2015/02/17
Az év legjobb spanyol filmje a fiatal és törékeny demokrácia erkölcsi ingoványának mélyébe vezet.
Spanyolország huszadik századi történelme a kortárs zsánerfilmesek kiapadhatatlan ihletforrása. A kettészakadt ország véres polgárháborújának, az azt követő közel negyven év elnyomó diktatúrájának és a demokratikus átmenet időszakának sűrű és ellentmondásokkal terhelt élményvilágát a spanyol tömegfilm a 90-es évektől kezdve megújult lendülettel és immár nemzetközi mérce szerint is komolyan vehető filmiparral a háta mögött igyekszik kibeszélni.
A sokáig uralkodó háborús (melo)drámák és szatírák kétosztatú erőterébe hamar beszivárogtak változatosabb műfaji hatások is (lásd a fantasztikumhoz nyúló A faun labirintusát vagy a nyomozás-motívumot beépítő Fekete lelkeket [Pa negre]), az alkotók újabb generációinak látóterébe pedig a csataterek és a francói börtönök helyett egyre inkább a traumák utóhatásai kerülnek,
Az eltussolt bűnök motívuma, az átalakuló államberendezkedésben zajló hatalomátmentések kérdése vagy a levetett és újrakreált identitások problémája (legyen szó a Franco-rezsim alatt betiltott kisnemzetek önazonosságáról vagy akár a korábbi állami erőszakszervezetek tagjainak elhelyezkedéséről) a közelmúltbeli spanyol közbeszéd olyan felélénkülő témái, melyek értékes lehetőségeket és felelősségteljes kötelességeket is jelentenek a bűnügyi műfajcsoport felpezsdítésén dolgozó filmesek számára.
Az igazságtételek kényes kérdéseit rendezni és az emlékezetmunkát segíteni próbáló társadalmi-politikai diskurzus az elmúlt években újra heves vitákat hozott – lásd a 2007-es törvényt „a történelmi emlékezetről”, amely a kárpótlásról, az erkölcsi elégtételről, de a diktatúrát képviselő személyek védelméről is rendelkezik. Így érthető, hogy a kortárs populáris mitológiában is gyakran felbukkannak a múlt titkaival szembesülő, azokat elemző-nyomozó történetek – legyenek bár a konkrét történelmi közegbe ágyazott vagy attól elszakadó, parabolikusan olvasható művek.
Míg a kétezres évek zsáner-sikereit leginkább a rendezetlen ügyek köré kerekített kísértethistóriák szállították, mint amilyen az Ördöggerinc vagy az Árvaház (noha egyes elemzők itt egy olyan motivikus közösséget látnak, melyhez a Volver vagy a Rossz nevelés-féle visszatérés-történetek is besorolhatók),
A hulla [El cuerpo], a 211-es cella vagy az El Niño jó érzékkel és magabiztos tudatossággal teremt feszült légkört, profin alkalmazza a műfaji hatásmechanizmusokat, emellett pedig a kiismerhetetlenségre rájátszó fordulatokkal kapcsolódik a bizonytalanság és a megoldatlanság kollektív érzetéhez, gyakran kibillentve-összemosva a cselekményvilág morális ellentéteit.
A friss Goya-díjas, többek között a legjobb film elismerését is bezsebelő La isla mínima [Marshland] legnagyobb ötlete, hogy – a True Detective koncepciójára emlékeztető módon – a rejtélyes gyilkosságok utáni nyomozást, a történetben felvonuló kétszínű alakokat és az elbizonytalanodó erkölcsi megítélhetőséget térben és időben is a frontierre, a „civilizáció” és a „vadon” zavaros határmezsgyéjére illeszti.
A diktatúrát követő átmenet időszakában, 1980-ban játszódó film az erőszakos-önkényes hatalomgyakorlás és az új, de még valódi társadalmi beágyazottsággal nem rendelkező demokratikus viselkedésmódok találkozásának szürkezónájába kalauzol, a nyitányban látványos madártávlati képeken bemutatott vidék pedig egyaránt tartogat a végtelenségbe nyúló, átlátható síkságokat és zegzugos, labirintus-szerű vízhálózatot.
A két nyomozó egyike a régi rendszer heves vérmérsékletű örököse, ifjú társa pedig az új berendezkedés küldötte, aki maga is elbizonytalanodik kezdetben még szabálykövető módszere hatásosságában. A fordulatos nyomozás szálai – a tér-idő viszonyok jellegzetességeire rímelve – az egyik pillanatban világosan elrendeződni látszanak, majd hirtelen szétszóródnak a falusi ünnepek forgatagában vagy a lüktető ingoványban.
a közeg és az időpillanat hatalma felülkerekedik a rész-információk birtokában lévő szereplőkön. A földrajzi periférián elhelyezkedő andalúz kisváros és az átmeneti időszak sehova sem tartozó határpontja ellehetetleníti a rejtély tökéletes megoldását, a viszonyok kiismerését. A változó világrend kiszolgáltatottsága a régit és az újat is potenciális veszélyforrássá teszi.
Természetesen a spanyol sajtó rögtön felkapta a fejét a detektívpár, a lápvidékek és árterek baljós helyszínei vagy a fiatal lányok eltűnése által beindított bonyodalom True Detective-áthallásaira. A videókba és táblázatokba szedett összehasonlítások (melyekből még konkrét motivikus egybeesések is kiderülnek, lásd például a szarvasagancsok előfordulásait) azonban minden bizonnyal csak arra mutatnak rá, hogy az óceán két partján dolgozó, trendérzékeny alkotók a különböző kiindulópontok ellenére nagyon hasonló utat jártak be, és egymásra rímelő megoldásokat találtak. Alberto Rodríguez forgatókönyvíró-rendező és társírója, Rafael Cobos többször is elmondták, hogy a La isla mínima elsődleges ihletforrásai 80-as évekbeli dokumentumfilmek illetve Atín Aya, sevillai fotográfus, a Guadalquivir folyó árterében készített képei voltak.
A már korábbi munkáiban is a globalizálódó Nyugathoz felzárkózni igyekvő Spanyolország fiatal demokráciájának visszásságaira rátapintó Rodríguez műfajfilmként és nemzeti allegóriaként is remekül működő darabot készített. Ahogy a sevillai Expo ’92 előkészületeinek éveibe helyezett Grupo 7, melyben az utcák „megtisztításával” megbízott erőszakos rendőrosztag két díler lekapcsolása között maga is belevág a drogkereskedésbe, illetve a 7 vírgenes, melynek javítóintézetes fiataljai szimpatikus bajtársak és veszélyes bűnözők egyben,
Címkék: KINO LATINO, krimi, true detective
Partnereink
:)
én nagyon várom
Mindenről írtatok csak pont a filmről nem, kösz a semmit.
This logo would mean the world to me. I am rebranding my business and just can’t seem to find the right logo for my style. But, I know that with Kel;l’ys help, the logo is not too far away Her logos are gorgeous and so classic – just the look I want!!