2011/03/09
A Rango a western mémjeinek sikeres továbbörökítőjén túl – lévén ez a Verbinski első szerzői műve – a színjátszás és a történetmesélés mesterségéről alkotott merengőként, színpompás posztmodern kavalkádként, továbbá egészen egyszerűen szemkápráztató, versenytársait jócskán maga mögé utasító animációs filmként vonulhat be a köztudatba. Mert szemünk a legcsalfább szerető: ilyen affér után nem szívesen fanyalodik a tegnap CGI-mutatványaira.
Szinte érezni lehet A Karib-tenger kalózai-széria szorító öleléséből kiszabaduló Verbinski háztája felől fújdogáló kreatív robbanás szelét. A swashbuckler-trilógia harmadik, 2007-es keltezésű felvonása vérbeli mozi-oximoron, világsikerű kudarc: a glóbusz-szerte közel egymilliárd dolláros bevételt magáénak tudó blockbuster fájdalmasan csapnivaló effektfilm, melyben a CGI-orientált akció-attrakciók maguk alá temetik az épkézláb történetet és karaktereket. Az omnipotens mikiegeres céggel való együttműködés után az eddig is műfajok közti utazóként [1] ismert rendező egy olyan projekt bő három éves munkálataiba temetkezett, ami eddig példátlan alkotói szabadságot biztosított neki – gúzsba kötött ötletei a Rangóban, az alkotás folyamatáról is regélő önreflexív gyöngyszemben kelhettek szárnyra.
Ebben a színészi vénával rendelkező, névtelen és személyiség nélküli szobakaméleon (eredeti hangja: Johnny Depp) kálváriáját követhetjük nyomon. A házi gyíkocska egy véletlen balszerencse folyamán kipottyan az őt szállító családi autóból, s hirtelen terráriuma óvó üvegfalán kívül, a Mojave sivatag kellős közepén találja magát. Az életben maradásért adaptálódni kénytelen csepűrágó így vetődik Por városába, ahol – mivel messziről jött gyík azt mond, amit akar – felveszi a Rango nevet és a szebb napokat látott, kiszáradás előtt álló település új, rettegett sheriffje lesz. Az élet azonban nem színjáték, így Rangónak hamarost hazugsága következményeivel és mindaddig céltalan élete legveszélyesebb összeesküvésével kell szembenéznie.
A valódi énjében bizonytalan, identitásválságban szenvedő kaméleonnal és ad hoc karakteralkotásával Verbinski – és persze a karaktert megszemélyesítő Depp – konkrétan reflektál a színjátszás folyamatára (miként ezt a film elején, a Rango által „rendezett” szcénában is láthatjuk), ahogy a diegetikus narrátorként a filmet végigkísérő bagolyzenekarral az elbeszélés felépítését, a bonyodalom történetet katalizáló fontosságát, vagy az úgynevezett negyedik fal áttörhetetlenségét [2] sem hagyja kommentár nélkül. A posztmodern intertextualitás jegyében nem csak spagettiwesternekre tett utalásokat, hanem direkt, többek között Félelem és reszketés Las Vegasban (1998), Gyilkos túra (1972), illetve Kínai negyed-reflexiót (1974) láthatunk, sőt, egy légitámadás közben még az Apokalipszis most (1979) által halhatatlanná tett Valkűrök lovaglása bendzsóra, mandolinra és hegedűre komponált hillbilly-variánsát is meghallgathatjuk. A fokozott önreflexivitás Verbinski első szerzői munkája miatt nyer igazán értelmet, hiszen a Rangót nem csak rendezőként, hanem íróként és producerként is jegyzi.
A Rango többszörösen önreflexív és posztmodern rétegezettségén túl a legszembetűnőbb minősége, a külcsíne is figyelemreméltó. Mit figyelemreméltó? Lélegzetelállító! Ilyen aprólékosan és gyönyörűen kivitelezett CGI-filmet nem láthattunk, az animációs filmezésbe először belekóstoló Industrial Light & Magic csillagos ötösre vizsgázott. Sem a helyszínek, sem a karakterek terén nem az animációs leképezésből fakadó stiláris túlzásokkal találkozunk, ez a legrealistább CGI-opus, amit valaha láttam. A Por városát benépesítő karakterek ennek megfelelően nem elsősorban tündi-bündi plüssállatkák, hanem bibircsókokkal és hegekkel tarkított, az utolsó mellékszereplőig szinte kézzel fogható torzszülöttek, a tikkasztó sivatagi közeg pedig annyira hitelesen van a vászonra varázsolva, hogy szabályosan kiszáradtam a játékidő végére [3] – a rémisztő valószerűség miatt a Rango nem kifejezetten a legifjabb korosztálynak ajánlatos darab. (A rögközeli ábrázolást szürreálisan bámulatos, Salvador Dalí-t idéző álomszekvenciái és hallucinációi hivatottak ellenpontozni.)
És ugyan nem minden hibától mentes az opus (túl sokáig tart az expozíció, kicsit céltalan a film eleji rohangálás, ráadásul nem egy, nem kettő, hanem legalább négy antagonistát vonultat fel, majd hagy elvarratlanul az opus), de mindenképpen emlékezetes, s Wes Anderson A fantasztikus Róka ura(2009) óta a – szó lehető legpozitívabb értelmében – legfurább animációs moziélmény. Humoros, látványos, kifogástalan a hangulata, és komplexitása révén még nekünk, felnőtteknek is felhőtlen szórakozást nyújt.
Címkék: animáció, filmkritika, önreflexió, szerzőiség, western
Partnereink
Szólj hozzá!