Idén nyáron nem volt hiány rosszemlékű ifjúsági film kísérletekben: Percy Jackson mélyrepülése után újabb nagyvárosi fiatal találja magát évezredes legendák csatáinak középpontjában, hogy a hellyel-közzel aktualizált fantasy-világ és a modern életvitel összeegyeztethetetlenségével sokadjára csaljon mosolyt a közönség arcára.

Érezhetően egyetlen jelenet állt a produkció középpontjában, mégpedig az azonos címet viselő, immáron hetven éves múltra visszatekintő epizód Walt Disney Fantázia című rajzfilmjéből, ahol az animátorok csapata a Goethe-verset feldolgozó Paul Dukas zeneművet adaptálta. A nagysikerű történetmag mellé Jon Turteltaub és forgatókönyvírói megpróbáltak elégséges mennyiségű ötletet felhalmozni egy egészestés játékfilmhez, amelyeket valamiféle történet ürügyén a nagyobb dramaturgiai ívre, vagy a ritmusra való különösebb tekintet nélkül szép sorban előhuzigálnak a bűvészcilinderből. A jelenetek, a helyszínváltások, illetve a szereplők viszonyának alakulása mellőzi a logikát, vagy struktúrát: a forgatókönyv azoknak az iskolai hajtogatós játékoknak a végeredményét idézi, ahol a résztvevők vaktában, mindössze néhány szerkezeti követelményt betartva írják egymás után a verssorokat. És ha a nagyobb ív szétesése nem lenne elég baj, a színészvezetés teljes hiánya miatt a kisebb jelenetek tempója is egyfolytában megtörik, hála a szerepükben zabolátlanul lubickoló sztárszínészeknek, akik kizárólag saját érvényesülésükkel vannak elfoglalva, így a forgatókönyvben véletlenszerűen előforduló működőképes sorokat is végleg elbaltázzák.

Az epizodikus szerkesztés, és a ripacskodó színészek sora persze nem feltétlenül lenne probléma egy gyerekfilmben, a filmcsoport tagjai ugyanis gyakran helyzetkomikumra, vagy verbális humorra kihegyezett jelenetek laza sorából állnak össze, így a túlzó színészi játék nemcsak lehetséges, hanem sokszor egyenesen követelmény. A varázslótanonc azonban itt bukik el végleg: a film alapvető problémája, hogy nem született döntés a célközönség behatárolásával kapcsolatban, nyilván a nagyobb profit reményében. Míg a stílus a hat és tizenkét év közötti célközönség választását támasztaná alá, az azonosulásra kijelölt főszereplő egy generációval idősebb, és az életét leginkább meghatározó probléma, hogy hogyan lehetne későn érő, szűz kamaszból magabiztos és barátnővel rendelkező felnőtt. Így a film a gyerekfilmes szerkezet mellett ifjúsági filmes hőssel és tematikával dolgozik, a még idősebbek kedvéért folyamatos filmes kikacsintásokkal kezdve a Csillagok háborújából ismert idézettel a Fantáziából átemelt jeleneten és a Toy Story-s ébresztőórán keresztül egészen Az ötödik elemet idéző háztetőről való halálugrásig. Szerencsés esetben a több közönségréteget megcélzó családi filmekben minden néző megtalálja a neki szóló tartalmat; az olyan félresikerült alkotásokban azonban, amilyen A varázslótanonc, a sokféle inger kioltja egymást. Az idősebb közönség számára zavaró a szerkesztetlenség, és kínosak a didaktikus üzenetek (“Nem vagyok egyedül, mert velem van a fizika”), míg a 12 éves kor alatti nézők szívesebben azonosulnának a 9 éves Dave-vel, mint a játékidő nagyrészében bemutatott 19 évessel.

Az igénytelenség egyik legszomorúbb bizonyítéka azonban nem is a felsorolt ügyetlen megoldások listája, hanem a tény, hogy míg a Fantázia 10 perces epizódjának gyerekek és felnőttek számára is értelmezhető, humorral és szájbarágás nélkül közvetített tanulsága van, az egészestés verzióban ezt nemhogy kifejtették, aktualizálták, vagy más megvilágításba helyezték volna, hanem tökéletesen elfelejtették, pedig sokat segíthetett volna a filmen egy értékesnek tekinthető gondolat, legyen bármilyen slendrián a kivitelezés. Ennek a filmnek az elkészítése egyetlen szempontból volt hasznos: bizonyítékot szolgáltat arra, hogy még a tömegfilmgyártásban való gyakorlat és tapasztalat, valamint az ismerős csengésű nevek megvásárlása sem jelent feltétlen sikert, ha az alkotók az igényességre való törekvés helyett bejáratott kliséikben bízva majdani gázsijukat számolgatják.