#15. Az utolsó belövés (Johnnie To: Drogháború)

Jankovics Márton

2013/04/15

A pesti mozikba immár huszadik éve menetrendszerűen behajózó Titanic, szokásához híven, idén is sok távol-keleti ínyencséget hozott a fedélzetén. Ezen portékák közül minden bizonnyal Johnnie To Drogháborúját előzte meg a legnagyobb várakozás, a hongkongi akciófilm veteránjának legfrissebb alkotása pedig maradéktalanul be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Vérontás sosem volt még ennél elegánsabb a vásznon.

A 80-as években tévésként induló Johnnie To napjainkra a hongkongi filmgyártás egyszemélyes intézményévé nőtte ki magát. Munkássága már pusztán mennyiségi szempontból is tiszteletet parancsoló, alkotói tempójával talán egyedül a terebélyes frusztrációit művészi sztahanovizmusba fojtó Woody Allen lenne képes felvenni a versenyt. To ráadásul 1996-ban megalapította saját produkciós cégét (közösen állandó alkotótársával, Wai-ka-fai-jal), melynek keretei között nem pusztán több tucatnyi saját rendezésű nagyjátékfilmjének produceri teendőit látta el, hanem a feltörekvő tehetségek alkotásai fölött is bábáskodott.

A Milkyway Image és az annak élén álló To így a kortárs hongkongi mozi elsőszámú tényezője, és legfőbb filmes exportőre lett. Ez az export azonban korántsem a teljes életművet, hanem kizárólag a nyugati közönség által a volt brit gyarmathoz asszociált bűnügyi műfajkört érinti. Míg hazájában To-t igazi kaméleonnak ismerik, aki akciófilmtől kezdve, könnyed vígjátékon keresztül, romantikus drámáig bezárólag könnyedén mozog a legkülönfélébb zsánerek között, addig a nyugati filmpiacon és fesztiválokon szinte csakis a bűnügyi filmjeivel képviselteti magát. Kultikusan csengő neve bizonyos rajongói körökben egyet jelent a mesterien koreografált tűzpárbajokra épülő John Woo féle „bullett ballett” továbbfejlesztésével és letisztultabb újradefiniálásával.

Ez alól a meglehetősen egyoldalú nyugati recepció alól természetesen hazánk sem képez kivételt. A Titanicra majd’ tíz éve behozott Adásunkat megszakítjuk, valamint a 2007-ben műsorra tűzött Száműzöttek után, a mostani Drogháború is tökéletesen illeszkedik ebbe a vonulatba. Különbségek persze bőven akadnak To bűnügyi tematikájú filmjei között – leginkább a stilizáció mértéke, illetve az akciójelenetek dramaturgiai kiporciózása tekintetében. Ebből a szempontból a sokak által csak „hongkongi Keresztapának” becézett – Tarantino által is körberajongott – Election szövevényes gengszterdrámája jelenti az egyik végletet, a repetitív cselekményre kombinatorikusan felfűzött tűzpárbajokkal operáló The Mission (vagy épp a Száműzöttek) pedig a másikat. A Drogháborúban termékenyen keveredik ez a két véglet: a párbeszédek során fokozatosan felhalmozódó feszültség két kirobbanó erejű, katartikus akciójelenetben kulminál, melyek azonban markáns vizuális stílusuk mellett is megőrzik naturalizmusukat.

Ezúttal tehát komplexebb cselekmény és realistább ábrázolásmód fogja össze a fegyverropogást, mint To korábbi akciófilmjeiben, amire szükség is van a nézői figyelem fenntartásához. A két központi karakter – a rendőrkapitány és az általa árulásra kényszerített drogbáró – viszonyának teljes bizonytalansága garantálja az esszenciális alapfeszültséget. A kelepcébe került maffiózó és az ambiciózus zsaru között különös taktikai bizalom-játék alakul ki, melyből kifolyólag semelyikük sem érezheti magát egy pillanatra sem biztonságban. A tét persze hamar túlnő a személyes biztonság kérdésén, az akció sikere esetén a rendőrség több legyet ütne egy csapásra: egy kiterjedt kínai droghálózat minden üzleti szegmensét felszámolhatná – kezdve a gyártástól, egészen a terjesztésig. To, valamint a forgatókönyvet szokás szerint jegyző Wai, aprólékosan mutatja be a pár nap alatt lezajló rendőrségi művelet rizikós pillanatait. Még az olyan túlhajtott ötleteket is sikerül hitelesen integrálniuk az alapvetően realista cselekménybe, mint a dupla-átveréses gengsztertalálka, ahol kétszer játsszák le ugyanazt a tárgyalást, mindkét felet alaposan megvezetve egy-egy bravúros alakítással. Ez a legutóbb a Mission Impossible 4-ben bárgyún elsütött geg itt egy csapásra életre kell, és egy kiválóan felépített suspense-jelenet talapzatául szolgál. A vígjátékokban is jártas To közben még fanyar humorérzékét is megcsillogtatja a harsány és a hallgatag maffiózó-archetípusok összeeresztésével, ahogy később, a süketnéma drogmunkások iránti ösztönös empátiánk kiforgatása során is kapunk egy kis ízelítőt a az elesettség és brutalitás kontrasztján sarjadó feketehumorból.

Hiába azonban a hajmeresztő átverés sikere, a dolgok ezúttal sem mennek flottul, hiszen, ahogy To minden bűnfilmjében, a végzet most is ott leselkedik a szereplők fölött, csak a megfelelő pillanatot várva küldetése beteljesítésére. Ha még egy szolgálati fegyver felkutatása is vérfürdőbe torkollhat (mint a To egyik remekműveként számon tartott PTU-ban), akkor nem érdemes a világbéke beköszöntét várni egy teljes drogmaffiát sarokba szorító rendőrségi akciótól. A végső leszámolás cirka húsz percnyi golyózápora váratlanságában is szükségszerű betetőzése a több szálon futó cselekménynek, egyben tökéletes csúcsra járatása To akciórendezői stílusának. A kvázi-koreográfiára mozgó, majd hirtelen rögzített alakzatokba merevedő pisztolyhősök körül légiesen sikló kamera egészen sajátos atmoszférát teremt, élesen szemben állva a villámgyors vágásokkal dolgozó nyugati akciófilm-trendekkel. Itt már nincs szükség az olyan vizuális orgiát fokozó elemekre, mint a függönyökkel teli szobában zajló csata (Száműzöttek), vagy a szemétbálákat fedezékként görgető gengszterek (Vengeance), sem pedig a vér fröccsenését barokkosan drámaivá duzzasztó lassításokra. A lőpárbaj ezúttal nyersebb és szikárabb, mint bármikor az életmű során.

A Drogháború mentes a bullet ballet operai heroizmusától is, az egész műveletet inkább csapatmunkaként, semmint egyéni teljesítményként ábrázolja. A fináléra mégis kiélezetté válik a két központi karakter egymásnak feszülése, kíméletlenségében is felemelővé téve a zárlatot. Johnnie To a Drogháborúval újfent bizonyította, hogy nála stílusosabban manapság senki nem képes vérfürdőt vászonra vinni. Az eddig a cselekményben szétszórt akció dramaturgiai sűrítése, valamint a korábbiaknál is letisztultabb és szikárabb erőszakábrázolás még átütőbbé teszi az élményt.

Címkék: akciófilm, Johnnie To, KELETI EXPEDÍCIÓ