2012/03/23
Izland talán legismertebb rendezője a közelmúltban remake-et forgatott a 2008-as Reykjavík Rotterdamból, amelynek főszerepét ő maga alakította. A bűnügyi tematika iránt feltűnően vonzódó alkotó a Csempészek premierje kapcsán beszélt az újraforgatás okairól, a moralizálás kérdéséről, a film stílusáról és filmjeinek állandó tematikájáról. A szöveg a Collider és a Filmophilia interjújának egybeszerkesztett változata.
– Mi ösztökélte egy izlandi film remake-jének elkészítésére?
Óskar Jónasson, a Reykjavík-Rotterdam rendezője vetette fel az ötletet. Azért is szerettem bele a film történetébe, mert egy olyan közeget ábrázolt, amit a filmekből nem ismertem, és a kikötői csempészet világa nagyobb, mint hinnénk. Továbbá úgy éreztem, hogy ez a sztori a bűnügyi töltet miatt jobban érvényesülhetne az amerikai közönség számára, nem beszélve arról, hogy a háromszázezer lakosú Izlandhoz képest így nyilván több emberhez is eljuthatna.
Ráadásul ott van az is, hogy nekem nem volt könnyű átlépni az amerikai filmkészítés világába: az évek során sok forgatókönyv a kezembe került, de sajnos nem a legjobbak közül. Ezért úgy gondoltam, hogy inkább olyan hozott anyagból dolgoznék, amit kedvelek és ismerek, így magabiztosan vághatok bele a munkába. A felkínált forgatókönyvek helyett tehát egy darabig olyan mozikon dolgoztam, amiket a magaménak éreztem, és vártam a lehetőségre, amit végül a Csempészek hozott el.
A remake-készítés alapkérdését illetően (többen faggattak már arról, hogy miért vállaltam egy film újraforgatását) azt tudom mondani, hogy 1600 óta újra és újra feldolgozzuk a Hamletet, évente ezerszer. Amikor a Csempészeket forgattam, nem használtam az eredetit sorvezetőként. Abból indultam ki, hogy a történet és a figurák elég erősek ahhoz, hogy forgathassunk velük egy újabb filmet.
– Könnyű volt áthangolni a történetet az amerikai közönség számára?
Általában magam írom a forgatókönyveimet, de most fontosnak tartottam, hogy bevonjak a munkába valakit, aki nálam sokkal jobban ismeri az amerikai kultúrát. Így került a képbe Aaron Guzikowski, aki írt már egy Prison című fantasztikus forgatókönyvet, de még nem készítettek belőle filmet. És persze meg kell említenem az amerikai producereket is, akik lehetővé tették a munkát. Ami pedig a közegváltást illeti: számomra a Mississippi környéke mindig is sötét és kétes hírű volt, vagyis ideális miliőt biztosított a történetnek.
– A karakterekkel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy morális szempontból különösen izgalmasak, hiszen kényszerből követnek el erkölcstelen tetteket. Mit gondol erről?
Nem akarok prédikálni, nem célom megtanítani az embereknek, hogy mi helyes és mi nem. A film főhősében szerintem az az izgalmas, hogy olyan helyzetbe sodródik, ahol nincs választása. Veszélybe kerül a családja, és ha meg akarja menteni a szeretteit, kénytelen sutba dobni a morált. Az érdekelt, hogy a filmbeli figurák hogyan cselekszenek extrém körülmények hatására. Amint mondtam, nem akarom megmutatni a nézőknek, hogy mit szabad és mit nem, ugyanakkor tudom, hogy a film valahol mégiscsak állást foglal, hiszen a főhős nemes cél által vezérelve követ el bűnt.
– Feltűnő, hogy sok jelenetnél használtak kézikamerát. Mi volt ezzel a szándékuk?
