2011/07/14
Idén nyáron a Harry Potter-kultusz utolsó számottevő hordozója is bemutatásra került, ezzel pontot téve a Lennon-szemüveges ifjúsági ikon szenvedéseinek végére, és visszavonhatatlanul átengedve a helyet az Alkonyat-franchise utórezgéseinek. A kettészakított záróepizód tinithrillerré fazonírozott első fele a kezdetekkel, és így a gyermekkorral való szimbolikus leszámolás jegyében telt, halálra kínzott roxforti tanárokkal és tengerparton kimúló házimanókkal, a Harry Potter és a Halál Ereklyéi – II. rész pedig búcsú gyanánt visszaviszi a hétköznapi valóságban zajló embervadászatot a kiábrándultság sötét színeivel megfestett mesevilágba, ahol viszont már a sárkányok nyakán is rozsdás lánc csüng és a hajdan sérthetetlennek hitt figurák továbbra is hullanak, mint a legyek. Az előzmény a gyermekkor holokausztja volt, ahol Voldemort csatlósai nyomán nem elsősorban a sárvérűek, hanem a gyermeki fantázia teremtményei szenvedtek (valamelyest Barker Korbácsának mintájára), hogy helyükre a halálfélelem digitális démonjai tóduljanak, a zárlat pedig a túlélés lehetőségeit taglalja, hőseinek stratégiáin keresztül felmutatva, milyen opciók állnak egy, a kimúlással szembenéző franchise rendelkezésére az örök élet elérésének érdekében.
Figyelem, a szöveg spoilereket tartalmaz!
Roxfort titkos kamrákkal, rejtekajtókkal és alagutakkal teli, de mindenekelőtt kulturális utalásokból felépített borgesi labirintusa a fináléban megroggyan a látványfilmes potenciált is egészséggel kihasználó ostrom alatt: Rowling, és nyomában a hollywoodi gépezet a Halál Ereklyéi második részében kéjesen ledózerolja a korábbi hat, illetve hét epizódon keresztül építgetett konstrukciót, hogy az epilógusban felvillantott tiszta lap csupán egy teljes reboot lehetőségét rejthesse magában. A Jó és Gonosz örök harcának nyertes tábornokai megkapják rutinjutalmukat – legyen az tisztes ellátás a túlvilág ragyogó csarnokaiban vagy akár csak a név továbbélése –, ám túlélés szempontjából értelemszerűen Potter és Voldemort rendelkeznek az ezredforduló utáni tömegkultúra egészének tükrében is tanulságos stratégiával. Míg Harry elfogadja saját passzivitását és termék-voltát, a lelkét darabokra tépő Voldemort egyszerre modellezi a franchise egészét is átható intertextuális jelleget, illetve testesíti meg filmformában a rendszerint alaktalan árnyékként megjelenő digitális képmás fenyegetését.
Ahogy a Harry Potter-franchise a Columbus-féle nyitányok után a gyerekfilm kies tündérkertjéből átevickélt a dark fantasy-köntösbe bújtatott coming-of-age-történetek barátságtalan rengetegébe, úgy vált a címszereplő egyre nyilvánvalóbbá alárendeltté, amit a záróepizód a már eddig is sejthető háttérpaktumok bemutatásával igazol. Ahogy az egy flashback során kiderül, Pottert mentorai kezdettől fogva „vágóhídi marhaként” terelték sorsának beteljesítése felé: nem egyszerűen sztárnak született, ami némiképp determinálta későbbi sorsát, de útja a kezdeti (önállónak tűnő) cselekvéstől vezetett a teljes eltárgyiasodásig (a hetedik horcrux), ahol megdicsőülése, majd túlélése már csupán attól függ, hogy mennyire képes alárendelni önmagát a mások által irányított cselekménynek – és ahol a jóságos mágusok machinációiban nem nehéz ráismerni a Potter mögött álló médiagépezet aktakukacaira. Legyen szó Rambóról, a Terminátorról, a szintén krisztusi utat járó és a gépezet által bedarált Neóról és a megannyi készenkapott könnyűzenei előadóról, a posztmodern ikonok alapvető paradoxona, hogy úgy válnak vallási kegytárggyá, hogy valójában nem mások, mint precízen összerakott termékek: tetteiket manipulatív apparátusok irányítják – a katonaságtól a Főnix Rendjéig –, így egyetlen dolguk, hogy beteljesítsék sorsukat a pénztárak vágóhídján. Ennek megfelelően válik Harry Potter a vallási áthallásokból fakadóan áldozati báránnyá és lemészárolt haszonállattá, amely az utolsó epizódban beteljesíti sorsát, hogy az utána jövők, az Alkonyat bamba vérszívói, már annyi mozgástérrel se rendelkeznek, hogy saját vámpír-valójukat felvállalhassák és minden szempontból alárendelődnek a cselekmény – és Bella – fruskaszemléletének.
