Most kell megcsókolni a pultos lányt – Az univerzum legütősebb dobos filmje

Sirokai Mátyás

2014/09/28

Kezdetben nem volt semmi, csak a csönd, a sötétség és a mozdulatlanság. Aztán egy fiú négyig számolt, és megszólalt a teljes zenekar. Ez volt a nagy bumm. A fény húrjai pengtek, a periódusos rendszer kórusa visongott, a részecskék egyhelyben cikáztak, mint a megruházott cintányérok. Aztán a fiú verni kezdte a dobokat, és a káoszból kozmosz, a kakofóniából groove lett. Pályára álltak a bolygók, lüktettek a pulzárok és vad szólóba kezdtek az üstökösök.

Csak hátra kell dőlni, és élvezni a jazzt.

Dobolni mindenki tud. Még én is. Egy dobosról szóló filmet forgatni hálás feladat, mert a dobolás menő, és mindenkinek tetszik, ahogy egy srác osztani kezdi a bőröket. Ehhez képest életemben nem láttam a témában jó filmet, egészen 2014. szeptember 19-ig, amikor bemutatták a Whiplash-t a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon. Mivel néhány hónappal korábban a trailertől kapásból 120 bpm-re ugrott a pulzusom, ráadásul úgy éreztem: végre egy film, ami hitelesen szól a gyakorlásról és a tanításról, megtankoltam az autót, vettem egy autópálya-matricát, és nekivágtunk az útnak.

A zenészekről szóló filmekből általában az hiányzik a legfájóbban, hogy

nem mutatják be a gyakorlás lélektanát és gimnasztikáját: a képességek határaival, a kétségekkel és a testtel vívott küzdelmet.

A Whiplash viszont éppen ezekről a küzdelemekről szól, miközben a legmenőbb konzervatórium elsőéves dobos hallgatójának, Andrew-nak mindezek mellett még meg küzdeni kíméletlen tanárával is, aki az ostor szerepét tölti be a fiú mellett. Fletcher olyan szinten hiteles az alázásairól hírhedt zenekarvezető szerepében, hogy már az első jelenetétől belénk fagy a szósz, miközben kettejük kibontakozó párviadala egy vadul száguldó érzelmi hullámvasútra ülteti a nézőt, ami egészen az utolsó jelenetig tartogat meredek kanyarokat.

Mivel volt alkalmam zenekari próbákon meglett férfiak összeomlását látni, és én magam is kerültem már olyan nyomás alá, hogy

abban sem voltam biztos, egyáltalán képes leszek-e eltalálni a megfelelő pillanatban a hangszert,

ezért azt kell mondanom, hogy a filmben a tanítás ábrázolása dokumentum értékű, mert olyan világba enged bepillantást, amit a való életben nem lehet lekamerázni. Aki megnézi ezt a filmet, az képet kap róla, hogy milyen árat kell fizetni azért, hogy valaki a legnagyobbak közé jusson, de ezen felül még a dobolás jógájának két alappillérével is megismerkedhet: a helyes zenei tempóval (a mentális rész) és a technika fejlesztésével (manuális rész).

A zene legalapvetőbb eleme és legnagyobb talánya valószínűleg a tempó, mert ez az a faktor, aminek segítségével hozzáférhetünk az időhöz. A zene, ha jól játsszák, maga a hallhatóvá tett jelen, amelyben minden pillanat azt dübörgi: most és nem máskor.

Most kell megszólalni, most kell megcsókolni a pultos lányt, most kell a dobok közé csapni.

A másik pillér, a technika – és azon belül is a nagy sebességért való küzdelem – magát a test idomítását jelenti, ami a film tanulsága – és az én tapasztalataim – szerint a zenészek mindennapos tevékenységei közé tartozik. A Whiplash legemlékezetesebb képkockái ennek a szó szerint véres és verejtekés idomításnak a lenyomatai, amiken Andrew arca úgy eltorzul, hogy néha félő: tizenkilenc éves kora ellenére stroke-kal fogják levinni a színpadról.

A komoly színészi teljesítmény mellett azt is meg kell jegyezni, hogy a srácot alakító Miles Teller láthatóan szoros ismeretséget ápol a dobokkal. Ez a film végre arra is jó példa, hogy egy hangszeres jelenetet meg lehet oldani béna playback-ek nélkül is. Persze a dobokkal könnyű. Azokon mindenki tud játszani.

Címkék: BEAT IT!, esszé, születés, zene