A látszat néha csal, nincs a filmben annyi kézikamerás felvétel, mint hinné. Sokszor teleobjektívvel dolgoztunk. A film operatőre az a Barry Ackroyd volt, aki A bombák földjént és Paul Greengrass utóbbi filmjeit (A United 93-as, Zöld zóna) fényképezte. Egyrészt az ő látásmódja határozta meg a film stílusát, másrészt az volt a célom, hogy másként mutassuk be New Orleanst, mint a korábban készült filmek. Az ikonikus amerikai közeget: a munkások, hajók, folyók és effélék világát akartam megfesteni, ugyanakkor nem „suvickolt” kinézetre vágytam. Szórakoztató film készítésére törekedtem, ami egyúttal karcos és valamelyest valósághű is.
– Ez igaz a film nagy részére, a panamai lövöldözés-jelenet azonban kilóg a sorból. Ott rendkívül hangsúlyos lassított felvételeket és speciális effektusokat láthatunk. Mondana erről néhány szót?
Tisztában vagyok vele, hogy itt már-már stílustörésről beszélhetünk. Ez a már említett Barry Ackroydnak köszönhető: valami hasonlót csinált A bombák földjén esetében is (a szóban forgó megoldás az ő ötlete volt, nem Bigelow-é). Ezek a rendkívül részletgazdag felvételek elemelik a jelenetet, kiszakítják a valóságból, ami persze nem probléma, hiszen bármennyire is a valósághűségre törekedtünk, mégiscsak egy zsánerfilmről van szó.
A stilizáció egyébként nagyon izgalmas téma: Coenék például tartják, hogy a Fargo a leginkább stilizált filmjük, holott az emberek többsége szerint éppen ez a legrealisztikusabb munkájuk. Mindenesetre a realizmus is stilizáció. A Csempészekben a realizmussal: közelikkel és variókkal stilizálunk, így építünk feszültséget.
A Mission: Impossible és a hozzá hasonló filmek szerintem túlságosan is elrugaszkodnak a valóságtól. Jobban szeretem a Bourne-mozikat, amiknél ugyan tudom, hogy a film folyamatosan kábít a tetőkön ugráló és folyton pofozkodó főhőssel, mégis jobban lekötnek az akciójelenetek, mert a nyersebb közegnél könnyebben beleélem magam a filmbe. A Csempészekhez is azért választottam ezt a stílust, mert minél jobban be akartam vonni a nézőket.
– A Csempészek a felszínen thriller, ugyanakkor komoly családi dráma is. Minden egyes rendezése mélyén valamiféle családi dráma rejlik. Ez tudatos?
Nem mondanám. Inkább arról lehet szó, hogy öntudatlanul is jobban vonzódom az efféle történetekhez. Plusz örülök, ha a női nézőket is meg tudom szólítani. Az amerikai mozik adatai szerint a Csempészekre több női néző váltott jegyet, mint más thrillerekre, nyilván azért, mert a film alapvetően egy családra koncentrál. A következő filmem, a Djupid („A mélység”) történetében ugyan a középpontba állított család elveszíti az apafigurát, mégsem a családi drámára fogok ráerősíteni. Nem tudom, ezzel kapcsolatban mit hoz a jövő, magam is csak nemrégiben figyeltem fel arra, hogy a családi dráma nálam visszatérő tematika.
– Látja már a folytatást a Csempészek sikere után?
Igen, több játékfilm előkészítésén is dolgozom. Ezek mellett pedig egy televíziós produkciós céget is alapítok Izlandon, mert szeretném hozzásegíteni az izlandi televíziózást a szintlépéshez. Olyan izlandi tévés produkciókat akarok készíteni, amik más országokba is eljuthatnak, azaz követni akarom a dánok példáját. Talán egy sorozat pilotjának rendezői feladatait is elvállalom. Ebben a szakmában érdemes minél több projektet futtatni egymással párhuzamosan, mert soha nem lehet tudni, hogy melyik kap zöld utat.
Címkék: fordítás, interjú, műfaji film, remake, szerzőiség
Partnereink
Szólj hozzá!