2011/02/23
Peter Greenaway nevéhez nem szokás a minimalizmus fogalmát társítani, sőt, első pillantásra a rendező tevékenysége látszólag mintha összeegyeztethetetlen lenne azzal. Általában a minimalizmusra úgy szokás tekinteni, mint a posztmodernre adott reakcióra, amely elutasítja annak metafikciós, túlburjánzó, barokkos, eklektikus jellegét, mindezek a tulajdonságok pedig Greenaway nagyjátékfilmjeiben egytől-egyig megtalálhatóak. De a rendező pályafutása első felében, 1962-től 1980-ig jórészt olyan redukált formavilággal bíró rövidfilmeket alkotott, amelyek joggal tekinthetőek minimalistának.
Természetesen Greenaway stílusa mindig is messze állt az olyan abszolút mértékben lecsupaszított alkotásoktól, mint például Andy Warhol egyetlen beállításból álló, ehhez képest irgalmatlanul hosszú korai művei, az Evés (Eat, 1963) vagy az Alvás (Sleep, 1963). Azonban a korai Greenaway-munkák is korlátozott eszköztárból dolgoznak: a filmeknek nincs cselekménye, nincsenek szereplői (vagy ha mégis, puszta tárgyként jelennek meg; ez alól csak a H, mint ház (H, is for House, 1973) illetve a Séta a H-n keresztül (A Walk Through H, 1978) jelentenek bizonyos mértékig kivételt). Greenaway ez utóbbi alkotásig bezárólag természetes, hétköznapi helyszíneken felvett, statikus beállításokat, különálló képeket alkalmaz, amelyek nem szerveződnek jelenetekké. További általános jellemzője a korai rövidfilmeknek, hogy a képeket mindig tárgyilagos és objektív hangvételű narráció kíséri, amely a hetvenes évek első felében készült művekben általában valamilyen rendszer vagy statisztika elemeit sorolja fel. Bár a filmek gyakran a dokumentarizmus jegyeit mutatják, mégsem mondhatók annak, mert a narrátor információi ellenőrizhetetlenek, sokszor pedig egyértelműen kitaláltak. A legkorábbi időszakban a kommentárszöveg a vizuális szekvenciákhoz hasonlóan egyáltalán nem tartalmaz cselekményelemeket, de a H, mint háztól (H Is for House, 1973) kezdve megjelennek az összefüggő történetek. A filmek verbális narrációira általánosságban igaz, hogy szürreálisak és bizarrak, gyakran a Monthy Python-csoport elborultabb pillanatait idéző abszurd humor szövi át őket; sok tekintetben pedig már a későbbi nagyjátékfilmek témáit idézik meg. [1]
A rövidfilmekben jól nyomon követhető a greenaway-i eszköztár bővülése. A filmek az idő előrehaladtával jellemzően egyre kevésbé tekinthetőek minimalistának, és egyre több posztmodern vonás tűnik fel bennük: eleinte csak a verbális narrációban, de az időszak végére a Séta a H-n keresztülben már a képi megjelenítésben is. A rövidfilmek megelőlegezik a nagyjátékfilmek bizonyos aspektusait, ami a nyolcvanas években is jellemző lesz a rendezőre; a Paint Box-technika segítségével létrehozott kép a képben eljárás például a Prospero könyvei előtt már megjelenik a Szajna halottai (Death in the Seine, 1988) című rövidfilmben. A hetvenes években a Függőleges tárgyak rekonstrukciója (Vertical Features Remake, 1978) is egyértelműen ilyen, amely felrácsozott képeivel, és a film elején felbukkanó tollrajzok stílusával A rajzoló szerződését (The Draughtman’s Contract, 1982) előlegezi meg.
A korai rövidfilmek és a narratív nagyjátékfilmek között az az egyik lényeges különbség, hogy míg előbbiekben legtöbbször csak egy-egy struktúra jelenik meg, addig utóbbiakban párhuzamosan több is fut. Egy ponton aztán a halmozódó rendszerek szétfeszítik a hagyományos filmnyelv kereteit, és megjelennek a kép a képben eljárások, vagy a képre íródó szövegek. Valamelyest emlékeztet ez az eljárás Jean-Luc Godard technikájára, aki szintén előszeretettel zsúfolja tele filmjeit a legkülönfélébb, szimultán épülő fogalmi és formai rendszerekkel, de van egy lényeges különbség: a godard-i struktúrák jóval esetlegesebbek, szétszórtabbak; az egyes alkotóelemek a legkülönfélébb forrásokból származhatnak, és köztük a kohéziós erőt egy olyan szerzői szándék generálja, amely a néző előtt a legtöbbször rejtve marad. [2] Ezzel szemben a greenaway-i rendszerek következetesen végiggondolt, zárt láncolatok, amelyek mindig egy kiválasztott, egyedi halmaz (például az ABC) elemeit használva, megfellebbezhetetlenül precíz és következetes utaláshálózatot építenek az adott film világán belül. Az elemek száma Greenawaynél mindig korlátozott, ezért lehetséges az, hogy tűnjenek bár akármilyen bonyolultnak is egyes művei, végső soron mindig nagyon egyszerű mintákra vezethetők vissza.
