Baltasar Kormákur családtörténetei az izlandi rendező harmadik filmjével mozdultak el a bűnügyi tematika irányába: a 101 Reykjavík pikáns szatíráját és A tenger skandináv közeghez idomított Lear király-újraírását követő Út a mennyországba egyszerre vitte tovább a családi konfliktusokat és defektusokat felsorakoztató vonalat, és illesztette ezt egy, a klasszikus James M. Cain bűnregényeket idéző szüzsébe, egyúttal csavarva is egyet a biztosítási csalással próbálkozó párocska és az utánuk kutakodó nyomozó sémáján – miközben az utóbbi szerepében tündöklő Forrest Withaker már az egy évvel későbbi Kemény zsaruk-debüt egyértelmű előképét hozta. Ebből a szempontból Arnaldur Indriðason nálunk is kiadott regényének adaptációja logikus folytatása az Út a mennyországba-val megkezdett irányvonalnak: Cain-féle bűnmelodráma helyett a Vérvonal hagyományos krimi, mely a hétköznapi mocsoktól egyre inkább megkeseredő rendőrnyomozó főhősével jóval inkább rokona a korántsem makulátlan privát kopókat szerepeltető amerikai hard boiled irodalomnak, mint a steril szalonnyomozókkal operáló brit tradícióknak.

Indriðason Erlendur nyomozót szerepeltető szériájának harmadik darabja már magában komoly tematikai átfedést mutat a Kormákur-életművel: a Vérvonal azon túl, hogy klasszikus sémákat működtető csavaros bűnügyi történet, három széthullott család kálváriáját vetíti egymásra. Az egy perverz vénember halálának ügyében nyomozó Erlendurt drogos lányával való kapcsolata teszi emberivé – miképp mondjuk a Lawrence Block-krimikből ismert Matt Scuddert alkoholizmusa, de a figura egyúttal távoli rokona az Eljövendő szép napok biztosítótól kiküldött kopójának is –, miközben egyszerre próbálja tisztázni az említett gyilkosság körülményeit, rendezni kapcsolatát saját lányával és kibogozni egy megszökött menyasszony esetét (utóbbi cselekményszálat Kormákur kihagyta filmjéből). Regényformában a Vérvonal eltékozolt életek csatornabűzös tablója, melyben egyetlen romlott gén egész generációk életét képes tönkretenni: az eredeti címben jelzett „mocsár” egyszerre reflektál a hamutállal meggyilkolt Holberg padlója alatt bűzölgő kloákára és a regény legfőbb tanulságait kimondó, Erlendur és lánya között elhangzó párbeszédben jelzett szennyáradatra (mely dialógot Kormákur, szerepét még nyilvánvalóbbá téve, a film epilógusává emelte). Mindemellett elkötelezett igazságkeresésével Indriðason főhőse – aki akkor is a nyomozás folytatása mellett tör lándzsát, mikor kollégái már lezárnák azt – Lew Archer kisrealista leszármazottjának is tekinthető, aki a felső tízezer mocskos titkai helyett átlagpolgárok vétkeinek iszapját túrja, és akinek drogos lánya egyúttal a Ross McDonald-életmű kulcsmotívumát jelentő elkallódott bakfis-figurákat is megidézi.

Kormákur legfontosabb változtatása az alapszövegen, hogy a műfajban megszokott intenzív szubjektivitáson amúgy is túllépő Vérvonalat – hasonlóan a saját forgatókönyv alapján készült Út a mennyországba című munkájához – még inkább eltolta a thriller irányába: nem csupán megkettőzte az eredeti nagyjából egy szálon futó cselekményszálát (eközben megtartva a dramaturgiai csúcspontokat jelentő flashbackeket is), de néhány apró tartalmi változtatással – mint a drabális börtöntöltelék szökése – további veszélyforrásokat iktatott be. Az adaptáció során kötelező sűrítésnek és a thriller által megkövetelt feszes szerkezetnek köszönhetően – miképp történt mindez például a Hajsza a föld alatt filmváltozataiban is – elsősorban az alapregény atmoszférateremtő epizódjai (mint például lelketlen Sveinn története vagy a tartósított testrészeket gyűjtő orvos figurája) hiányoznak a Vérvonal Kormákur-verziójából, ezáltal cserélve a sötét tablót cseppet sem vidámabb megváltás-történetté, ahol a mocsokban megmártózott nyomozó végső jutalma egy családias ölelés meg néhány kedves szó tékozló lányától.

Változtatásai mellett viszont Kormákur megtartotta Indriðason regényének két legfontosabb motívumát: az eredeti címben jelzett mocsarat, és az angol címverzióban (Jar City) szereplő „dunsztosvárost”. Előbbi egyben a rendező egész életművét meghatározó – és saját bevallása szerint is mintegy szereplővé előlépő – szimbolikus tájak egyik legmarkánsabb darabja, mely a 101 Reykjavík összezavarodott hősét körülvevő behavazott dombok és A tenger hőseinek életét meghatározó felségvizek után – mint azt már a fentebb hivatkozott monológ is mutatja – egyszerre válik a hősök egzisztenciális helyzetére reflektáló és a cselekményt érdemben alakító motívummá (lásd például az ingovánnyal körülvett kis temető képét). A „dunsztosváros” néven hivatkozott orvosi preparátumgyűjtemény (mely vizuális potenciáljának köszönhetően a film talán legemlékezetesebb képeivel szolgál), sterilitásával sajátos ellenpontját nyújtja a minduntalan rothadó tetemeket felvető mocsaraknak – megintcsak lásd a Holberg lakása alatti törött csatornavezetéket. De eközben a regény és a film legfontosabb közös tanulságát is képviseli, mely egyúttal a bűnügyi irodalom állandó toposza is: a múlt vétkei – legyenek bár mocsarakba, kutakba vagy egyetemi raktárok leghátsó polcaira süllyesztve – folyamatosan hatnak jelenre és jövőre, bűnösre és ártatlanra egyaránt.

A Vérvonal újabb emlékezetes darab az utóbbi évek skandináv műfajmutációinak sorában: ahogy az Engedj be! a vámpírfilm zsánerét rántotta le az átfagyott lelkek panelproli-közegébe vagy ahogyan az Észak ültette át a road movie-t hideglelős abszurdba, úgy Kormákur lassan három éves filmje a thriller és a krimi zsánerelemeit áztatja meg a kiégett tekintetek, széthullott családok és winchesteren tárolt gyerekpornó-gyűjtemények szocreál mocsarában.