2012/12/11
Ha egy színész forgatókönyvek írására és/vagy rendezésre adja a fejét, alkotásaira gyakran sütik rá a “színészmozi” kissé lekezelő címkéjét. Igaz ugyan, hogy az előzetes szakmai tapasztalat és a kellő kapcsolati tőke segítségével e művekben szinte kivétel nélkül átlagon felüli alakításokkal találkozhat a néző, ám a kamera túloldalára átálló alkotóknak a kezdeti előítéletek miatt általában sokkal nehezebb bizonyítaniuk az írói, rendezői kvalitások meglétét (lásd. Eastwood, Clooney vagy Affleck esetét, akiket erős első és második filmjük dacára a szélesebb közvélemény csak később ismert el direktorként). Felületesen szemlélve úgy tűnhet, a közönség számára elsősorban mellékszereplőként ismert Thomas McCarthy tehetsége sem mutat túl azon, hogy szeretett kollégái számára jutalomjátékra és brillírozásra alkalmas figurákat írt, majd három eddigi rendezését a remek alakítások (Peter Dinklage, Richard Jenkins, Paul Giamatti) köré építette. Közelebbről megvizsgálva azonban az eddigi filmeket, egy igen tudatos, koherens és markáns alkotói arcél bontakozik ki előttünk.
Az elsősorban kultikus sorozatok (Drót) és elismert filmek (A dicsőség zászlaja, Sziriána) apróbb szerepeiben feltűnt McCarthy meglepően egységes szerzői világa ezer szállal kapcsolódik az amerikai független film kedvelt motívumaihoz, ám az ismerős alaptémákat az író-rendező teljesen más hangsúlyokkal és árnyalatokkal gazdagítja, így a művek végül az átlagostól eltérő irányokba mutatnak. A tengerentúli indie-fősodor hőseihez hasonlóan McCarthy karakterei is olyan bogaras különcök és nem hétköznapi kívülállók, akiket a múltban valamilyen traumatikus élmény mély apátiába sodort, ám egy váratlan esemény, előre nem látott változás hatására kénytelenek kibújni a páncéljuk mögül.
A látszólagos közöny, a szokatlan életvitel McCarthy filmjeiben is a magány és az elveszettség érzéséből fakadnak, és pszichológiai pajzsként funkcionálnak, ám pályatársaival ellentétben a rendező sokkal drámaibb, erőteljesebb színekkel festi fel a szomorú élethelyzeteket, és ezeket nem egyszer társadalomkritikai felhangokkal is gazdagítja. Míg a gyász, a szülői törődés hiánya vagy a kapuzárási pánik kétségtelenül súlyos egyéni tragédiának tekinthető, addig az öregedés, a testi fogyatékosság vagy az idegenség kiváltotta bezárkózás és kitaszítottság egyértelműen a közösség rovására (is) írható. Az állomásfőnök mélynövésű főhőse, A látogató jószándékú bevándorlói és a Győzzünk már! vadóc kamasza mind megpróbálkoznak a beilleszkedéssel, ám a kellő tolerancia és a türelem hiánya miatt kénytelenek újra visszahúzódni a kemény álarcuk mögé.
A komorabb tónusok és a realisztikusabban ábrázolt drámák ellenére McCarthy mégsem válik soha kiábrándulttá vagy keserűvé: még a Bush-kormányzat bevándorlásellenes hisztériáját hangsúlyosan elítélő műve, A látogató is pozitív darab, és a komor fordulatok ellenére is bizakodó hangvételű. Bár filmjeiben a társadalom látszólag kiveti magából ezeket az elfogadottól, normálistól eltérő hősöket, a helyzetük még az elszenvedett kudarcok és csalódások ellenére sem lesz soha reménytelen, sőt, épp az innen szárba szökkenő dacos szembenállás kovácsolja össze az egymás mellé sodródó figurákat, lehetőséget teremtve nekik a boldogulásra és a boldogságra.
McCarthy nem a saját romjain újjáépülő családban, nem az újra megtalált identitásban és nem is egy önmagában záródó fantáziavilágban látja az érzelmi elszigeteltségből kivezető utat, hanem a spontán szerveződő mikroközösségek, a kölcsönös elfogadás, a türelem és megértés igen banális, ám manapság sajnos kissé elfeledett alapértékeire voksol. Utolsó filmjének eredeti címe (Win Win) nem véletlenül rímel épp egy olyan játékelméleti fogalomra, amely azt a szituációt jelöli, ahol az eltérő szándékok és célok ellenére mégis lehetséges mind a két fél számára előnyös megoldás.
Bár az elidegenedés, a depresszió és a magány valóban aktuális és súlyos társadalmi tünetek, McCarthy mégis bizakodó, és kitartóan hirdeti az egymással törődés ösztönösségét, a kölcsönös odafigyelés és elfogadás gyógyító erejét. Történeteiben az egymás felé csak igen lassan, nehezen megnyíló hősök észrevétlenül, ám annál kitartóbban és erősebben segítik egymást – nem véletlen, hogy ezekben a látszólag esélytelen baráti kapcsolatokban a közös nyelv szerepét mindig egy furcsa hobbi (vonatok imádata, dobolás, birkózás), az egymásra utaltság komótos felismerése tölti be.
Bármennyire is meseszerűnek vagy túlzónak tűnhetnek a rendező által elbeszélt alaphelyzetek és megváltás-történeteket, McCarthy egész egyszerűen csak kiemel, elrajzol és felerősít számára fontos problémákat és megoldási javaslatokat, így emelve példaértékűvé, optimista példabeszéddé a látottakat. (Ez a komoly kérdéseket derűs túlzásokkal megjelenítő alkotói látásmód akár egy Pixar-animációban is működőképes lehet, amit a Fel! sikere is bizonyít, melyben McCarthy íróként vett részt, és amelyen tagadhatatlanul ott hagyta a keze nyomát).
Egy ilyen pozitív, mélyen humanista szerzői hivallás szinte tálcán kínálná magát a túlzott érzelgősség, az erőltetett humor vagy a negédes giccs számára. McCarthy azonban egészséges arányérzékkel megáldott, kellően kimért és visszafogott rendező (mentora Sidney Lumet volt), aki képes úgy megmelengetni a szívünket, hogy közben elkerüli a hatásvadász eszközöket, és elsősorban a jól megírt forgatókönyvben, a színész-kollégák munkájában bízik.
Eddigi három filmje mentes az indie-maníroktól és a hollywoodi rózsaszín cukormáztól is, mégis azért működőképesek, mert McCarthy érezhetően hisz ezeknek a nem mindennapi, mégis mélyen emberi történeteknek az érvényében és erejében. E hitvallása egyszerre rokonítja ezeket a műveket az ünnepelt (fél)független rendezők (Payne, Anderson) bizakodó indentitás-meséivel, illetve Frank Capra kisember-dicshimnuszaival is. McCarthy azonban nem idealizálja az egyént, és a kisvárosi létet, az amerikai alapértékeket sem ünnepli, épp csak arra szeretné felhívni a figyelmünket, hogy körülöttünk is léteznek olyan “win-win” szituációk, amelyből mindenki profitálhat – elég csak jobban odafigyelnünk azokra, akikkel valamilyen úton-módon összehozott minket a sors.
Címkék: függetlenfilm, szerzőiség
Partnereink
Szólj hozzá!