#14. Retina-szimfóniák (Stan Brakhage)

Lichter Péter

2011/09/11

A non-narratív filmművészet egyik legnagyobb hatású, több mint háromszáz alkotást számláló életművét hagyta ránk Stan Brakhage, aki egész életében (1933-2003) következetesen kutatta a filmforma és az érzékelés határait.
A szöveg eredetileg a Prizma első számában jelent meg.

Brakhage filmjei visszarepítenek minket egy olyan életkor tudatállapotába, amikor a látványnak nem volt jelentése, amikor a színeket és a formákat önmagukban érzékeltük anélkül, hogy a tudásunk automatikusan rendszerezte volna a benyomásokat. A csecsemő szemével látni és érzékelni a világot: ez Brakhage érzékelés-időgépeinek célja.

A kísérleti (vagy pontosabban non-narratív) film mindig közel állt a zenei struktúrák és hatások adaptálásához, ezért a klasszikus dramaturgia ok-okozatiságát hiába keressük ezekben a művekben. A film megszületése után szinte azonnal a narrativitás gravitációs mezőjébe került, az emberi történet-éhség kielégíthetetlenségének engedve az irodalom és a színház motorjával és hajtóművével szerelte fel a látvány ellustult karosszériáját. A nézők az elmúlt 110 évben egy olyan film-befogadási stratégiát tanultak meg, ami értetlenül áll a filmlíra non-narratív látomásai előtt. Az első mozilátogatók még ösztönösen reagáltak a látványra, azóta hozzászoktak és megtanultak kritikusan reflektálni rá. Ezzel a rácsodálkozás és a mozgókép önmagáért való élvezete veszett el, vagyis történetek mesélésének eszközévé lett. A kísérleti film bizonyos rétege ezt az elveszett örömöt próbálja visszacsempészni a gyöngyvászonra, érzések és hangulatok olyan tisztaságú lüktetését, amire csak a zene képes. A filmköltészet problémája éppen ebben a lehetetlennek tűnő, ellentmondásos szerepvállalásban van.

Brakhage filmjei összességében a kép konkrétságának felszámolásával olyan „filmtextúrákat” szőnek fényből, színből és benyomások elkapott pillanataiból, amik a fogalmakon túli érzelmeinkről mesélnek. A zene hatásával rokon ez a megragadhatatlanság. Brakhage filmjeiben a zeneiséget nem a szabályos vágás-ütemekben kell keresni, képfolyamai színes vegyületek és karcos foltok közvetlenül a nyersanyagra exponált pulzálásából, lüktetéséből és vibrálásából bontakoznak ki. A ritmus éppen ezeknek a textúráknak a változásában, sebességében, legtöbbször kép-kockánkénti pergésében érezhető. Látható zeneműveiben, absztrakt szonátáiban soha nem használja a hang-montázs jelentésalkotó rétegét, filmjeit a csend szokatlan burkában kell szemlélnünk. Brakhage művei ezért inkább hasonlítanak szemmel hallgatható szimfóniákra, mint szemünk által megszokott mozgóképekre.

Filmképei a motívumok felismerhetőségében rejlő jelentést hámozzák le, a gyorsmontázs és a pixilláció eszközeivel. Brakhage korai műveiben még a személyes környezet érzékeny dokumentálásából építi fel néma montázsait. A Cat’s Cradle (1959) egy ágyon heverő macska szuper-közelijeiből, a terítő fodrain szétolvadó napfény, ablaküveg és Brakhage cigarettázó önarcképéből összevágott, kiszámíthatatlan gyorsasággal villódzó montázsból bontakozik ki. Ebben a korai periódusában gyakran megjelenik filmjeiben a felesége is, a filmlíra látomásos jellegét még erősen egyensúlyozza a személyesség. Ez a szinte zavarba ejtő intimitás legmarkánsabban a Window Water Baby Moving (1962) című filmes naplóversében jelenik meg, amiben első gyerekének születését dokumentálta.
Az életmű legszemélyesebb filmje ez: felesége hasáról és szemeiről készített képeket szövi össze a szülés naturalista közelijeivel, ahol a bőr, és hús kitárulkozásából döbbenetes erejű képsor születik.
Ezekben a korai filmjeiben Brakhage a látomások megfoghatatlanságát a közelikből összevágott, kiszámíthatatlanul előre-hátra ugráló gyorsmontázsból építi fel. A Sirius Remembered (1959) túlexponált, alig kivehető faágak összemosódásából rajzol ki egy olyan absztrakt lüktetést, ami későbbi, festett pixillációit előlegezi meg.

