jane_eyrlead

ESSZÉ

A nevelőnő továbbképzése (Cary Fukunaga: Jane Eyre, 2011)

Ureczky Eszter

2012/01/04

Amikor Emma Thompson 1995-ben Oscart nyert Az értelem és érzelem forgatókönyvéért, köszönőbeszédében sajátosan angol humorral megjegyezte, hogy reméli, Jane Austen tudja, mennyire odavannak érte Uruguayban. Globalizált világunk mozinézői valami okból csakugyan nem akarják megunni a 19. századi angol (vén)kisasszonyokról, nevelőnőkről és árvalányokról szóló történeteket, hisz Austen mellett a Brontë-nővérek műveit is újra és újra feldolgozzák, kész iparággá duzzasztva a klasszikus angol írónők kultuszát. Charlotte Brontë Jane Eyre című műve talán a legtöbb megfilmesítéssel dicsekedhet valamennyi viktoriánus regény közül, az 1847-ben megjelent művet ugyanis 1910 és 1996 között összesen tizennyolc alkalommal vitték filmvászonra. Cary Fukunaga (Sin nombre) 2011-es filmje tehát nem lehet nem elképesztően ambiciózus – akárcsak a történet hősnője –, amikor megkísérli jelentéses módon újramondani a csúnyácska („plain”) nevelőnő sorsát. Az amerikai-japán-svéd rendezőt kellőképpen frusztrálta is nem-brit mivolta,[1] s talán épp ez a túlzott kulturális óvatosság hagyott nyomot művén. Az új Jane Eyre élvezetes, lendületes és látványos film, de túlságosan is simára csiszolja a történet már eddig is oly sokszor megmunkált felszínét, és a nevelőnő alabástrom arca mögött nem mutatja meg a Másik Jane-t.

A kétórás, ám jó ritmusú film legeredetibb eleme valószínűleg a narrációja, amely Moira Buffini forgatókönyvíró munkáját dicséri. Buffini megbontja ugyanis a cselekmény időrendjét, s a nyitóképek Jane gyermekkora helyett a lány „esküvő” utáni szökését mutatják, majd flashbackek formájában törnek elő a fájdalmas kislánykori emlékek. Különösen hatásos például a verbális és vizuális elbeszélés között feszülő irónia, amikor a Jane-t befogadó St. John Rivers arról faggatja a lányt, hogy „Alapos oktatásban részesült-e?”, s ehhez a kimért szalontársalgáshoz a lowoodi iskolában rámért ütlegek képei társulnak. Később azonban egyre zavaróbbá válik az időbontásos technika, amely egyrészt megtöri a Thornfield Hallban játszódó, Jane és Rochester kapcsolatát felépítő jelenetek ívét, a történetben nem járatos néző számára pedig egyszerűen megnehezíti a film követését.

A gyermek-Jane (Amelia Clarkson) ábrázolása mindazonáltal árnyalt, és számos előreutalást tartalmaz; a büntetésből a kísértetjárta vörös szobába zárt, ájulásig dühöngő Jane  felidézi a másik bezárt, dühöngő nő, az őrült feleség alakját, de olyan finom részletek is helyet kaptak ebben a részben, mint a titokban az Anglia madárvilága című könyvet lapozgató kislány képe (ezt a motívumot általában Jane szabadságvágyának korai megnyilvánulásaként értelmezik). Igen érzékletesek a rettenetes lowoodi iskolában játszódó jelenetek is (a regényben Brontë itt saját emlékeire épít, ezáltal múlhatja felül a lelencsors ábrázolásában egyébként verhetetlen Dickenst), ahol ismét büntetések sora éri a kislányt. Lowoodhoz kapcsolódik továbbá a rettegett iskolaigazgató, Mr. Brocklehurst, aki érdekes módon nagyobb teret kap a film előzetesében, mint magában a kész alkotásban, noha ő Jane életében az első felnőtt férfi, akihez a sötétség és a bigott vallásosság képzetei társulnak – szimbolikusan egyesítve a felnőtt Jane életének két meghatározó, ám radikálisan különböző férfialakját, a sötét múltú Rochestert és a bigott St. John Riverst.


