Kilátástalanság és újjászületés (Beszélgetés Alfonso Cuarónnal)

Roboz Gábor

2013/10/01

Az izgalmas alapkoncepciónak és a gyilkos promóciónak hála sokan várjuk a Gravitáció premierjét. A jó hír: már csak csütörtökig kell kibírni, és a hátralévő napokat talán megkönnyíti egy külföldi anyagokból összeollózott beszélgetés a rendezővel.

Hogyhogy nem rendezett filmet a 2006-os Az ember gyermeke óta?

Két okból. Az egyik az, hogy közbejött az élet, és ilyenkor nincs mit tenni. A másik meg az, hogy a Gravitáció elkészítése négy és fél évig tartott. Emlékszem, amikor Emmanuel Lubezkivel, az operatőrömmel anno elkezdtünk beszélgetni az alapkoncepcióról, David Fincher figyelmeztetett minket, hogy a film elkészítéséhez szükséges technológia még nem létezik. Ő azt tanácsolta, várjunk öt évet. Mi makacskodtunk, és azt mondtuk, juszt is megcsináljuk. De igaza lett, négy és fél évig tartott.

Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel szembesültek a film készítése során?

Az igazi kihívást az jelentette, hogy nem akartunk új fiktív világot építeni: inkább az volt a célunk, hogy olyan legyen a filmünk, mint egy olyan IMAX-dokumentumfilm vagy egy Discovery csatornás ismeretterjesztő film egy olyan expedícióról, ami nagyon balul sült el. Úgyhogy a létező technológiát használtuk, semmi újat nem találtunk ki. Sőt, ami azt illeti, egy kicsit még retrók is voltunk, mert megtartottuk a sokak által ismert NASA-s asztronauta-egyenruhákat, amiket ugyan még használnak, de nemsokára piacra dobják az új szettet. Ha meg ez utóbbit használtuk volna, ami még nem él a köztudatban, sokan valószínűleg azt hiszik, hogy ezt a designt a fantáziánkat alapul véve terveztük a film kedvéért. Minden eszköz, amit a filmben láthatunk, létezik. Arra törekedtünk, hogy realisztikus filmet forgassunk, és ehhez persze hozzátartozik a súlytalanság fogalma és az űrbeli légellenállás hiánya is. Nyilván fikcióról van szó, de ezen a kereten belül mindent megtettünk a valósághűség érdekében.

Mennyire volt meghatározó a technológia a film szempontjából?

Kulcsfontosságú volt. Olyannyira, hogy ha valami tönkrement volna, akkor az egész filmnek lőttek. Ez nyilván baromi ijesztő volt. Bármi, bármilyen apróság bemondja az unalmast, és annak hatalmas következményei lettek volna. Úgyhogy voltak feszült napok a forgatáson.

Miért döntött úgy, hogy nem 3D-s kamerákkal forgat?

Semmi értelme nem lett volna. Megpróbáltunk ezekkel dolgozni, készítettünk tesztfelvételeket, de az általunk használt technológia miatt gyakorlatilag lehetetlen lett volna így végigvinni a projektet. Egyik alkalommal például úgy forgattunk, hogy Sandra egy körülbelül háromszor három méteres kockában lógott kábeleken, és a kamera csak keveset tudott mutatni. Igazából csak az ő alakját. Viszont nekem arra lett volna szükségem, hogy tágabb képkivágatú felvételeket is készítsek, hogy mondjuk messzebbről induljak, aztán szépen, fokozatosan közelítsek rá Sandrára. Ez viszont lehetetlen lett volna 3D-s fényképezéssel, mert ehhez két kamerára, vagyis nagyobb térre van szükség. Aztán ott volt az orosz Szojuz-űrhajóról mintázott díszletünk, ami lényegében akkora, mintha három széket összeraknánk. Itt megint csak lehetetlen volt 3D-ben dolgozni. De a térre vonatkozó korlátainkon túl azért is lett volna értelmetlen 3D-ben forgatni, mert a filmünkhöz élőszereplős felvételeket kombináltunk CGI-jal, és az előbbi anyagok száma nagyon alacsony volt. Úgyhogy végül is az élőszereplős felvételeket elkezdtük átkonvertálni 3D-be, úgy három és fél évvel ezelőtt, és iszonyú sokat dolgoztunk azon, hogy ezek igazi 3D-s képsoroknak tűnjenek.