Az egyik legjelentősebb Brakhage-film, az életmű formai sajátosságait esszenciálisan ötvöző Dog Star Man (1962-64) háromrészes, varázslatos látomás-tablója. Az egymásra úsztatott képek vibráló láncolata az érzékelés határát súroló gyorsasággal peregnek. A Prelude (1962) tíz perces bevezető részében már megjelenik Brakhage film-vegyületeinek visszatérő motívuma, a nyersanyagra festett roncsolódások lüktetése. A film a felgyorsulás és lelassulás ritmusai között ingadozik, homályos színek, égbolt, női test és napkorong egybeolvadásával illetve fénypontok és felsejlő részletek kockánkénti pörgetésével éri el azt a hatást, mintha a világot egy elalvó újszülött félig nyitott szemén keresztül csodálnánk. A Dog Star Man percepciós-képlete már azonos a klasszikus Brakhage filmekével: a lelassuló, hullámzó homogén színfelületeket (mintha hunyorítva néznénk egy homályos szobát) a roncsolt színek gyors vibrálása váltja fel. A szemünk tehetetlensége hozza létre a mozgás érzetét, – mint a klasszikus animációs filmek esetében – de itt nem egy folyamatos mozgás-szekvencia bontakozik ki, hanem egymásra feleselő, egynemű és foltos szín-fragmentumok folyamata. Brakhage filmjei a folyóvíz jellegzetességével bírnak: ha egy patak felületét figyeljük, soha nem látjuk kétszer ugyanazt a fényfoltot a vízen, annak folyamatos változása miatt. Brakhage film-víztükrén néha megjelennek egy-egy pillanatra a felismerhető képek uszadékai (egy női szem, egy hegy vagy madarak) de csak éppen annyi időre, hogy retinánk emlékezetébe égjenek, és gyors emlékük összeolvadjon az utánuk áramló színek és benyomások folyadékával.

Pollock fröcskölt festményeinek hatását viselik magukon Brakhage szín-pixillációi, mint a Delicacies of Molten Horror Synapse (1990) vagy a The Dante Quartett (1987). Ezek a filmek ugyanazzal a véletlenszerű ösztönösséggel készültek mint Pollock képei, és hasonló a befogadásuk is. Csak amíg egy statikus festmény esetében a szemünk önállóan kalandozik a nagy kiterjedésű képek folt-tengerében, addig Brakhage filmjei az idővel és a változással ragadják el a tekintetünket. A tekintet-fókuszálás lehetetlensége miatt (mert nincs kiemelt motívum) minden újranézéssel máshová pillantunk, amivel a periferikus látómező is változik. Vagyis egy Brakhage film végtelen másikat is magában rejt.

Comingled Containers (1997) a filmtörténet egyik legszebb mozgóképe. Brakhage második infarktusa után a kórházban, félálomban fekve elfolyó víztükröződéseket látott egy fekete űr homályából felsejleni. Ezzel a filmmel – utólag visszagondolva- a halál élményét fogalmazta meg a maga módján, lassan áramló kék és fekete párák lecsapódásának lüktetésével. Brakhage szószerint az életét áldozta a non-narratív filmkészítésnek: halálát azok a vegyszerek által fellépő rák okozta, amikkel dolgozva fél évszázadon át kereste a tiszta filmköltészetet.

Címkék: 18+, kísérleti film, KÍSÉRLETI VETÍTŐ