2011/04/17
Olybá tűnik, az emberiség érdeklődése a transzcendencia iránt Platón barlanghasonlata óta nemhogy egy szemernyit sem csappant, de túllépni sem tudtunk még az ottani a képleten. Vajon a rajtam kívül álló világ illúzió, vagy valóban létezik? Megbízhatok-e érzékszerveimben és ismereteimben? A huszadik század technikai forradalma mégsem tudta teljesen elnyomni az ember istenkeresését. Sőt, az utóbbi évek sci-fi-jei épp azt mutatják, hogy míg a tudományok szédítő magasságokat érnek el, az átlagembernek egyre inkább szüksége van istenére – amit nevezhetünk sorsnak, tervnek, de akár mátrixnak is.
A felskiccelt kérdéskör megválaszolására újabb versenyző jelentkezett George Nolfi, korábban sikeres forgatókönyvíró (Bourne-ultimátum, Ocean’s twelve – Eggyel nő a tét) elsőfilmes rendező személyében, aki Philip K. Dick 1954-es Helyreigazító csoport [1] című novelláját duzzasztotta másfél órássá. A Sorsügynökség a szokásos nyomvonalon halad: a szabadság illúzió, és az illúzió mögött rejtőző, felderítetlen igazságról egy váratlan eseménynek köszönhetően lehull a lepel.
David Norris (Matt Damon) sikeres, ambiciózus, és jó értelemben lázadó politikus, nem utolsó sorban jóképű, jól öltözött férfi. Sajnos ennél többet nem nagyon tudunk meg róla, leszámítva a homályba burkolózó gyermekkort, ahol tragikusan eltávozott szerettek emléke kavarog. David, még ha világmegváltó potenciál nincs is karakterében, politikusként jobbá tehetné a földi életet, hogy a sors kalapos és hosszúkabátos „angyalai” végre nyugdíjazhassák magukat – még ha csak átmenetileg is. A Sorsügynökség ugyanis arra szakosodott, hogy a Föld történéseit a megfelelő mederbe terelgesse, ha az események amplitúdója véletlenül kilengene. Állítólag próbálkoztak a szabad akarattal, például a Római Birodalom bukása után, ám később a sötét középkorból való kilábalást segítendő úgy határoztak, hogy röpke pár évszázados gyorstalpalót tartanak a hatalom gyakorlásáról a technikai forradalmat használva illusztrációnak. 1910-ben nyugodtan dőltek hátra, ám hogy ez után mi történt, mind tudjuk. Ugyan fogkrémet magunk választhatunk, de a fontos dolgokban nem dönthetünk, hiszen számtalan alkalommal bizonyítottuk éretlenségünket.
David egy véletlen miatt lesz szemtanúja a Dick nyomán a Dark Cityben is újrahasznosított áthangolásnak, de sem a dramaturgia, sem pedig az ügynökség kiskönyve a Föld múltjáról és jövőjéről nem mentes a döccenőktől. Túlzás volna azt állítani, hogy a főhős szeme sem rebben, de azért némileg drasztikusabb kétségbeesést is indokol egy ilyen horderejű fordulópont. David előtt a Terv lelepleződése nem jelent többet esetleges akadályoknál, melyek személye és a kiszemelt nő, vagyis Elise (Emily Blunt) közé ékelődhetnek. Ez nemcsak politikusi elhivatottságát teszi kétségessé, de a vátesz képe is szilánkokra törik. A vázlatosan hagyott szerelmi szál rajta a „sors” címkével a film elhibázottságának kulcsa: a Sorsügynökség ugyanis nem thriller és nem is sci-fi, ahogy sok helyütt jelölik műfaját, hanem egy álcázott szerelmes film: románc, melynek gyenge pontjait a tudományos-fantasztikus kulissza hivatott elfedni. Múlt és jelen nélküli figurák helyzetébe azonban nehezen éli bele magát a néző, a szerelmet látni kell, nem pedig beszélni róla. S épp ezen üresség miatt az elmismásolt befejezés habkönnyű megoldása sem megy le a néző torkán köhécselés nélkül. Túl sok a megválaszolatlan kérdés, és túlontúl légből kapott a szerelmi szál is – hiszen maga a sci-fi máz még önnön elcsépeltségében is érdekesebb egy olyan szerelmi történetnél, ahol úgy mennek szembe a sorskönyvben leírtakkal, hogy valójában a Terv egy korábbi verzióját követik.
Címkék: adaptáció, filmkritika, sci-fi, tömegfilm
Partnereink
Szólj hozzá!