Ennek kapcsán konzultált James Cameronnal?

Hogyne. Nemrég találkoztam is Jimmel, aki azt mondta: „Ez a film a tökéletes példa arra, hogyan lehet hagyományos felvételeket átkonvertálni 3D-be.”

Hogyan dolgozta ki a film hosszúbeállításos felépítését?

Minden az alapkoncepciónak köszönhető: a forgatókönyvet a fiammal, Jonas Cuarónnal írtam, és a legelejétől kezdve abból indultunk ki, hogy a film emlékeztessen a már említett IMAX-dokumentumfilmekre. Egy IMAX-filmnél általában csak gyönyörködünk a képekben, a rendező nem vág karakterről karakterre, a néző gyakorlatilag valós idejű felvételeket lát. Erre pedig én különösen érzékeny vagyok, az utóbbi pár filmemben sok hosszúbeállításos jelenet van. Úgyhogy a koncepció és a látásmódom között tökéletes volt a harmónia. A film eredeti címe az volt, hogy Gravity: A Space Suspense in 3D, ebből is látszik, hogy eredetileg 3D-ben gondolkodtunk. Mint mondtam, úgy négy és fél évvel ezelőtt láttunk neki a film készítésének, amikor a 3D még nagyon menő volt. Azóta ezen a téren elég nagy visszaesést tapasztalunk. Én szeretem a 3D-t, csak szerintem túlhajtották. Egyes filmeknél érthetetlen, hogy miért is 3D-sek. Gyakran tényleg csak azért konvertálnak át egyes filmeket 3D-be, mert erre van piaci igény. De azok a filmek, amiket a kezdettől fogva tényleg 3D-re terveztek, szerintem elképesztőek.

Akárhányszor eszembe jut a filmje, mindig beugrik a 2001: Űrodüsszeia. Nem akarom összehasonlítgatni a kettőt, de tény, hogy mindkettő realisztikus sci-fi.

Igen, valóban mindkét filmben erős az igény a valósághűségre. És Kubrick ugyan a jövővel foglalkozott, ahol egy olyan technológia létezik, ami számunkra még nem elérhető, azért iszonyú fontos volt számára a hitelesség és az alaposság. De itt szerintem véget is érnek a párhuzamok, hiszen Kubrick filmje már-már filozofikus mélységű darab.

A 2001 utolsó felvonásáról azért nehezen állítható, hogy realisztikus.

Az nem egyszerűen nem realisztikus, hanem lenyűgöző, elvont kérdéseket fogalmaz meg az emberiség, a technológia és az evolúció kapcsán. A Gravitáció esetében inkább az élményszerűségre törekedtünk: hogy tényleg megteremtsük a néző számára azt az érzést, hogy ő is az űrben lebeg. A fiam, Jonas ennek kapcsán nagyon makacs volt. Ha el akartam térni a koncepciótól, hogy egy kicsit felstilizáljam az adott részt, mindig visszafogta a kezem. Ő gyakran úgy fogalmazott, hogy egy amolyan hullámvasút-élményt akar adni a nézőknek. Hogy tényleg éljék át azt, amit a karakterek. Egyetértettem vele: én is arra alapoztam, hogy a nézők úgy ülnek majd be a moziba, hogy a saját érzelmeiket és élményeiket vetítik rá a történtekre, ráismernek az életük azon pillanataira, amikor ők is hasonlóan stresszes helyzetbe kerültek, a szereplőinkkel tartanak, és kapnak valamit, amikor elérnek az út végére.

A film tere bizonyos értelemben elég zárt, ez a technikai részen túl nem jelentett problémát?

Nem, mert pontosan arra törekedtem, hogy legyen egy nagyon erős központi téma, amivel lehet játszani, aminek kapcsán más témákat és motívumokat elő lehet venni anélkül, hogy hátráltatnánk a cselekményt. A fiammal a forgatókönyvírás során abból indultunk ki, hogy a szereplőink bekerülnek ebbe a kilátástalannak tűnő helyzetbe, amiben megfogalmazódik az újjászületés lehetősége.

A szöveg a Collider, a Variety és a Huffington Post anyagának egybeszerkesztett változata.

Címkék: műfaji film, sci-fi