A szörny legijesztőbb része a tekintete, mert rémsége ellenére mégsem teljesen idegen. A néző Fantomra irányuló tekintetnek megkonstruáltsága szempontjából igen lényeges az a jelenet, amikor Christine először pillantja meg. A női főszereplő nézőpontjával való azonosulás kínáltatik itt fel, hiszen a Fantom azt kéri tőle, ne gondoljon a maszkjára, s ekkor a bajbajutott hölgy vak rémületének jelzéseként pár pillanatra el is homályosul a kép. A Fantom Christine-nek írott levelében is a női tekintet megvonásáért, maszkja megőrzéséért esdekel. A Fantom egyrészt fetisiszta módon imádja a lányt, s képtelen elviselni a közvetlen jelenlétét (irracionális módon felengedi még egyszer énekelni, csak ruhájának szegélyét meri csókolgatni, mintha Christine tökélye éppolyan érinthetetlen volna, mint az ő torzsága). A legfeszültebb pillanatokat azonban éppen az teremti meg, hogy a néző nem azonosul a női főszereplő perspektívájával. A leleplezés-jelenetben a tiltott női tekintet büntetése a horror látványa lesz, s ezt a kulcspillanatot szemből látjuk, hamarabb szembesülünk tehát a horror arcával, mint a hősnő (ahogyan a lány vállára tett kéz esetében is). „Legeltesd a szemed átkozott rútságomon” – szól a Fantom, s már az említett levél naiv kérése is azt sugallja, hogy vágyik a vizuális és a taktilis találkozásra, s azt szeretné, ha a lány levetkőztetné az arcát és felszínre kerülhetne az, aminek rejtve kellett volna maradnia.^[1] „Ember vagyok, mint más férfiak.” – mondja, miközben a Diadalmas Don Juan című darabot játssza. A Fantomban az igazán taszító, hogy az általa képviselt radikális Másik nagyon is ismerős, emberi vágyakkal bír: „Az emberek gyűlölete tett névtelen legendává.” Ennél bővebben a titkosrendőrtől értesülünk a múltjáról: „Erik a Boulevard-mészárlás idején született. Önképző zenész és a fekete mágia mestere. Az őrült bűnözők szigetére, az Ördögszigetre száműzték. Megszökött, most is szabadlábon van.” A Fantom nem más, mint az elszabadult ész, őrület és gonoszság keveréke, egy nemzeti trauma torzszülöttje.

Nem csak a maszk sugallja a titok, a bűn és a halál képzetét. A maszk a Fantom szemét is elfedi, a szájánál fátyol lebeg, amikor pedig az első randevún leveszi széles karimájú kalapját, alatta kis sapka lapul, s a nézőnek e vetkőzést látva az az érzése támad, hogy ha folytatná, semmi sem maradna az újabb és újabb jelmez-rétegek alatt. Noha a vetkőzés hagyományosan nem férfi-szerepkör, a Fantom groteszk sztriptízének fázisai a feszültség elsődleges forrásai a filmben. Ám ő mégis akkor a legmeztelenebb, a legsebezhetőbb, amikor zenél, mert míg teljesen átszellemülve műélvez, elfeledkezik magáról. A lány is ekkor veszi le a maszkját, később pedig egy ilyen alkalommal akar sikertelenül elmenekülni a kulccsal, amikor is Kékszakáll-szerű, kissé komikus add-ide-a-kulcsot-nem-adom jelenet játszódik le. A Fantom egyik jelmeze tehát a zene, a maszkabál-jelenetben azonban felöltözése válik a horror tárgyává: Poe híres novelláját felidéző Vörös Halálként, halálfej-maszkban, tetőtől talpig vörös leplekben^[2] jelenik meg (gyakorlatilag ugyanolyan uszályt húz maga után, mint Christine az első randevún, bár az természetesen hófehér). Hatásos belépőjének további kelléke egy hatalmas, gombos végű fekete sétabot, s a hatalmas orr legendájához hasonlóan ez a „protézis” is olvasható a Fantom ambivalens hatalmának jelképeként; jellegzetes továbbá az a kép is, ahol a hatalmas csillár leszakadása előtt a sziluettjét látjuk, amint egy kiálló, botszerű tárgyat mozgat. A fantom testének el- és felfedésének játéka egyrészt a „feminin” erotika eszközeivel él, másrészt viszont fallikus hatalmának szimbólumai is folytonosan részei a megjelenítésének, egyfajta androgün erővel ruházva fel őt.

