film.phantom.of.the.opera

ESSZÉ

A ház másik arca: tükör és maszk Az operaház fantomjában 1.

Ureczky Eszter

2010/12/17

Linda Williams a horrorfilm és a női tekintet viszonyát vizsgáló szövegében többek között Rupert Julian 1925-ös Az operaház fantomja című némafilmjét elemzi, s arra a megállapításra jut, hogy a korai hollywoodi horrorfilmekben a szörny gyakran hasonmása és tükre a női főszereplőnek, ennek hátterében pedig a nő potenciális hatalmában rejlő fenyegetés áll.[1] Ez a Mulvey-ig visszavezethető gondolatmenet a nézés uralmi rendszerének szexuális kódoltságára összpontosít, amelyből kiindulva szörnyűség és nemiség további jelentései követhetők nyomon. A maszk és a tükör motívumai az identitásvesztés és -nyerés helyeiként jelennek meg a filmben, ahol a maszk elsősorban férfi, míg a tükör női attribútum, s közös bennük az elrejtés, a megmutatás és a torzítás dinamikája. A maszkban rejlő tükröző funkció arra is adhat egy lehetséges magyarázatot, hogy miért vált ez a korántsem hibátlan alkotás műfaji paradigmát teremtő, számtalan feldolgozást megért klasszikussá, azaz mi teszi a Fantomot máig a horror tárgyává?

A nyitóképek egy pincében, lámpással botorkáló férfit mutatnak, aki mögött fel-felsejlik egy kalapos-köpenyes alak sziluettje. A párizsi operaház „A dalimádók szentélye, amely nemesen emelkedik a középkori kínzókamrák, rég elfeledett rejtett veszélyek fölé.” – olvassuk a vásznon. A színhely tehát egyrészt a látható és a hallható művészetére, gondtalan élvezetére épül, másrészt viszont palimpszesztként teszi jelenvalóvá a múlt kellemetlen emlékeit is. Az operaház hierarchikusan egymásra épülő szintjei, a földalattiság képzete kulcsszerepet töltenek be a filmben: „Megint feljött a pincéből.” – suttogják a tánckar tagjai a kulisszák mögött, akiknek fehér balettruhái szinte világítanak a sötétben, a színpadon pedig kecses női egyformaságuk harmóniája a szépség és a könnyedség világát sejteti. Ám a művészet nem úr a saját operaházában. A Fantom mint genius loci, a hely (rossz) szelleme örökké jelen van az eladott és lopott tekintetek otthonában, ahol fent-lent, fény és sötét állandó kontrasztja, keveredése érzékelhető. A mozinéző pedig egy operaházba kap bepillantást, a szemlélés egymásba nyíló, átjárható tereit alkotva meg ezzel.

YouTube előnézeti kép

A tekintetek gazdag skálája válik olvashatóvá egy olyan nyilvános térben, ahol a színpad, a fény, a tömeg, a függöny mind a látás manipulálását, a zene színrevitelét szolgálják. A háttérben azonban rejtőzik egy kevésbé szívesen látott tekintet is. Denzin szerint a „voyeur meghatározza a személyes, a szent és a magántereket a társadalmi életben,” [2] s a Fantom folytonos jelenléte (vagy annak érzete) átlátszóvá és ugyanakkor kiismerhetetlenné teszi az operaház berkeit. A Fantom elsősorban fiatal énekesnő ideálját, Christine-t tartja szemmel. Erotikus és irányításra törő leskelődése a fetisizálás logikáján alapszik, amely mindenekelőtt a vágy tárgyától való távolságot feltételezi.[3] A Fantom és Christine egymásra vetett tekintete a vágy és a félelem eltakarásának és felfedésének horrorteremtő játékává válik. Williams szerint „a nő aktív szemlélődése (gaze) büntetést von maga után olyan narratív eszközök által, amelyek a kíváncsiságot és a vágyat mazochista képzelgéssé formálják,” [4] s Christine voyeursége valóban elsősorban büntetéssé válik majd, amelynek tetőpontja a rettentő arc leleplezése lesz.

A vágy és a horror tárgyainak rokonságát jól érzékelteti a főszereplők tükrökhöz való viszonya. A filmben gyakran felbukkanó tükröződő felszínek szinte kivétel nélkül vak, fekete vagy trükkös tükrök, s a leitmotif, a maszk [5] is értelmezető a másiknak mutatott arc vak tükreként. Christine tükörjelenetei alapvetően a női nárcizmus hagyományos felfogását szemléltetik. A Fantomhoz vezető útjának első lépése, amikor egy testetlen hang parancsára belép öltözője rejtekajtóként működő tükrébe. A katakombák felé tartva aztán elhaladnak egy földalatti csatorna mellett: „A Fantommal való randevúhoz egy ember és nap elől elrejtett fekete tó vezet”, s ez a tó mise en abyme-ja is a filmnek, a sötét mélységeket rejtő, nem-megmutató felszínek szimbóluma. A titokzatos alak földalatti lakhelyén aztán menyasszonyi ruha és fátyol, cipők egész sora várja Christine-t. Talál ez kézitükröt is, épp olyat, mint amilyet a színpadon a Faust Marguerite-jének szerepében használ; ez azonban vak, csak egy női fejikon és az ő neve szerepelnek rajta. A lánynak azért nem lesz szüksége többé saját tükrökre, mert ő hivatott a Fantom belső szépségének tükrévé, narcisztikus szupplementumává válni, női és művész-Másikjává. Williamsnél „amit a nő lát, az a saját testének a megcsonkított mása a szörny testére kivetítve,”[6]azaz saját alárendelt állapota; s a filmben a passzív hősnő két csapda közül választhat, hiszen udvarlója, Raoul és a Fantom is be akarja zárni őt a feleség vagy a díva szerepébe. Christine meglepően üres karakter marad (ehhez persze az őt alakító Mary Philbin teátrális és ugyanakkor redukált gesztusrendszere is szükségeltetik), s ma már vizuális kliséként hat, ahogy hol a Fantom, hol Raoul karjába rogyva tántorogja végig a filmet.

