2011/10/07
Akár tetszik, akár nem, a sztereotípia szükséges dolog, kivált, ha filmekről van szó, és kivált ha nemzeti filmgyártásokról beszélünk, főként, ha Európa egyik jellegzetes országának, jellegzetes terméke kerül nagyító alá. Eképpen a brit film bájosan keserédes, a spanyol film pedig harsány és piros, a magyar film depresszív és lompos. Ennek mintájára a német film is hordozza magán az őt megillető attribútumokat, mi több, az elmúlt évtizedekben szinte minden körülmények között rátalált arra a motívumkincsre melyet múltjának köszönhet; bűnt, bűntelenséget és bűntudatot pedzegető sztorijait pedig rendre fegyelmezett, irritálóan kimért ritmusba és képekbe komponálja, hogy nyomasztó precizitással, zseniális érzéketlenséggel terrorizálja nézőjét.
Ez tehát a kortárs német film, pontosan ilyen Baran bo Odar által rendezett Néma csönd is. Melodrámába oltott bűnügyi filmként egy kettős gyilkosságról mesél, melyben legalább egy tucatnyi ember érintett. A körkép főhősei makulátlanul kidolgozott jellemrajzzal rendelkeznek, és ahogy a német hagyományok diktálják, mindegyik bűntudatával, lelki nyomorával küzd, miközben feltűnően kerüli az ujjal mutogatást, hiszen a kisváros alapvető tétele, hogy a bűnösök köztük élnek. A minden tabut áthágó tettes kislányokat gyaláz és öl meg, utána megigazgatva ingét, gondosan elsepregeti a nyomokat és zavartalanul folytatja mindennapjait. Ugyanígy a szemtanú barát, akire viszont később ólomként nehezednek az események, bűne, az, hogy jelen volt az esetnél, látta, hallotta, robotikus mindennapjaiba temetkezve azonban csak akkor türemlik elő belőle a feszültség, amikor újra szembesül a történtekkel. Az érintettek a szülők, akik magatehetetlenségben gyászolnak, a bűnüldözők pedig ezért vagy azért maguk is rokkant, pánikrohamokkal és idegösszeroppanással küszködő emberek. Itt mindenkinek van titkos tragédiája, melyet csinos kis házának zárt ajtaja mögé rejt, kívülről minden funkcionál és halad a maga útján, a belső vázszerkezetek azonban porladnak a feszültségek alatt. Bűn és bűnhődés, szemtanúk és áldozatok, Németországban még mindig nem tud mit kezdeni a morális válságokkal, Baran bo Odar rendezőknek pedig megvan az eszköztára arra, hogy ezt rideg távolságtartással, központozások nélkül interpretálja. Gondosan jelöli ki a határokat, szereplői mélázását csak felületileg érinti, könyörtelen monotóniával váltogatja a felső gépállásokat a lassú kocsizásokkal és idegtépően statikus kompozíciókkal; bekúszik a jelenetbe, vagy éppen hideg, külső szemlélőként lesi a tragédiákat, ámde nem megy igazán közel karaktereihez, sem azok fájdalmához. A hiányérzet pedig frusztrációhoz, mi több, alkalmanként komikumhoz vezet, az esendő emberek magánya és kínja pár méterről már-már banálisnak hat, miközben a bűnös remek közérzete, erős jelleme valósággal szétrepeszti az anyagot. A néma csönd zseniálisan játszik hagyományokkal és nézőjének idegrendszerével, köszönhető ez a germán felkészültségnek és ipari precizitásnak – a borzalmak megtörténtek és ezzel mindenki megtanul együtt élni. Káosznak helye nincs, itt rend és tisztaság és mérhetetlen feszültség honol.
Címkék: filmkritika, műfaji film, Titanic 2011
Partnereink
Szólj hozzá!