthonaiban, meg kell magunkat kedveltetni velük, színészek lettünk.” Bertie-t azonban nyomasztja a szerep súlya, ahogy az alsó kameraállásból fölé tornyosuló Viktória királynő portréjának tekintete is; és a filmet záró, a második világháború kirobbanásakor elmondott beszéde előtt végül ki is fakad paradox hatalmi helyzete kapcsán, hiszen nagyrészt szimbolikus funkciója az erkölcsi stabilitás közvetítésén alapszik.

A múlt, a hagyomány kohéziós ereje nem csak a történelem, de az irodalmi motívumok szempontjából is meghatározza a filmet. Kézenfekvő módon hasonlítják például a Pygmalion-történethez, ami ironikusan idézi fel G. B. Shaw azonos című darabjának rettentően angol fonetikatanárát, Higgins professzort és „művét”, a virágáruslányból ladyvé nevelődő Eliza Doolittle-t. Szintén ott kísért a filmben Dickens, akit csak egyszer említ Lionel, mikor a Westminster apátságban áhítattal megjegyzi, hogy most a legnagyobbakon – pl. Chaucer és Dickens sírján – lépked (majd skrupulus nélkül lehuppan Szent Edward trónszékébe). Az utcai jelenetek ködös hangulata szintén a nagy viktoriánus regényíró Londonját idézik, ahogy az a Twist Olivérre emlékeztető kisfiú is, aki a rendelőben illedelmes köszöntőszöveggel fogadja a hercegi párt, míg sovány kis lábszáráról csúszik lefelé a szürke pamutzokni. A legerőteljesebb mégis Shakespeare jelenléte. Lionel az első alkalommal a Hamletből olvastatja fel Bertie-vel a híres monológot, fiaival pedig Shakespeare- barkochbát játszik, s a fűtetlen lakásban örökké olvasó gyerekei az első szóból felismerik A vihart (Lionel ugyanis lelkes, ám sikertelen színész is, s egy meghallgatáson a rendező éppen azzal utasítja el valóban nem túl átütő III. Richardját, hogy „tudomásom szerint Richard nem a gyarmatok királya volt.”).^[4]

Az angolság mellett az arisztokrata férfiasság ábrázolása teszi nagyon is kortárssá A király beszédét. A legjobb férfi főszereplő Oscar-díjára jelölt Colin Firth már a tavalyi A Single Man című filmben nyújtott alakításáért aranyszobrocskát érdemelt volna, s arról már rég meggyőzött mindenkit, hogy színészi kvalitásai nem merülnek ki a vizes ing attraktív viselésében – a mozikban nosztalgikus sóhajtások várhatók Bertie és Lionel feleségének közös jelenetekor, hisz az a Jennifer Ehle alakítja az ausztrál logopédus középkorú nejét, aki a Büszkeség és balítélet korábbi BBC-adaptációjában Elizabeth Bennetet. A beesett vállakkal, remegő szájjal a felesége vállán síró királyt nézve valóban egy küzdő, elesett embert látunk; a nyilvános szférában játszódó jeleneteken pedig olyan szerencsétlenül tudja keresztbe tenni a lábát, hogy a néző arra gondol, egy lóval se boldogulna sokkal jobban, mint a mikrofonnal. Bertie sokszoros gátoltsága a gyermekkorában gyökerezik, ahogy az a sok szempontból pszichoanalitikus beszédterápiákra emlékeztető logopédiai kezelésekből kiderül. Bertie számára két szó jelent leküzdhetetlennek tűnő akadályt: a király és az apa. Az apa nevének problémája mögött évtizedekkel korábban elszenvedett sérelmek és „korrekciók” állnak: büntetéssel szoktatták le a balkezességről, vaspántokkal egyenesítették ki görbe (angolkóros?) lábait, a dadája pedig szándékosan éheztette, majd a „napi megtekintésen” megcsípte, hogy sírjon anyja karjában és az rögtön tegye is le. A királyi férfiasság személyes sebezhetősége mellett fölsejlik az a nemzeti trauma is, amely az első világháborúban a háború maszkulin mítoszát érte, Lionel ugyanis harctéri sokkban szenvedő katonákat kezelve dolgozta ki módszereit, összetett kulturális-történelmi kontextusba helyezve ezzel a király beszédhibáját.

Noha több apró és nem is olyan apró valóságelem hibádzik a filmben (jelentősen összesűrítették a kronológiát, Winston Churchill karaktere pedig legfeljebb paródiaként értelmezhető); A király beszéde mégis úgy közvetít valamit abból a sok száz éves kulturális, társadalmi, politikai hagyományból, amelyet a brit királyi család testesít meg, hogy közben emberi arcot ad a történelem egy kényszerből naggyá lett figurájának. A Guardian kritikusa ugyan rosszmájúan királypártinak nevezte a filmet, de egyelőre minden jel arra mutat, hogy a britek nem unják a jó öreg Céget, s úgy tűnik, még Hollywood is vevő rá. Ha kasszasiker (is) lesz A király beszéde, akkor mindenképpen bebizonyosodik, hogy a mozinézők nemcsak azért hajlandóak végigülni két órát, hogy kiderüljön, egy amerikai hétköznapi hős megmenti-e a Földet, hanem azért is, hogy egy dadogós angol király fel tud-e olvasni egy beszédet.