A korai rövidfilmek felvetik a jel-jelölő-jelentés hármasság, tágabb értelemben a reprezentáció problémáját. A verbális narráció és a vizuális tartalmak közötti kapcsolat kielégítően feltárható a peirce-i szemiotika nevezetes második jelhármasának segítségével. A korábbi művekben főleg az ikonikus és indexikus jelek vannak túlsúlyban (ha a narráció megemlít egy tárgyat vagy fogalmat, az gyakran azonmód megjelenik a vásznon), de például a Séta a H-n keresztült nagyrészt a szimbólumok uralják, itt ugyanis Greenaway festményei önkényesen értelmeződnek térképként. Ezzel pedig a film kimeríti Peirce definícióját, miszerint „a szimbólum olyan jel, melyet pusztán vagy főleg az a tény tesz jellé, hogy jelként használják és értik meg”. [3]
Greenaway az első teljes mértékben vállalható művének az 1969-es Intervallumokat (Intervals) tartja. [4] Ez az opus még szinte tisztán szerialista sajátosságokat mutat, amelyben klasszikus értelemben vett verbális narráció sincs. A film háromszor játssza le egymás után ugyanazt a rövid snittekből felépülő beállítássorozatot a téli Velencéről (a helyszín és az idő csak a film végi feliratból derül ki), rendre fekete ragasztásokkal elválasztva; különbség csupán a hangsávban van. Az első részben egy metronóm a vágások mentén meg-megbicsakló taktjele hallatszik, amelyre később különféle meghatározhatatlan eredetű, ipari jellegű zörejek úsznak rá. A második részben belép egy narrátor, aki felsorolja az olasz ABC betűit. A harmadik részben Vivaldi zenéjével aláfestve a narrátor hol lekeverve, hol felerősödve hasonló hangzású olasz szavakat recitál. Greenaway a filmben nagyon atipikus képet nyújt a városról; minden általánosan elterjedt sztereotípiát (gondolák, csatornák; meleg, nyár) elvet. Ami helyette marad: nyomasztóan sivár, lepusztult, szürke színterek szilánkjai. Az ábrázolásmód a címből következik: a film arra a holtidőre fókuszál, amelyet a városba látogató turisták hatalmas többsége nem lát. Ugyanakkor a cím direktebb módon az egyes beállításokat elválasztó fekete ragasztásokra is utalhat. A narrátor szövege közvetlenül nem kapcsolódik az éppen látható képekhez, de indexikus módon megidézi Olaszországot, sajátos mankót nyújtva a nézőnek, aki enélkül (és a képeken helyenként felbukkanó plakátok, táblák olasz feliratai nélkül) nehezen találná ki a helyszínt.
Az időben következő Ablakok és a H, mint ház című rövidfilmek, amelyekben a katalógusjelleg dominál, igen közeli rokonságban állnak egymással. Előbbi olyan statikus beállításokból áll össze, amelyek Greenaway házának ablakait mutatják belülről; utóbbi ugyancsak statikus beállításokban a házat (és annak környékét) ábrázolja kívülről. A filmi idő is hasonló: mindkét alkotás első beállításaiban reggel van, az utolsókban pedig alkonyodik. (Greenaway tehát jelzi az idő múlását, ami tekinthető ugyan egy nagyon egyszerű vizuális narratívának, de semmire sem utal vele magán a jelzett tényen kívül.)
Szerkezetét tekintve a H, mint ház valamivel bonyolultabb. Az Ablakokban a narrátor végig különféle (fiktív) statisztikákat sorol olyan emberekről, akik egy ablakon kizuhanva lelték halálukat: semmiféle narratíva nem jön létre. A H mint házban főleg H-val kezdődő főnevek hangzanak el, néha szinte követhetetlen gyorsasággal; olykor-olykor azonban kivételként az ABC más betűi is sorra kerülnek. A kép hol direkt módon megjeleníti az elhangzottakat, hol csak áttételesen utal rájuk (a lóerőt – horsepower – például egy fűnyíró jelzi; indexikus viszony). A narrátor a film elején, közepén és végén elmond egy-egy abszurd, szürrealista történetet; és ezen szerkezetek közé szőve időről-időre madártani ismereteket is közöl. [5] A H mint ház kicsiben megelőlegezi a későbbi narratív nagyjátékfilmek párhuzamos szerkesztésmódját.
Címkék: filmelemzés, kísérleti film, szerzőiség
Partnereink
Szólj hozzá!