2013/01/11
Hátrahagyva az Alice Csodaországban monumentális pszichedeliáját és az Éjsötét árnyék erőltetett vérjátékát, Tim Burton kedvenc horrortoposzaiból és gótikus mesevilágából barkácsolta össze a Frankenweenie önremake-jét.
Tim Burton túlburjánzó, megalomán vizuálgiccseit manapság kötelező cinkelni, mondván az egykori látomásos lázadótól groteszk horror-vígjátékok és önvallomásos művek helyett ma már csak látványos, de üres popcorn-mozikra futja. Burton tavaly az Éjsötét árnyék vámpír-szappanoperájával próbált visszatérni a műfaji anyaföldbe, de a rendező nem is a szócséplésbe fulladó, sápatag Depp-kollaborációval, hanem a hazai bemutatók közül sajnálatos módon kikerült önremake-kel, a Frankenweenie-vel lendült újra formába. Hogy a magyar forgalmazók miért a hasonszőrű, de minden retrózása ellenére is pörgős-divatos ParaNormant futtatják meg a multiplexekben, az a Frankenweenie első pár percét látva mindenki számára egyértelmű lesz. Hiszen hiába a szőrmentén kihasznált 3D és a Karácsonyi lidércnyomás óta köz- és elismert gótikus burtoni bábstílus, a Frankenweenie szolid költségvetésű, kézműves barkácsmunka, egyben szerelmeslevél a Universal stúdió letűnt monstrumaihoz. Ha úgy tetszik: posztmodern pastiche, amely legalább annyira támaszkodik az ódon horror-opusok, mint a burtoni életmű ismeretére.
http://www.dailymotion.com/video/xknapr
A Frankenweenie eredetijét még 1984-ben, a Disney-nek forgatta Burton, ugyanis a stúdió szeretett volna egy kísérőfilmet az újra forgalmazásba bocsájtott Pinokkió mellé. Ám a James Whale Frankensteinjét parafrazeáló, és azt amolyan „Disney dark” gyerekmesévé átgyúró Frankenweenie-t túlontúl borongósnak találták a stúdió fejesei. A nagyközönség csak a kultdirektor mainstream sikerei után ismerkedhetett meg Victor és kutyája szellemes sztorijával (a Karácsonyi lidércnyomás DVD-kiadásán kapott helyett bonuszként a remekbe szabott góthorror-minikatalógussal, a Vincenttel egyetemben). A 2000-es években egyre nagyobb projekteket hajszoló Burton végül a nevével összefonódott bábanimációs kiadásban gondolta újra élőszereplős rövidfilmjét, és kanyarodott vissza sikerültebb munkáinak neogótikus és expresszionista stilizációjához.
John August (Nagy hal, Charlie és a csokigyár, A halott menyasszony) forgatókönyve meglepően hűen követi az eredeti történetvezetését, és konkrét párbeszédeket, beállításokat is átemel a ’84-es műből, ám a rövidfilm formájából fakadó sietősségét és darabosságát lekerekíti, a karaktereket alaposabban kimunkálja, a konfliktusokat pedig mélyebben exponálja. A sztori most is a Frankenstein-család fiacskájáról, Victorról szól, aki szabadidejében amatőr óriásszörny-filmeket forgat Sparky, a kutyája főszereplésével, az iskolában pedig csak úgy issza Mr. Rzykruski, a „tudománytanár” szavait. Mikor Sparky egy autóbalesetben elhalálozik, és beköltözik a „kedvencek temetőjébe”, a stréber Victor a tananyagot továbbgondolva, a villámlás segítségével éleszti újjá kiskutyáját – csak hogy a felvarrt arcú öleb a frászt hozza a pedáns kisváros szűklátókörű lakóira.
