Hívjatok papot! – Az elnémultak

Tóth Menyhért

2014/04/28

Az okkult múlt kísértete Oxfordban.

Az ördöghorror műfaja a ’70-es évek közepétől máig sikernek örvend. A több kategóriában is Oscarra jelölt Az ördögűző bevált sémáját alkalmazva több tucat jobban vagy gyengébben sikerült filmen keresztül juthatunk el a 2010-es évek próbálkozásaiig, amelyek közül a harmatgyenge és teológiai szempontból is támadható A rítus, a „Film+-különdíjat” érdemlő Ördögűzés Emily Rose üdvéért vagy a Démoni doboz említhetőek reprezentáns darabokként. James Wan tavalyi opusza, a Démonok között sokak szerint elhozta a rég várt áttörést, ám az ezzel kísértetiesen sok hasonlóságot mutató Az elnémultak fényében igencsak úgy látszik, hogy az alműfaj felfutása tiszavirág életűnek bizonyult.

John Pogue James Wan jól bevált módszerét követve a jelen helyett inkább a műfaj aranykorának nevezhető ’70-es évekbe repít vissza minket történetében. Az angliai Oxford egyetemen Joseph Coupland a természetfeletti rejtelmeibe avatja be hallgatóit, majd nem sokkal ezután kiderül, hogy a bemutatott démonűzéssel kapcsolatos téziseket a gyakorlatban is alkalmazza: két diákja segédkezése mellett egy megszállt lány megtisztításán munkálkodik, akit egy elviselhetetlen hangerőn bömböltetett Slade-számmal tartanak ébren. Ehhez a kísérlethez csatlakozik az operatőri ambíciókat dédelgető Brian, aki szkeptikus magatartását végig megőrizve végül felfedi a múltban lappangó sötét titkokat, melyeknek nyitja ezúttal a sumérok okkultista tevékenységeiben keresendő. Az ebből fakadó végkifejlet pedig végzetes következményekkel jár a kis csapat  tagjaira nézve.

Az elnémultak le sem tagadhatná, hogy Az ördögűzőt jegyző Friedkin köpönyegéből bújt elő, mindamellett erős kötődést mutat a lengyel modernizmus Mater Johanna című darabjával, vagy Ken Russell Ördögök című alkotásával fémjelezhető, melodrámai jegyeket hordozó ördöghorror-érával is. Bár kevésbé hangsúlyosan artikulálva, de itt is felsejlik a megszállott és a megszállót kiűzni próbáló karakter szerelmi gyötrődése. Ezúttal azonban nem egy jóképű pap bizonytalanodik el hivatását illetően, hanem a démonűző ceremóniába kíváncsiságból belecsöppent Brian kerül egyre közelebb a kísérlet alanyához.

A Koponyák című kiváló tinithriller forgatókönyvírójaként az egyetemi titkos társaságok életében jártasnak mondható Pogue meglepően következetlen módon nyúlt a témához. Könnyen támadhat olyan érzésünk a film láttán, hogy az Egyenesen át és Az ördögűző furcsa kombinációjával állunk szemben, ám sajnálatos módon Az elnémultak feszültségkeltés és borzongatás terén egyikkel sem veszi fel a versenyt. A film első felében indokolatlanul túladagolt jump scare-dózis után már a szemünk sem rebben a fináléban látható eseményeken, és a cím jelentését is csupán egy nevetséges módon beerőltetett epizód teszi egyértelművé a néző számára.

A hallgatókat megformáló színészpalánták felejthető alakításai mellett Jared Harris ripacskodik Coupland professzor szerepében, teátrális játékával a klasszikus Universal-horrorok őrült tudós antagonistáit megidézve. A rendező még az utóbbi időben elengedhetetlen kelléknek bizonyuló „igaz történet alapján”-kártyát is bedobja a kalapba, majd a végefőcím alatt futó képsorozattal végképp nevetségessé és szájbarágóssá teszi filmjét. A teremből kábultan kitántorogva feltehetjük magunknak a kérdést: vajon a legközelebb mozikba kerülő ördöghorrorra megéri-e majd jegyet váltani, vagy mostantól kezdve keresztet vethetünk az egészre?

Címkék: filmkritika, horror