A báli jelenet azért is fordulópont, mert itt rajzolódik ki a legjobban a szörny hősszerelmessel szembeni erőfölénye. A megmentését könyörgő Christine az operaház tetejére siet kedvesével, a lehető legmesszebb a Fantom birodalmától, a katakombáktól. A lány itt nevezi először szörnynek mesterét (jelentéses a monster és a master szavak összecsengése). Ám természetesen a Fantom voyeur-tekintetétől itt sem menekülhetnek: a turbékoló szerelmesek feje fölött, a homlokzatot díszítő szobrok között rejtőzik, akár egy vízköpő, ezáltal ismét élő és élettelen, emberi és nem emberi határán álló átmeneti lényként jelenik meg. Miután a Fantom elrabolja Christine-t, Raoul a titkosrendőrrel együtt belép a tükör-rejtekajtón, majd egy tükörterembe zuhannak, amely valaha kínzókamra volt. Ez a zárt tér egyszerre a kínban való énvesztésnek és a szenvedő test önszemlélésének helye. A hősszerelmes és a logika embere viktimalizálódik,^[3] s Linda Williams szerint „a horrorfilmek férfi hőseinek szabályszerű gyengesége” ^[4] éppenséggel azt támasztja alá, hogy a nő és a szörny a patriarchális férfierő veszélyeztetésére szolgálnak. A Fantom az ajtóüveghez préseli Christine-t, hogy nézze a két férfi kényszerű vetkőzését a tűzforróra hevített helyiségben. Doane szerint a férfisztriptíz „a visszafordítás mechanizmusát jelöli, és aberrációként konstituálja magát, melynek elismerése egyszerűen megerősíti azt a domináns rendszert, mely a nemi különbséget az alany/tárgy dichotómiával álltja párhuzamba.”^[5] Raoul és a rendőr esetében egyértelmű a vetkőzés helytelen, büntető jellege, a Fantom testének fokozatos felfedése azonban olyan idegen testként jeleníti meg őt, amelyet mások tekintete tesz a horror tárgyává, hiszen saját félelmeikbe burkolják ezt a sötét árnyat. A titkosrendőr elmeséli, hogy a második forradalom alatt a tükörteremben kínozták Eriket is, aki tehát megjárta a foucault-i felügyelő intézményeket: politikai fogolyként kínozták, majd őrültnek nyilvánították és elmegyógyintézetbe, voltaképpen börtönszigetre zárták. Azért hátborzongató (és házborzongató) alak, mert épp ott lakozik, ahol a kultúra fényeskedne, s előélete – priusza vagy anamnézise – kísérteties emlékeztető a kultúra sötét oldalára: „Táncoló lábatok alatt megkínzott emberek sírjai vannak – így hát a Vörös Halál elítéli vigasságotok.” – figyelmezteti memento moriként a báli tömeget.

A Fantom egyszerre a társadalom áldozata és üldözője, rossz lelkiismerete, a törvény és a történelem mellékterméke, az erkölcsi és esztétikai rendbe integrálhatatlan entitás, tehát szörny. Alakja a társadalmi rossz individualizálása, erotizálása és legendásítása, akinek mindig kétes jelenléte a látható és a tudható feszültségétől, a maszkja halott tekintetében rejlő fenyegető tudástól válik horrorisztikussá. Az arc és a rossz, a rossz arc problémája valami olyasmit testesít meg, amit a kultúra elfojtásra ítélt. E mechanizmusról azonban lényegéből fakadóan csak kudarcai nyomán tudhatunk. A film zárójelenetében a bosszúszomjas, fáklyás tömeg éjjel alászáll a katakombákba, a lent tartományába, s a fekete Temzébe szorítja a menekülő Fantomot, aki után buborékok maradnak csupán. De miért ne jöhetne fel újra?