A film nyitójelenetei nemcsak Jane szökése miatt drámaiak, hanem maga az angol táj is nagyban hozzájárul a filmelbeszélés építkezéséhez (Fukunaga kedvenc operatőrét, Adriano Goldmant joggal dicsérik szabadtéri totálképeiért ). Noha a történet Yorkshire-ben játszódik, a forgatás nagyrészt Derbyshire-ben zajlott, ahol a kopár táj az elfojtott és feltörő szenvedélyek tökéletes hátteréül szolgál. Ennek kapcsán szinte már komikus a brit kritikusok reakciója, akik kissé fanyalogva fogadták ugyan a filmet, de megdicsérték az angol időjárás és a yorkshire-i akcentus nagyszerű szerepeltetését. Az ausztrál Mia Wasikowska (Alice Csodaországban) valóban született yorkshire-inek hangzik, ellentétben a mostanság sokat kritizált  Anne Hathawayjel (Egy nap). Emlékezetes jelenet a mesebelinek ható négyes keresztútnál találomra elinduló Jane törékény kis alakja, ám az elcsigázott, sziklákon, viharban elaléló hősnő látványa már túlságosan is átcsúszik a melodramatikus regiszterébe. Jócskán találhatók tehát a filmben közhelyes képek, ám ezek nagy része a gótikus műfaji elemek felismerhetőségét szolgálják . Jane és Rochester nagy találkozása például egy kellőképpen kísérteties és sáros erdei úton történik meg (akárcsak a regényben), ahol a lány profetikus első mondata is elhangzik: „Megsérült, uram?” (Tulajdonképpen a férfi testi-lelki sérülései teszik majd lehetővé kettejük szerelmét.) A legfontosabb helyszín persze a végül lángok martalékává váló kastély, Thornfield Hall – a rendező nem hiába nézett meg közel hatvan helyszínt, míg kiválasztotta a legmegfelelőbbet. [2]

Főként a gótikus elemek miatt olyan fontos a történetben a hátborzongató irracionalitás átható, mégis lappangó jelenléte, s talán a regénynek ez a tulajdonsága érezhető legkevésbé a filmen. A gyermek-Jane legjobb lowoodi barátnője például Helen Burns, a lángvörös hajú, világítóan kék szemű, tűdőbajos, angyali kislány, aki a minden emberi fölött álló jóságot jelképezi a számára – a felnőtt Jane menekülésekor Helen alakját hallucinálja, ám ezt is, akárcsak a többi, a női irracionalitásra és fantáziára utaló jelenetet, kivágták a filmből. Többször szerepet kap viszont Jane rajzkészsége, ami egyszerre mutatja meg bizarr képzelőerejét és másokat nagyn is reálisan szemlélő kritikus nézőpontját (St. Johnt már kezdetben könyörtelenséggel az arcán rajzokja le, míg Rochestert „echte” byroni pózban). Szintén a realitás, a racionalitás határait feszegeti a Jane-t és Rochestert összekötő telepatikus kapocs, amely többször is felbukkan a filmben, a lány hallucinálja a férfi jelenlétét, hallani véli őt szólító hangját. Az irracionalitás jelenléte tehát a romantikus cselekményszálban kap kulcsszerepet, míg annak unheimlich, a női szereplőket szimblikusan összekötő aspektusa kiíródni látszik a történetből. Az adaptáció ellentmondásosan viszonyul tehát a regényhez: míg a forgatókönyv merészen megbontja az elbeszélés időrendjét, a rendező nem képes elég határozottan nyúlni Jane karakteréhez. Az amerikai rendezőt talán nyomasztotta az angol klasszikus kulturális ikon-jellege, vagy egyszerűen biztosra akart menni a Hamupipőke-jelleg kidomborításával (és ugyanúgy lenyisszantotta a sikerfilmbe nem illő részeket, mint a mesében a nővérek a lábujjukat).

Rendszerint maga Rochester gróf, a sötét hajú és még sötétebb múltú byroni hős a Jane Eyre-adaptációk kritikus pontja. A szereposztás jelen esetben telitalálat, Michael Fassbenderben (Becstelen brigantyk, Éhség) optimális arányban lelhetők fel a kívánatos vonások: se nem túl szőke és úriemberes, mint William Hurt az 1996-os verzióban, de nem is olyan mesterkélten torzonborz, mint Toby Stephens a 2006-os BBC-sorozatban. Tekintetében a férfias megtörtség, a szenvedély és a titokzatosság a nevelőnő és a néző számára potenciálisan ellenállhatatlan elegye tükröződik. Színészi teljesítmény szempontjából valóban méltó párja Mia Wasikowska, aki Jane dacosan fegyelmezett arcvonásain az érzelmek egész palettáját képes megjeleníteni. Több kritikus szerint azonban teljes mértékben hiányzik a két színész között a kémia, s közös jeleneteik valóban nem egyenletes színvonalúak: az első majdnem-csókjelenet például inkább nevetséges, mint megindító, a zárójelenet pedig egyöntetű nemtetszést váltott ki a kritikusok körében; egy Jane Austen blog szerzője például a jelenet rövidségét és a kettejük közötti korábban jól működő humor teljes hiányát rója fel.


Kettejük bontakozó szerelmének ábrázolásában meghatározó, hogy a köztük feszülő ellentétek – különösen a korkülönbség – nem jelennek meg élesen (ahogy Miklya Anna rámutat, a színészek egyszerűen „túl szépek a szerephez”).  Számos apró epizód alkotja meg azonban azt a sajátos viszonyt, ami nem, kor, társadalmi pozíció és élettapasztalat tekintetében is összeköti, illetve elválasztja őket. A lánykérés-jelenet például kettejük mindenekfölött álló egyenrangúságáról szól: „A lelkem szólítja meg az Ön lelkét” – mondja Jane. Ám amikor az újdonsült menyasszony a lovon közeledő Rochester csizmás lábára hajtva a fejét felsóhajt: „Minden olyan valószerűtlen”, s „Maga, uram, a legfantomszerűbb mindenek közül”, Jane ismét profetikusan előreutal egyesülésük lehetetlenségére. Jane e kettős, öntudatos és ugyanakkor a férfi titkolózása által bábként manipulált lénye az esküvői jelenetben hasad végképp szét, ahol fény derül az első, azaz a Másik Mrs. Rochester létére. Jane és Rochester kapcsolatának hierarchiája a történet végére aztán megfordul, de legalábbis kiegyenlítődik, hisz a csonkának ható zárójelenetben a sovány, magányos, vak férfi alig meri felismerni a néma idegenben Jane-t.

A film legsikerültebb jelenete tehát egyértelműen nem a befejezés „nagy” újra egymásra találása; sokkal inkább egy első látásra kevéssé érdekes epizód. Amikor a szerelmesek a lánykérés után kézenfogva, boldogan szaladnak vissza Thornfieldbe a vihar elől, a figyelmes néző az esőmosta háttérben egy ablakban álldogáló, mozdulatlan fehér alakot vehet észre, aki feltehetően nem más, mint a titkos szobában rejtegetett őrült feleség, Bertha Mason. Ilyen apró utalásokból kellene jóval több a filmben, amelyek éreztetnék a Bertha által képviselt női, fenyegető, felforgató princípium állandó, kísértő jelenlétét, őrült voyeur-tekintetét. Bertha azonban a ház és sajnos a film elfojtás alá került szellemeként (nem) jelenik meg (Sandra Gilbert és Susan Gubar The Madwoman in the Attic [1979] című könyve óta kritikai közhely, hogy Bertha Jane tudattalan dühét, lázadását is megtestesíti). Ha tehát Helen Burns Jane védangyala, akkor Bertha Mason a védördöge – Jane Másik arca. A két nő azonban csak egyszer találkozik egymással a Kékszakáll-jellegű kastélyban, az esküvő félbeszakadása utáni leleplezéskor: „Hadd mutassam be a feleségemet” – mondja keserűen Rochester. A padlásszobába lépve pedig megpillantjuk a hites feleséget: Bertha rengeteg, borzas, sötét haja, fehér bőre, arisztokratikus, fehér arca és erős termete Jane szinte teljes ellentétévé teszik a Nyugat-Indiából származó nőt.[3] Először macskaszerűen a férfihoz simul, majd minden átmenet nélkül ütni kezdi, és egy legyet köp Jane makulátlan menyasszonyi ruhájára. Bármilyen eltalált is ez a háromszög-jelenet, összességében aránytalanul kevés Bertha (és hű szolgája, Grace Poole) jelenléte a filmben. Nem csak arról van szó, hogy az őrült feleség éjjel visszhangzó kacajának gyakoribb szerepeltetése nélkül nem eléggé gótikus a film; az a nagyobb gond, hogy ezáltal felborul a dramaturgiai egyensúly, hisz Jane szelid szűziességének nincs arányos ellenpontja.

Noha a Bertha szinekdochéjaként is szolgáló Grace Poole hiányzik, a többi mellékszereplő megformálása számos kellemes meglepetést tartogat. Mrs. Fairfax, a házvezetőnő szerepében nem más, mint Judi Dench bukkan fel; s utánozhatatlan, ahogy Rochester gyámleánya, a kis Adèle magakellető dalát meghallgatva eufemisztikus ajakbiggyesztéssel (stiff upper lip) megjegyzi: „Milyen nagyon francia”. St. John Rivers elhivatott misszionárius alakjában pedig Jamie Bellt (Billy Elliot) ismerhetjük fel. Utóbbi szál narratív szempontból külön hangsúlyt kap, hisz ez válik a filmelbeszélés keretévé. St.John szintén feleségül kéri Jane-t, mert szerinte a lányt az „Isten is misszionáriusfeleségnek teremtette”, e lehengerlő udvarlás után pedig megteszi a létező legviktoriánusabb házassági ajánlatot, miszerint „Minden bizonnyal elegendő szerelem is követné” házasságkötésüket. Érdemes továbbá megemlíteni a St. John és Rochester karaktere közötti motivikus kapcsokat: St. John a „Magamnak követellek” („I claim you”), Rochester pedig az „Enyém kell, hogy legyél” („I must have you of my own”) szavakkal kérik meg a lányt, azaz a házasság a birtokba vétel gesztusával válik azonossá. St. John ugyanakkor a „nőietlen és igaztalan” vádakkal illeti az őt kikosarazó Jane-t, ami ismét emlékeztet Bertha férje általi leírására („Erőszakos és szűzietlen” – szól Rochester a feminista szakirodalomban igen hírhedett leírása feleségéről, amely valójában a női vágy és erő fenyegető voltát hozza felszínre).


A film másik erőssége Jane szinte megmagyarázhatatlan integritásának következetes ábrázolása. A női nevelődési regényként is olvasható szöveg sokat idézett monológja a legtöbb feldolgozásból hiányzik, ám itt elhangzik – noha Jane nem a kastély tetejének fenséges pontján, hanem a hálószobájában állva, Mrs. Fairfaxnek címezve mondja el azt.  A nők életéből kényszerűen hiányzó tettrekészségről és a távoli horizontok utáni vágyakozásáról beszél,[4] mire a pragmatikus házvezetőnő kiküldi a friss levegőre, mondván, hogy az mindenre jó (igaza is van, mert Jane ekkor botlik bele Mr. Rochesterbe az erdőszélen). Szintén Jane szilárd öntudatát támasztják alá esküvő előtti tűnődő szavai: „Nem leszek többé Jane Eyre”, a leleplezés után pedig azzal utasítja el a sírva könyörgő Rochestert, hogy „Tisztelnem kell önmagam”. Ez a méltán proto-feministának nevezett attitűd tehát jócskán teret kap a filmben annál érdekesebb, hogy a másik erős nőalak, Bertha, miért csak kísértő hiányként van jelen.