A halál kicselezése Potternél abban állt, hogy hagyta, hogy a körülötte szikrázó gépezet tegye a dolgát és jutalma a feltámadás lett – mintegy előrevetítve Rowling baljós előjelnek tekinthető szervezkedését a közelmúltból. Voldemort túlélési stratégiája ezzel szemben a széria egyik legtöbbet emlegetett buktatóját modellezi: a gonosztevő lelke egyrészt szétszórva – motívumait szertespriccelve – hever a mesevilágban, miközben ő maga is különböző darabokból van összerakva. A Harry Potter-franchise legfontosabb kritikája – ahogy ez számos más kortárs alkotás és alkotóval is így van, kezdve rögtön Tarantinóval –, hogy minden számottevő eleme máshonnét származik. Ennek megfelelően Voldemort elpusztításának titka az, hogy ellenfeleinek vissza kell fejteniük, hogy milyen elemekből áll össze. Harry és barátai lényegében halálra elemzik a fekete mágust, lelkének minden darabkájáról kiderítve eredetét – itt egy fejdísz, ott egy kis X-men –, aki a fináléban (szemben a regény megoldásával) így hullhat aprócska pixelcafatokra. A filmverzió egyik legjelentősebb változtatása, hogy Voldemort figuráját maradéktalanul összeköti a digitális képalkotással, amely a kortárs ifjúsági fantasy-ben rendszerint a halhatatlanság eszméjével forrt össze (részletesebben lásd: Sepsi László: Digitális öröklét. A kortárs fantasy és a CGI. Filmvilág 2010/7 40-41.o.): az önmagát részleteiben reprodukáló és esetenként fekete pixelködbe burkolva közlekedő Voldemort rémtársaihoz hasonlóan fenyegeti a karakterszínészek színe-javával benépesített mesegyárat.
A Harry Potter és a Halál Ereklyéi – II. rész epilógusa egy pillanatra mintha megpróbálná elhitetni nézőjével, hogy a franchise-univerzumban létezik szabad akarat. „A Teszlek-süveg figyelembe veszi a választásodat” mondja fiának Harry egy olyan jelenetben, amely lényegében az egész saga kiindulópontjának ismétlése. Egy ikon fenntartásához szükségszerű, hogy a figura integritása ne sérüljön, és tetteit továbbra is a szabad akarat illúziója lengje be: de amikor kifut a Potter-csöppségeket szállító vonat a 9¾. vágányról, már nyilvánvaló, hogy az ifjú trónkövetelők ugyanazon kényszerpályán keltek útra, amiről apjuk épphogy nyugdíjba vonult.
Címkék: adaptáció, fantasy, filmelemzés, gyerekfilm
Partnereink
A kényszerpálya dologról: a filmben ez nem igazán hangsúlyos, de a könyvben elég kifejtett, hogy a kényszerpályát a jóslat okozza – jóslat pedig Krisztusról is éppúgy van, mint Neoról.
A könyvben Harry és Dumbledore futnak egy kört a jóslat kapcsán, mert Harry nem örül neki, hogy a tettei annyira le vannak határolva, hogy beleférnek három mondatba. Dumbledore meggyőzi Harryt arról, hogy a jóslatnak nem Harry a foglya, hanem Voldemort; ugyanis kimondatik, hogy a júliusban születő fiút a Sötét Nagyúr maga mellé emeli, és hogy nem élhet az egyik, amíg a másikat meg nem öli. Vagyis Voldemort gyilkossági kísérlete (ami akár egy másik júliusban születő fiú, Nevile Longbottom ellen is irányulhatott volna) elindítja azt a lavinát, ami a vesztét okozza, Harry viszont akkor is meg akarná bosszulni a szülei halálát, ha nem tudna a jóslatról. Ergo, Harry szabad akaratából rabja a jóslatnak, Voldemort merő hülyeségből.
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a „jósolt” hősök kényszerpályája borítékolható, és mindig van olyan megingás, amikor a hős a jóslat követése helyett szabad akaratából teljesíti be a végzetét. Ez gyakorlatilag hit-kérdés, egy Krisztus sztoriban nem meglepő.
Ez is csak arról szól,hogy egy ikonnak meg kell őriznie az integritás látszatát, mert mégis ki akarna olyan figuráért rajongani, aki semmit nem szabad akaratából tesz? Erre van az a megoldás, hogy oké, kényszerpálya meg jóslat, de végülis szabad akaratából beleegyezett, és akkor befogadóként máris nem azt látom, hogy imádott sztáromat jóslatok meg egyéb természetfeletti apparátusok toszogatják ide-oda.
[…] öt év alatt felépítettek. Mostanság franchise-ok jönnek-mennek Halálos iramban-tól Harry Potteren át az Alkonyat-sagáig, azonban az a fajta gyártói vízió és produceri vasmarok, ami a […]