A fullasztóan kisstílű és bornírt szuburbia kritikája önreflexív leitmotivumként tér vissza a burtoni életműben: a Vincent álmodozó kisfiúját, vagy a szintén a Frankenstein-mítoszt kommentáló Ollókezű Edward naiv művészlelkét is a kiábrándítóan pragmatikus egyenpolgárok nyomták el és fosztották meg álmaitól. Hozzájuk hasonlóan Victor is burtoni alterego, akit az amerikai értékeket képviselő apafigura terelgetne a normalitás felé (a tudományos versenyre készülő gyereket baseball-meccsre csábítja, s ez okozza a tragédiát is), ám a fiú sokkal inkább a művészet, a teremtés allegóriájaként is értelmezhető tudomány világában találja meg önmagát. Habár a Frankenweenie is a kispolgári csököttséget és az amerikai együgyűségét elítélő művek társadalomkritikáját mondja fel, látens önreflexiójával egyfajta szolid Hollywood-bírálattá finomodik. Mikor a film egyik legütősebb jelenetében Mr. Rzykruski nemes egyszerűséggel lehülyézi a tanítási módszereit megkérdőjelező szülőket, majd arról beszél Victornak, hogy túl kevés tudós (=művész) ügyködik az Egyesült Államokban, az a New Holland nevű városka Hollywood-táblát idéző óriásbetűi alatt nem túl eredeti, de mégis hatásos üzenet a Burtont is egyre inkább bedaráló rémálomgyárnak. Arról nem is beszélve, hogy New Holland többi lurkója – értesülve Victor eredményes kísérletéről – azon igyekszik, hogy elorozza a Tudós/Művész tervét, és lekopírozva elméletét, elnyerje a tudományos verseny trófeáját – ami beszédes kikacsintásként is érthető így az Oscar-gála előestéjén.
S ha már az epigonok vezette Hollywood kritikája olvasható ki a képsorok közül, az a minimum, hogy Burton szembemegy a kortárs animációs film árjával, és annak divatos börleszk-humorát ínyenc posztmodern gegekre cseréli. A Frankenweenie vicceinek nagyobb hányada kárba mehet az 1931-es Frankenstein, vagy az azt követő Frankenstein menyasszonya ismerete nélkül, amit egyrészt jogos kritikaként lehet a film szemére hányni (néhol már túlzottan egyenesvonalú pastiche-ként követi a több mint 80 éves mű motívumait és eseményeit), ám a rémfilm-rajongóknak gyorstüzeléssel lőtt filmes idézetek igazi bűnös élvezetté avatják a mozit. Burton ugyanis kötelező érvénnyel sorolja elő A múmiát, a Nosferatut, a Madarakat vagy a Szörnyecskéket megidéző gegeket a saját életművére vetett kikacsintásokkal egyetemben – utóbbiak közül az egyik legszebb, amikor a gyerekek kísérletében a villámokat begyűjtő papírsárkány helyett egy denevért reptetnek fel a levegőbe, s így New Holland fölé is kifeszül a Batman-szignó.
A Frankenweenie azáltal lesz több – amúgy szörnyen humoros – idézetgyűjteménynél, hogy kreatívan gondolja újra a Frankenstein szereposztását, és ülteti át az ismerős fordulatokat, motívumokat a gyerekfilm nyelvére. Például az eredetiben a monstrumot terrorizáló Fritz a burtoni szörnymesében egy púpos, csálé fogú lúzer lesz, haláli beszólásokkal és groteszk arcberendezéssel. A Boris Karloffra hajazó izomgyerek a gyengébbeket terrorizáló bully-ként, a japán Godzilla-filmekre eleresztett utalásokat beemelő Toshiaki pedig őrült géniuszként csapja le a gegeket mind a gyerek-, mind a horrorfilm fenségterületén. Élen a macskája ürülékéből jósoló boszorkány-lánnyal, a horrorisztikusra fazonírozott kölykök egyaránt morbidak és humorosak, s habár retro külalakjuk A halott menyasszony bábjaival rokonítható, a fantáziadús kidolgozás egyenesen a Karácsonyi lidércnyomás ötletgazdag figuráit idézi.
A múltba révedő Frankenweenie tehát inkább katalogizálja és összegzi, mintsem továbbgondolja az életművet, ám a mainstream giccset parodizáló gesztusai (érdemes figyelni a „Hello Kitty”-t átíró sírfeliratra és a játékos chips-szörnyekre), valamint nosztalgikus mesemondása révén egyenesen örömfilmezéssé nemesedik. A virgonc Sparky és a halvérű tudóspalántaként is szimpatikus Victor kettőse morbid bájjal sötétíti el a Disney-filmek rózsaszín kliséit, s így a film Frankenstein-átirattól szokatlanul tudománypárti családi moziként is megáll a lábán. Ráadásul Burton olyannyira bájosan férceli össze a játékost a groteszkkel, a humorosat a szomorúval, a gótikát a retróval, hogy nem kétséges: a Frankenweenie a mester legszórakoztatóbb meséje a Nagy hal óta.
Címkék: animáció, filmkritika, remake, rövidfilm, Tim Burton
Partnereink
Szólj hozzá!