A Fantom megjelenítésének alapvonása a (test)felszín manipulálása, szinte mindig árnyéka, maszkja,[7] köpenye, keze látszik csak, vagy a hangja hallatszik. Christine először a hangjával találkozik, amely Mesternek nevezi magát (a „master” szó gazdát is jelent): „A falakon túlról, rejtett helyekről egy dallamos hang, akár egy angyalé, szólt a lányhoz.” A Fantomról való beszédet a tények hiánya jellemzi, a szóbeli leírás ezért is lehet ijesztőbb, mint a puszta látvány. Visszatérő motívum, hogy egy fehér kéz kinyúl a falból, hogy elmozdítson valamit, s a Fantom-kéz látható akkor is, amikor először érinti meg Christine-t, a néző pedig másodpercekig izgul a gyanútlan lány felé bátortalanul közeledő kézre fókuszálva. A Fantom láthatósága tehát szinte sosem teljes, szinekdochikus jelenlét jellemzi. „Csak egy köpenybe burkolózott férfialakot láttam, aki elrejtette az arcát és meg sem szólalt.” – mondja róla az egyik operaházi alkalmazott a film elején. Ezután pillantjuk meg először kedvenc „kísértő helyén”, az ötödik páholyban: egy háttal ülő, nagy galléros köpenybe burkolózott alakot, azaz első alkalommal a néző mint nézőt nézi a Fantomot. A rémült táncosnők is a külsejét találgatják: „Nincs orra! De igen, van, hatalmas!” – Linda Williams is rámutatott e mondat szimbolikus konnotációira, s valóban, az orr mérete és megléte Cyrano óta markáns férfijegy. Egy színpadmunkás adja a Fantom arcának egyetlen fizikai részleteket tartalmazó leírását, akit aztán meg is gyilkol: „A szemei rettentő üveggyöngyök, amelyekben nincs fény – mintha csak lyukak lennének egy vigyorgó koponyában. Az arca mint a bélpoklosoké, pergamenszerű, sárga bőre szorosan tapad a kiálló csontokra.” A leírhatatlanság, a hiány, a sötét semmi, a szem nem tükröző jellege teszik rémisztővé ezt az arcot, amely látszólag nem élő és nem is emberi, a horror tehát a nyelv és az arc üres helyeiben lakozik.

Footnotes    (↵ returns to text)
  1. WILLIAMS, Linda, „A női tekintet”, ford. Mezei Sarolta, Szkholion 2010/1: 83-90, 90.
  2. DENZIN, Norman K., The Cinematic Society: The Voyeur’s Gaze, London, Thousand Oaks, New Delhi: Sage Publications, 1995, 5.
  3. DOANE, Mary Ann, „Film és maszk. A női néző elmélete”, ford. Jakab Enikő, Metropolis 2000/4: 24-36, 33.
  4. WILLIAMS i.m. 84.
  5. Doane szerint „A maszk- és a fátyolviselés módjainak vizsgálata arra szolgál, hogy kiderítsük, mennyiben kötik ezek a diskurzusok a nőket a megtévesztéshez, a titokzatossághoz, egyfajta anti-tudáshoz, vagy pedig az igazság privilegizált – s ezért szükségszerűen összetett és igen csavaros –  közvetítőivé teszik őket.” (DOANE, Mary Ann, Femme Fatales: Feminism, Film Theory, Psychoanalysis, NY and London: Routledge, 1991, 3.). Az operaház fantomjának maszkos férfi-narratívájában szintén a titokzatosság és mélyben rejlő igazság a meghatározó, ebben az értelemben a klasszikus hollywoodi filmekben a nőkre kiosztott vizuális kódokkal dolgozik a film.
  6. WILLIAMS i.m. 88-89.
  7. Lon Chaney Az operaház fantomja előtt forgatott filmjében (The Hunchback of Notre Dame, 1923) készítette el először saját maszkját, s a korabeli közönséget sokkoló Fantom-arc is az ő alkotása. „Az ezerarcú férfi” kifejezetten fájdalmas módon torzította el arcát a szerep kedvéért, s a filmet nagyrészt az ő átváltozóképessége tette halhatatlan „őshorrorrá”. (http://www.thephantomoftheopera-1925.com)

Címke: , ,

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
phantom_opera_art_gallery_lon_chaney_movie_poster

ESSZÉ

unnamed-4

AJÁNLÓ

chloe-grace-moretz-as-carrie-white-in-carrie-4

KRITIKA

Z világháború

KRITIKA

Tajtékos napok

ESSZÉ

191587-road4

KRITIKA

womanblack_3

KRITIKA

TheGreylead

KRITIKA

11840lead

MONSTER OF THE WEEK

jane_eyrlead

ESSZÉ

TheMillandtheCross(2011)

KRITIKA

deadg

KRITIKA

The-Thing-3

KRITIKA

The-Skin-I-Live-In-1

KRITIKA

harry-potter-and-the-deathly-hallows-part-2-dvd-release-date

KRITIKA

Somos-lo-que-hay

KRITIKA

never-let-me-go-movie-poster-11

KRITIKA

antichrist

ESSZÉ

nyuszi

MONSTER OF THE WEEK

the prestige

ESSZÉ

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu