#12: Lichter Péter: Kizökkent tudatállapotok (Az avantgárd absztrakt formáinak használata)

Lichter Péter

2011/03/21

A hollywoodi, vagy klasszikus narratív film formáit elsősorban a történetmesélés kauzalitásának íratlan szabályrendszere határozza meg. Egyszerűbben fogalmazva, a hollywoodi hagyományokat követő filmekben semmi sem történik véletlenül, és ami még fontosabb: a filmforma, vagy stílus is ennek az alapelvnek rendelődik alá. David Bordwell a fabula, szüzsé és stílus felbonthatatlan kölcsönhatásáról ír az Elbeszélés a játékfilmben című kötetében: a klasszikus elbeszélésmód normája a „stílust/formát olyan eszközként használja, amellyel a fabula a szüzsé információit átadhatja.” A hollywoodi norma szerint a film stílusának, formájának, illetve ennek technikai alkalmazásának legfontosabb feladata, hogy a történet valóságát felépítse, és hogy azt elmesélje.

A klasszikus hollywoodi film történetvezetésére az avantgárd filmek látszólag nem tettek különösen számottevő hatást, ám olykor ritka zárványokként, kizökkentően absztrakt ékekként feltűntek egy-egy klasszikus, – már-már inkább modernista – hollywoodi film narratívájának szövetében. Az egyik leghíresebb ilyen avantgárd „mutáció” a hollywoodi film testén Hitchcock Bűvölet című filmjének Salvador Dalí és a szürrealista hullám által inspirált jelenete volt.

A videóért kattints a képre!

Ugyanakkor az említett Hitchcock-filmben ezek az álomjelenetek gyakran egyszerűen megfejthető, a film történetéből adódó freudi szimbólumokat rejtenek, így a klasszikus elbeszélés szabályainak megfelelően szervesen beleépülnek az álomgyári szüzsé-építés normájába. Az álmokat Hollywood közkedvelten ábrázolta az első avantgárd hullámok alkotóinak stílusában, gondolok itt Buñuelre, Dulac-re, René Clairre, vagyis a dadaista, szürrealista iskola képviselőire. Hollywood mindig is szívesen nyúlt az európai stílus-mesterek eszközeihez, ami általában kapóra jött egy-egy jelenet (szürrealista ábrázolásmód), műfaj (a német expresszionizmus és a film noir), vagy egy egész korszak (az európai modernizmus és Újhollywood) felvirágoztatásához.

Az amerikai avantgárd formák egyik legfontosabb vívmánya a lírai absztrakció volt, vagyis a szeriális gyorsmontázsokba rendezett meditatív rövidfilm „műfaja”. Ezeknek az egyik legnagyobb mestere volt Stan Brakhage, akinek több száz filmet számláló életművét az egyik legjelentősebbnek tarja az avantgárd filmtörténet. Filmjeiben a fogalmak és a nyelv előtti tudatállapotba burkolt gyerekkort idézte meg. Olyan látványfolyamokat, absztrakt, közvetlenül a nyersanyagra karcolt és festett filmeket alkotott, amelyeket némán vetítettek, ezzel kihangsúlyozva a látvány főszerepét. Brakhage nem a kizökkent tudatállapotokat ábrázolta, éppen ellenkezőleg, a harmonikus, nyelv előtti tekintet ösztönös, reflexió nélküli világát.

A hatvanas években megjelenő hippi-mozgalmakkal és a hallucinogén drogok divatossá válásával Brakhage addig szinte ismeretlen művészete hirtelen „szinte” népszerűvé vált. A droggal, a drogfogyasztást tematizáló exploitation-filmekben és kisköltségvetésű modernista függetlenfilmekben megjelent a Brakhage által tökélyre vitt avantgárd forma. P. Adams Sitney avantgárdfilm-történész szerint az amerikai kísérleti film fő célja minden korszakában a művészi tudatállapotk, érzékelés megragadhatatlanságának kifejezése volt. A Hollywoodban a hatvanas években megjelenő hippi-tematikájú filmekben tulajdonképpen az avantgárd személyessége („láss az Én szememmel”) adaptálódott különféle kontextusokba úgy, hogy egyes szám harmadik személyűvé változott az alkotó gesztusa („láss az Ő szemével”).

Érdekes megfigyelni azt, hogy ezekben a filmekben az avantgárd forma a kontextustól automatikusan értelmezést kap, legalábbis az „eredetihez” képest. A Szelíd motorosokban és a The Tripben használt drogvízió-formák egyszerre rugaszkodnak el az eredeti brakhage-i absztrakciótól és valósítják meg annak lebutított, felhasználóbarát változatát. Mivel az absztrakt avantgárd filmek formáját nem motiválja semmilyen kontextus jelentésre kényszerítő tényezője, így amikor a tartalomtól kiüresített formát egy másik filmbe egy az egyben átemelik, az jelentéssel dúsul föl. Olyan jelentéssel, ami nem volt benne az eredetiben – az „eredeti” alatt a forma-családot értve.

Az avantgárd film „csendes” attrakciója egy teljesen más, reflektált környezetben egyfajta tiltott attrakcióvá alakul át: Corman a The Trip című filmjével az LSD-triphez fogható élményt garantál a közönségnek: a filmforma nem más, mint tudatmódosító „anyag”.

Azzal, hogy ezeket az avantgárd ékeket a klasszikus hollywoodi elbeszélői normák alapjaira épített filmekbe verik be, éppen ezen kísérleti filmek tisztasága tűnik el: a konvencionális plánokba szerkesztett történetben az avantgárd formák egy-egy abnormális tudatállapot kifejezőjévé válnak. Az avantgárd forma felszámolja az addig megszokott forma kauzalitását, kizökkenünk a szereplőkkel együtt. (Az avantgárdban ugyanakkor nincs meg az„addig megszokott” forma, hiszen önmagukban, öncélúan léteznek.) A néző ugyan próbálna kapaszkodni az addigi kauzalitásba, de az avantgárd hallucinációs jelenetben nem igazán talál fogódzót. Tulajdonképpen itt modelleződik le az, hogy a nézők első reakciója az avantgárd filmekre azért elutasító, mert – teljesen magától értetődően – önmaguk moziélmény-világába próbálják adaptálni, éppúgy, mint a Szelíd motorosok vagy a The Trip alkotói az avantgárd részleteket filmjük történetébe. Az öncélúság pedig elfogadhatatlan a kauzalitásra épülő filmiparban.

Címkék: kísérleti film, KÍSÉRLETI VETÍTŐ, tömegfilm