Mindezzel szorosan összefügg a vágás kérdése. A korábbi Jane Eyre-feldolgozásokon csak kicsit is edzett nézőnek valami homályos hiányérzete lehet a film végén, amit egycsapásra megmagyaráz, ha megnézzük a Youtube-on elérhető kivágott jeleneteket. Ide tartozik Bertha éjjeli látogatása, amikor eltépi Jane menyasszonyi fátylát, a kis Adèle éjszakai rémülete, amikor a házban visszhangzó nevetés elől menekül Jane szobájába, és szinte állatias, őrült sikolyt hallat, valamint a csábos Miss Ingram párbeszéde anyjával, ahol a nemeskisasszony megfogalmazza, hogy a Mr. Rochester horogra akasztása érdekében „üres lapnak” kell tűnnie, amelyre a férfi kedvére írhat. Alapvetően tehát minden nő szexualitása blokkolva van a filmben, s ezen nem sokat segít a kevéssé rafinált, Jane szexuális ébredését szemléltetni hivatott motívum sem, amikor is hol oldalról, sandán, hol gyertyával, közelről nézeget egy női aktot Thornfield Hall egyik folyosóján. A végső változatból tendenciózusan kivágták tehát Rochester életének egyéb meghatározó nőit. Bertha (Valentina Cervi) hiánya nagyon is szimptomatikus, s a film ezáltal megismétli Rochester elfojtását, a Másik, az idegen, a fenyegető nőiség száműzését.

A 2011-es Jane Eyre valószínűleg nem a legemlékezetesebb Brontë-adaptációként kerül majd be a regény megfilmesítéseinek, tágabb értelemben pedig és a kultúrörökség- filmek tárházába, ám színészi alakításai és operatőri munkája kiemelik a többi közül. De az elégedetleneknek semmiképpen nem kell aggódniuk, Jane Eyre telepatikus képességei nélkül sem túlságosan merész jóslat kijelenteni, hogy öt éven belül elkészül egy újabb változat, és folytatódik a nevelőnő nevelődése, továbbképzése.

YouTube előnézeti kép
Footnotes    (↵ returns to text)
  1. Először egyébként a skót rendezőnőt, Lynne Ramsayt (Ratcatcher, Morvern Callar) kérték fel, de elutasította a feladatot.
  2. Daphne du Maurier A Mandarley-ház asszonya c. regénye az egyik legközismertebb Jane Eyre-intertextus, amelyet Alfred Hitchcock filmesített meg; itt Manderley, a Thornfield Hallra emlékeztető birtok szintén leég.
  3. Jean Rhys Széles Sargasso-tenger c. 1966-os regénye egyébként Bertha „gyarmati” nézőpontjából mondja újra a történetet, Nyugat-Indiába (mai, politikailag korrekt nevén a Karib-térségbe) helyezve át a cselekményt.
  4. „…A nőket általában nagyon nyugodtnak tartják, de a nők ugyanúgy éreznek, mint a férfiak, és fivéreikhez hasonlóan szükségük van képességeik gyakorlására, erőfeszítéseikhez pedig térre…” Séllei Nóra fordítása. „A nevelőnő hangja – Charlotte Bronte: Jane Eyre”. Lánnyá válik, s írni kezd: 19. századi angol írónők. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 2002: 183-184. Séllei Nóra izgalmas tanulmánya a kritika számos pontját inspirálta.

Címke: ,

Nézz bele!
unnamed-4

AJÁNLÓ

Tajtékos napok

ESSZÉ

191587-road4

KRITIKA

TheMillandtheCross(2011)

KRITIKA

The-Skin-I-Live-In-1

KRITIKA

harry-potter-and-the-deathly-hallows-part-2-dvd-release-date

KRITIKA

never-let-me-go-movie-poster-11

KRITIKA

phantom_opera_art_gallery_lon_chaney_movie_poster

ESSZÉ

film.phantom.of.the.opera

ESSZÉ

the prestige

ESSZÉ

atokeletestrukk04

ESSZÉ

throneofblood

magazin

boxcon1

KRITIKA

JarJarBinks

KRITIKA

pride-prejudice-zombies-movie1

HÍREK

o-A-MOST-WANTED-MAN-facebook

KRITIKA

oldboy2

HÍREK

inhvicelead

HÍREK, magazin

white god

ESSZÉ

Feuchtgebiete

KRITIKA

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu