Ahogy a keresztény tanok mozgóképes reprezentációjából is csekély eséllyel sajátíthatóak el torzulás nélkül Krisztus eredeti tanításai – legyen szó akár Pasolini, akár Scorsese személyes interpretációiról, akár a karácsony estére szánt kétfilléres tanmesékről – úgy az evolúció elmélete is jelentős torzulásokon ment keresztül, akár az implicit módon mellette, akár ellene érvelő alkotásokat vizsgáljuk. A tömegfilm és az evolúció alapvető konfliktusa, hogy előbbi a legritkább esetben hajlandó rávilágítani arra, hogy a retenció-variáció-szelekció algoritmusa mentén zajló folyamatos változás és adaptáció nem azonos a folyamatos fejlődéssel: természetéből fakadóan tartózkodik a folyamat értéktulajdonítástól mentes ábrázolásától, és a legritkább esetben lép tovább a nagy-hal-megeszi-a-kishalat vulgárdarwinista gondolatánál – mint az egymást leigázó civilizációk vagy a világ rendjét őrző Übermenschek esetében –, miközben eleve nyertesekben és vesztesekben, jókban és rosszabbakban gondolkodik. A témáról valóban összetett módon gondolkodó alkotók mellett – mint például a túlmédiatizált és technika-központú világhoz fájdalmas módon adaptálódó hősöket bemutató David Cronenberg – az utóbbi évtizedek vonatkozó filmjei minduntalan Dávid és Góliát harcánál kötnek ki (Mátrix), ahol a fejlettebb entitás kíméletlenül leigázza a fejletlenebbet, esetleg nem látnak többet az evolúció gondolatában, mint egy önmeghajtású és sebesen pergő freakshow-t (Evolúció).

Mindennek köszönhetően kevéssé meglepő, hogy a kilencvenes évek tömegkultúrájában nem egészestés játékfilmek szolgáltatták a legizgalmasabb lábjegyzetet az evolúció gondolatához, hanem két közismert videoklip: miközben mind a Right Here, Right Now, mind pedig a Do the evolution belefut a legismertebb sablonokba – mint az evolúció gondolatához talán a legszorosabban kapcsolódó mémet jelentő kishal/nagyhal konfliktus mindkét klip nyitányában –, mégis képesek az átlagnál valamelyest cizelláltabb interpretációját nyújtani ezen elméletnek.

A két videó közül egyértelműen a Fatboy Slim-klip képviseli a leegyszerűsített olvasatot, miközben visszaszámlálásával és zárlatával az evolúció folyamatát óhatatlanul (és tévesen) is egy végponthoz köti. Viszont a állandó adaptálódás gondolatát lényegében megtartja – hőse minden esetben a háttérhez idomulva változik, lásd a jégkorszak hatására szőrösebbé váló majom példáját – és a zárlatban egy ironikus gesztussal  a folyamat értékmentességének kérdését is megpendíti. A Right Here, Right Now által kijelölt végpont két mázsás humanoidja semmilyen szempontból nem tekinthető fejlettebbnek elődjeinél, csupán életképesebb a nagyvárosi közegben – pontosabban adaptálódott egy igen kismértékű szelekciós nyomást képviselő környezethez.

A szövegében is a fejlődés önmaga által kijelölt csúcspontjának hübriszét megéneklő Pearl Jam-klip jóval hatásvadászabb és barokkosabb kompozíció. Miközben az evolúció ideáját frappáns módon antropomorfizálja – a figurában emellett nem nehéz ráismerni Neil Gaiman Sandmanjének Halál-karakterére –, legfőbb erénye, hogy a gondolatot nem csupán a biológiai, de a kulturális közegben is érvényesíti. Hatásvadászata éppen a bemutatott folyamat értékmentességéből fakad: az állandó változást – kissé sarkosan – folyamatos, de végpont nélküli pusztulásként aposztrofálja: ám ennél is izgalmasabb, hogy jól felismerhetően alkalmazza a retenció-variáció kettősét. A klip újra és újra visszatérő motívumai – a keresztek erdejétől a könyvégetők táncán át a szónokok soráig – már rátapintanak az infoszférában alkalmazott evolúciós gondolkodásmód kulcskérdésére; mennyiben lehetséges, hogy az emberi kultúra újra meg újra az adott korhoz idomult, visszatérő motívumok végeláthatatlan sorozata? (Teszi fel ezt a kérdést úgy, hogy az evolúciót megszemélyesítő figurát is egy másik műalkotásból emelte át.)
Miközben a körforgás újraindul, egy dolog bizonyos: bármilyen szépen táncoljon is, a folyamat szenvtelen, mint a deisták a teremtést útjára bocsátó  istensége.