Régi idők mozija (Mikael Håfström: Szupercella)

Megyeri Dániel

2013/10/24

Megfelelő tudatállapotban akár úgy is nézhetjük, mint egy nyolcvanas évekbeli akciófilmet a Film+-on. És ennek tulajdonképpen örülnünk kell.

Akár szándékosan, akár nem, a két korosodó akciómatuzsálem legújabb mozijának sikerült valamit visszacsempésznie a vetítőterembe a megboldogult VHS-korszak közösségi filmnézős hangulatából. Persze – mondhatnánk – Stallone és Schwarzenegger mást sem csinál az elmúlt években, mint nosztalgiázik, rendre kikacsintva a nézőtérre: cinkosaink lesztek-e ismételten, miközben mi fátyolos szemmel sétát lejtünk az emlékek sugárútján? És míg A feláldozhatók két részében a videótékák hátsó polcairól előrángatott számos akcióikonnal osztoztak a figyelemben, most a Szupercella hívatott a két legendás karriert minimum a Szemtől szemben modorában összegobolyítani. Még akkor is, ha – miként a bevételi adatok mutatják – önmagában egy effajta high profile casting-trükk már nem elegendő a közönség becsalogatásához. Annyiszor említették már egy lapon Rambót és a Terminátort, annyiszor álltak vállvetve egymás mellett egy-egy Planet Hollywood-megnyitón, annyiszor ismételték egymás után fűzve a filmjeiket a különböző tévécsatornák késő esti műsorsávában, hogy joggal érezhetjük: a két izomkolosszust már mindenben láttuk. Külön-külön és együtt is. Ám miként a Szupercella bizonyítja, még mindig nem lehet betelni velük.

Stallone ezúttal Ray Breslin, profi börtönszakértő szerepében veszi fel a szokásos világfájdalomtól gyötört arckifejezését. Ahogy az expozícióban látjuk, nincs olyan dutyi, ahonnan ne tudna meglépni, számára egy börtönépület csupán megoldásra váró puzzle – és ő bizony mindig megoldja az elé rakott puzzle-t. Talán épp emiatt nem tud visszautasítani egy aggályos kormánymegbízást, melyben egy soha nem látott szupercellát (khm…) tesztelnének. Breslin elfogadja a kihívást, de hamarosan rádöbben, hogy átverték, és bosszút akarnak állni rajta. Valakik. Valamiért. Mindenesetre ez a szökés lesz a végső.

Ahogy láthatjuk, ismét Stallone kaparta ki magának a főbb szerepet, és egészen addig, míg Schwarzenegger Emil Rottmayere nem bukkan fel a szuperbiztos börtön színén (ami kísértetiesen emlékeztet az Ozban látottra), ugyanazt a megfáradt stichet hozza, amit, hogy teljesen őszinte legyek, már kicsit unok. A szomorú bulldogszemekkel elővezetett szenvedésnek aztán ereje teljében lévő játszópartnere vet véget: meg merem kockáztatni, Schwarzenegger régen volt ennyire jó és szórakoztató egy szerepben. Szembetűnően lubickol a rászabott karakterben, egyértelműen neki jutottak a jobban megírt one-linerek, melyeket huncut, játékos csillogással a szemében ad elő. A szökés előkészítése, és a nagyon gonosz (Jim Caviezelről már csak egy pödörni való ördögi bajusz hiányzik) börtönigazgatóval vívott harc közben végig remekel, a magánzárkában németül előadott magánszáma pedig a film csúcspontja. Egészen egyszerűen fenomenális. Ha tehetném, eztán kizárólag németnyelvű vígjátékokban, kattant öregemberként szerepeltetném. Elképesztő élmény volt anyanyelvén hallani az Osztrák Tölgyet!

Az arcátlanul brillírozó Schwarzi tehát hatásos ellenpontja a sztoikus Sly-nak, és szükség is van ezekre a pillanatokra, mert a Szupercella önmagában egy igen egyenetlenül, meg merem kockáztatni, ostobán megírt film. És itt lép életbe a Film+ áldásos faktora: a Szupercella épp olyan, mintha a nyolcvanas években készült volna. És ez a hangulat, a megmosolyogtató dialógusokkal és a klasszikus hangokat (Gáti Oszkár és Reviczky Gábor) felvonultató szinkronnal tökéletes bűnös élvezetként szolgál. Bűnös élvezetként, melyet elsősorban közösségi befogadásra szánnak, hogy együtt tudjunk röhögni a meg-megcsikorduló mondatokon, az egysíkú, segghülye karaktereken (helló, 50 Cent!), a kőkeménynek szánt, ám már kissé öreges akciójeleneteken, a magyar szinkron ízesen zseniális káromkodásain („És a hőségtől a csavarok szétpattannak a picsába!”), no és a heroikus money shotokon. Mert amikor Schwarzi lassítva emelt le egy böszme golyószórót egy helikopterről, egy emberként tört ki az ováció a moziban. Igen, még tapsoltak, tapsoltunk is. Kurjongattunk és éljeneztünk. A Szupercella ilyen. De ehhez nem árt tudni, hogy mi az a VHS, mi az alámondásos film, milyen volt az, mikor a hősök még igazi férfiak voltak. Megtörhetetlenek.

Természetesen manapság mindezt csak tömény öniróniával lehet fogyasztani, de öniróniában amúgy sincs párja a Stallone-Schwarzenegger duónak.