2015/01/19
Ilyen mezőnyben azért szép nyerni.
Az nagyon meglepő húzás lett volna a Cahiers du cinémától, ha a 2014-es toplistájukon helyet kap mondjuk A galaxis őrzői vagy a Csillagok között, de egy kicsi meglepetést azért még így is szereztek nekünk. A művészfilmes közeg egyik megkerülhetetlen, több mint hatvan éves múlttal rendelkező lapja nem Godard legutóbbi kísérletét (Búcsú a nyelvtől 3D) nevezte meg a tavalyi év legjobbjaként – mint például Bordwell vagy a National Society of Film Critics –, hanem Bruno Dumont P’tit Quinquin című komikus krimijét (!), ami a hivatalos plakátjával nálunk talán csak a legelszántabbakat csalogatná be a Művészbe.
Hazánkban Dumont nincs túl szerencsés helyzetben, forgalmazási szempontból mintha kiesett volna a pikszisből, utoljára 2006-ban láthattunk tőle filmet (a Flandriát), pedig az alkotó két-három évente jelentkezik újdonsággal. Ulrich Seidl egyik kedvenc rendezője viszonylag későn, 39 évesen kezdte játékfilmes karrierjét, amikor már nem valamilyen újhullámos tobzódással akart bemutatkozni. Korábban filozófiát hallgatott, és ipari dokumentumfilmeket készített, utóbbi munkásságát egy interjúban így összegezte: „Csak a gépeket kameráztam, de a gépek érzelmeire voltam kíváncsi.”
Dumont ambíciójával sose volt probléma, Jézus élete című debütfilmjét az Emberiség követte, ugyanakkor a dicsérő hangok mellett egyes kritikusok nagyotmondással is vádolták. Amúgy biztosan jól esik neki a törődés, de két cannes-i nagydíj (Emberiség, Flandria) után valószínűleg nem olyan nagy esemény az életében a Cahiers-kitüntetés.
Szóval kijelenthetjük, hogy az író-rendező – aki a hagyományos forgatókönyvírást mellesleg kevéssé preferálja – hazájában eléggé bebetonozta magát a művészfilmes elitbe, lassan húsz éve építgetett karrierje során távol tartotta magát a tömegfilmtől, radikális erőszak- és szexábrázolása kapcsán ráadásul Noéval és Denis-vel együtt a cinéma du corps mozgalomba is besorolták (erről bővebben lásd Tim Palmer Brutal Intimacy című remek könyvét). Dumont gyakran reflektálatlan, gondolataik artikulálására képtelen ösztönlényeket ábrázol, akik egy zárt vidéki világban tengetik az életüket, többnyire mechanikusan végzett tevékenységek rabjaiként.
Természetesen a P’tit Quinquin („Kicsi Quinquin”) sem hagyományos kisvárosi krimi, a felütése ráadásul különösen emlékezetes: kergemarhakóros tehenekben megtalálnak két feldarabolt szeretőt, innen indul a nyomozás.
A 200 perces produkció eredetileg négy részes minisorozatnak készült, de Amerikában játékfilmként mutatták be. Az előzetes nehezen meghatározható hangulatú, egészen különböző minőségeket keverő filmet sugall, rögrealista képi világgal és helyenként kissé teátrális alakításokkal, a rosszmájúak talán azt is mondhatják, hogy ez nem több valami fura tévéfilmnél.
De miért is lennénk rosszmájúak, amikor egy fura kisvárosi krimi egy radikalizmusra hajlamos rendezőtől pont olyasmi, amitől gyorsabban vesszük a levegőt.
Címkék: francia film, krimi
Partnereink
Jogosan, a P’tit Quinquin elképesztő! És főleg azért, mert láthatóan fogyatékosokkal forgatott! Ettől egyszerre félelmetes és felkavaróan vicces ez a francia rendőrkrimi-parafrázis/paródia.