Kívül tágasabb – Holdfény királyság

Huber Zoltán

2012/09/24

Felületesen átfutva filmjei kivonatát úgy tűnhet, mintha Wes Anderson nem sokban különbözne az ezredforduló környékén befutott, manapság oly divatos amerikai indie-rendezőgenerációtól. A szétmálló szülői viszonyok, az elrontott házasságok, a különc, intelligens és hiperérzékeny gyerkőcök már-már kötelező alapelemei a kritikus-kedvenc, keserédes családi melodrámáknak. Hasonló témákat boncolgat Wes Anderson is, ám az apróbb felszíni egyezéseken és tematikai hasonlóságokon kívül az auteur rendezőnek vajmi kevés köze van a népszerű off-hollywoodi slágertémákhoz és alkotókhoz.

A fehér, protestáns gyökerű felső-középosztály posztmodern egzisztencialista szenvelgései Wes Anderson számára kizárólag a szilárd alapot jelentik egy rendkívül markáns mikrovilág felépítéséhez. Míg Alexander Payne vagy Sofia Coppola egyre kínosabban ragad bele a modorosságtól roskadozó, nehézkes identitás-dilemmákba, addig Anderson nem elfedni szeretné a giccset, hanem egyenesen előcsalogatni és megszelídíteni azt. Kollégáival ellentétben kevésbé érdeklik a konkrét hősök, helyszínek és történetek – ő inkább egy semmi mással össze nem téveszthető, sajátos életérzés hű krónikása.

Nagyfokú tudatossággal épülő életműve alapján a rendező tulajdonképp egy olyan magába forduló, korához képest meglepően érett kiskamasz benyomását kelti, aki a padláson talált tárgyakból és a kedvenc játékokból bábszínházat rendez be, majd a gyerekszoba magányában eljátssza önmagának a kedvenc történeteit. Ahogyan minden fiatalabb sorstársa, úgy Anderson tízéves alteregója is a saját problémáit, vágyait keveri össze a korábbi olvasmány- és filmélményekkel. Ezekben a gyermekien tiszta fantázia-történetekben apa és fia egy modern Nautilus fedélzetén köt békét egymással, a testvérek egy egzotikus indiai úton kerülnek újra közelebb egymáshoz, ahogyan a lány is egy mesebeli szigeten vár a fiúra.

A kontrasztos, harsány színek, a már-már karikaturisztikusan tökéletes kompozíciók, a kézműves igényességű textúrák, illetve a makettszerű kulisszák mind-mind egy gigantikus babaház képzetét idézik fel a nézőben. A vízszintesen és függőlegesen is nyílegyenesen mozgó kamera bekukkant az apró, nagy műgonddal berendezett szobákba, ahol a világsztárok is csak önmaguk életnagyságú, meglepően jól sikerült viaszbabái. E híres andersoni védjegyek mintha egy bábszínházasdit játszó gyermek narratív eszköztárából bukkannának elő: A fantasztikus Róka úr ezért csak annyiban tér el a rendező élőszereplős munkáitól, hogy Anderson ezúttal a szó hagyományos értemében is kipróbálta a stop-motion technikát.

A pop-kacatokból és régi játékokból újrahasznosított, képzelt barátokkal és szomorkás hősökkel benépesített bábelőadás nosztalgikus gyerekkori vágyálmokat, magányos fantáziálásokat idéz meg. Így kaphat helyet egyazon színpadon cukros giccs és kíméletlen dráma, így férhet meg egymás mellett a könnyes részvét és a morbid flegmaság, vagy épp a száraz humor és a súlyos komolyság. A pop-up mesekönyvekre emlékeztető, minden „lapozáskor” megváltozó kulisszák, a terepasztal-tájak és az embernagyságú, mégis miniatűr-hatású szobabelsők egytől egyig olyan kimunkált, a rendező által maximálisan kontrollált világok, ahol a dróton rángatott figurák mindig a bábmester belső érzéseit és óhajait beszélik ki. Ahogyan azonban minden gyermek, úgy Anderson is távolságot tart a báb és élő személy, a kreált illúzió és a valóság között: a rendezővel kapcsolatban oly sokszor emlegetett nézői elidegenítés nem más, mint a játszó gyermek természetes viszonya a játékához. Ironikus módon Anderson azért nevezhető csodagyereknek, mert ő még nem felejtette el, milyen is volt önmagának mesélni kilenc-tíz évesen. Alkotói világa és stílusa ezért tűnhet egyszerre bizarrnak és otthonosnak, érzelmesnek és közönyösnek, végtelenül tudatosnak és ösztönösnek.

