2010/08/16
A tökéletes trükk említésekor viszonylag ritkán szokás igazán kidomborítani a tényt, hogy Christopher Nolan filmje Christopher Priest azonos című regényének adaptációja, holott a moziverzió rengeteget köszönhet a forrásműnek, ráadásul a két alkotó között még szellemi rokonságról is beszélhetünk. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy a brit-amerikai rendező és a brit író ezer szállal kapcsolódik egymáshoz, kiegyensúlyozott tempóval formált életművükben több érintkezési pont is felfedezhető. Mindketten érdeklődnek az emlékezet, az intenzív szubjektivitású elbeszélések és a komplex narratív szerkezetek iránt, kedvelik a megbízhatatlan narrátorokat, hajlamosak valamilyen formában tematizálni a fikcióteremtés folyamatát, és szívesen állítanak identitáskrízissel küszködő hős(öke)t a történeteik fókuszpontjába.[1] A tökéletes trükk tehát a bűnügyi filmes műfajokban dolgozó Nolan és a legtöbb helyen sci-fi íróként emlegetett Priest szempontjából egyaránt reprezentatív műnek tekinthető. Az alapszöveg és az adaptáció szoros összehasonlítása azt képes megmutatni, hogy a szerkezet- és tartalombeli eltérések miről árulkodnak az egyes alkotók különböző érdeklődésére vonatkozóan.
Elbeszélések és el-nem-beszélések – a regény narrátorai és titkai
Priest terjedelmes, ágas-bogas szerkezetű és magyarul is olvasható[2] regénye négy, egyaránt egyes szám első személyben megnyilvánuló (és irigylésre méltó dramaturgiai érzékkel rendelkező) elbeszélőt szerepeltet, illetve egy egészen rövid átkötés erejéig egy személytelen, mindent tudó narrátort is bevet.[3] Tekintettel a könyv feltehetően szűkebb körben való ismertségére és összetett szerkezetére, érdemes röviden áttekinteni az egyes elbeszélői rétegek tartalmát és funkcióját.
A regény első elbeszélője a könyv megjelenésének ideje (1995) környékén él. A múltja és családfája iránt kevéssé érdeklődő Andrew Westley (aki Borden vezetéknévvel született) újságíró, akit a főszerkesztője egy vallási szekta ténykedése kapcsán felmerült különös eset felderítésére küld az Angier-kúriához. Az örökbefogadott fiatalembernek ki kell derítenie, hogyan lehetett képes (ha képes volt) egy bizonyos tiszteletes bilokációra, vagyis arra, hogy egy időpontban két helyszínen legyen. Westley-t az ügy rejtélye helyett azonban az a talány kínozza, hogy vajon miért érzi úgy gyerekkora óta, hogy pszichikai kapcsolatban áll az ikertestvérével, amikor a rendelkezésére álló információk alapján egyke gyerek. A regény nyitó elbeszélése a cselekmény megalapozásául szolgál, egyben bevezeti az első enigmát.
A könyv második elbeszélője Westley dédapja, Alfred Borden, aki 1901-ben kezdi írni a memoárját, amit a férfi halála után kiadtak, így a szöveg elérhetővé vált a nagyközönség számára. A férfi az írásban beszámol az életéről (tehát az 1860-as évek közepétől kezdődő időszakról), karrierjének fontos állomásairól, és az ellenlábasaként megjelenő Rupert Angierrel folytatott, egyre jobban elmérgesedő rivalizálás újabb és újabb fordulatairól.[4] A nagyon is öntudatos, Nabokov önreflexív szövegeit idéző elbeszélés, rövid közbevetések formájában, hamar hozzálát az olvasó teljes elbizonytalanításához és a narrátor szavahihetőségének megkérdőjelezéséhez (így a szöveg támadásához). A kurtább fejezetekben megszólaló, változatlanul egyes szám első személyű hang a regény ezen pontján még értelmezhetetlen megjegyzéseket tesz,[5]és rövidesen az az érzésünk támad, hogy az elbeszélői én meghasadt. A nem egyszer önellentmondásos mondatokat lejegyző narrátor egy idő után világossá teszi, hogy van valamilyen titok (amire ő az „egyezmény” szóval utal), ami meghatározza és uralja az életét, erről azonban valamiért nem beszélhet az olvasónak – ingerlő módon persze újra és újra reflektál rá. Borden elbeszélése tehát azon túl, hogy felrajzolja a munkájában elhivatott, feleségét illetően hűtlen, mentális értelemben pedig zavart bűvész portréját, bevezeti a még sokáig rejtve maradó talányt, ami nem egyszerűen kulcsfontosságú a későbbi Angier-elbeszélés számára, hanem végső soron magyarázatot ad az önreflexív szöveg sajátos stílusára.
A regény harmadik elbeszélője Kate Angier, vagyis az a személy, aki Andrew Westleyt az Angier-kúriába csalogatta. A múltja és családfája iránt megszállottan érdeklődő magányos nő ugyanis annak reményében csalta a birtokára az újságírót, hogy tőle választ kaphat az őt kislánykora óta kínzó kérdésre. Kate gyerekként szemtanúja volt annak, hogy kisfia társaságában meglátogatta őt és családját egy bizonyos Clive Borden, és a kisfiú a család pincéjében lévő különös szerkezet működésbe lépését követő „elektromos viharban” meghalt. A kisfiút akkor Nicky Bordennek hívták, most azonban Andrew Westley néven él, és semmire sem emlékszik az esetből. Kate (Westleynek címzett) rövid elbeszélése vázlatosan beszámol az Angier-család múltjáról, de főként a hátborzongató esemény körülményeire koncentrál, és ezzel újabb nagy talánnyal gazdagítja a regényt.
A könyv negyedik elbeszélője Kate dédapja, Rupert Angier, aki 1866-ban kezdi írni a naplóját, amit a férfi halála után csak a családtagjai olvashattak el. Angier elbeszélése, amely hangsúlyosan a leghosszabb a regényben (a többi rész terjedelme együttesen is kisebb ennél), minuciózus pontossággal számol be a bűvész karrierjéről, szerelmi ügyeiről és az Alfred Bordennel folytatott tusakodás alakulásáról. A regény ezen szakasza ugyanakkor egy élet-krónika megfogalmazásánál jóval nagyobb feladatot visz véghez, ugyanis Angier naplója egyrészt árnyalja vagy akár teljesen más megvilágításba helyezi[6] a Bordennel való küzdelem egyes állomásait (hiszen a két történet értelemszerűen érintkezik bizonyos pontokon), másrészt választ ad az előző elbeszélések során felhalmozódott kérdésekre.
A regényt Westley elbeszélésének folytatása keretezi. A rövid lezárás nem csak megerősíti az Angier-napló végére kikristályosodott válaszokat, hanem elvarrja az előbbi narráció legvégén lógva hagyott szálat.[7]
Címkék: adaptáció, fantasy, filmelemzés, Nolan, sci-fi
Partnereink
Szólj hozzá!