Kívülállás, a különlegesség dacos öntudata, szeretetéhség, illetve gyermek- és felnőttkor teljes összemosódása – a Sundance-generáció megannyi alkotója foglalkozik ezekkel a súlyos társadalmi tünetekkel, mégis egyedül talán Anderson az, aki valóban képes mindenezekről egyéni hangon beszélni. Műveiben a rendező messze elkerüli a tipikus indie-manírokat: az ikonikus világsztároktól rendre visszafogott, minimalista alakításokat kér, a tucat-gitárzenék helyett portugál Bowie-feldolgozásokkal vagy épp bollywoodi betétekkel kíséri a jeleneteket, de a kötelező popkulturális referenciákat és tisztelgéseket sem öncélúan, hanem fontos történetszervező elemként alkalmazza.

Anderson a mainstream hollywoodi filmgyártással szemben sem vesz fel képmutató, hamiskás pózokat. A függetlenségüket erősen hangoztató kollégáival ellentétben ő meg sem próbálja elrejteni az Álomgyár nyilvánvaló befolyását, sőt, büszkén és látványosan integrálja a tömegfilmes elemeket a sajátos szerzői stílusába. A rendező fanatikus rajongótábora épp e különlegesen erős outsider-lét egyetlen igaz prófétáját tiszteli benne, ahogyan az sem véletlen, hogy Andersont még a mindenkori tömegízlést egyszerre vágyó és legyintve elutasító hipszter-kultúra is szinte rögtön a pajzsára emelte.

Wes Anderson életműve szinte monomániásan ismétli el ugyanazt a történetet, ám ezeket az állandó figurákat és konfliktusokat filmről-filmre nemcsak változó műfajokba, de más és más popkulturális alapművekbe oltja. Elsősorban a klasszikus ifjúsági regényeket (Verne, Scott, Twain stb.), illetve a legalapvetőbb kamaszfilmes témákat és toposzokat (gimi, nyári tábor, családi utazás stb.) gyúrja át, de olyan alaposan, hogy az ismert alapanyagokból minden esetben összetéveszthelenül egyéni látomások születnek. Az andersoni munkamódszer legkönnyebben A fantasztikus Róka úr esetében érhető tetten: egy Dahl-alapmű bábelőadása vegytiszta ars poetica, hisz a lehető legpontosabban foglalja össze a rendező alkotói programját.

A Holdfény királyság pontosan e letisztult és maximálisan kidolgozott szerzői recept erődemonstrációja, hisz Wes Anderson ennyire talán még soha nem merészkedett közel a szélesebb közönséghez. A rendező legújabb munkája a korábbi darabokhoz képest sokkal könnyebben befogadható és dekódolható: a cserkész-nosztalgia és a tábori hangulat szerethetővé varázsolja a történetet, gyerekszereplők egyszerűbben jelenítik meg az andersoni hősök fő dilemmáit, ahogyan az erős sziget-metafora áthallásai sem okozhatnak komolyabb fejtörést a nézőknek. A megidézett érzelmek (árvaság, szerelem, kirekesztettség) sokkal direktebbek, a humor is vaskosabb, de ezúttal a felhasznált alkotóelemeket is meglepően nyíltan jelzi a rendező. A régi tábori vakációkat megéneklő, kedves matiné-darabok és a hatvanas évek televíziós dokumentumműsorai keverednek itt a szörfös filmek és a háborús mozik eszköztárával, miközben Ivanho is hirtelen a Kék lagúnában találja magát.

Ismerjük már ezeket a fogásokat, de a finomhangolásnak, a sziporkázó kreativitásnak és a maximális szerzői tudatosságnak hála Andersonnak most is sikerül a bravúr. A Holdfény királyság hibátlanul variálja a sikeres képletet, tovább öregbítve a rendező hírnevét. A képi világ szuggesztív, és az apró moziaikdarabok is mind a helyükre kerülnek, miközben a film ritmusa is olyan precíz, mintha egy jazzdobos játszotta volna fel jeleneteket. Bár a korábbi művek fésületlen bája sajnos elveszett, Wes Anderson mégis úgy engedi magához közelebb a szélesebb közönséget, hogy egy millimétert sem ad fel a híres kívülállásából. Ezek után nagyon izgalmas kérdés, vajon mihez kezd majd itt, Budapesten…

Címkék: függetlenfilm, szerzőiség, Wes Anderson