A csontig hatoló rémület melódiái – 5+1 John Carpenter filmzene

Horváth Ádám Márton

2014/11/27

Kevés rendező van a filmtörténetben, aki filmzenét is szerez saját munkáihoz. Közülük viszont minden bizonnyal John Carpenter szerzeményei az egyik legizgalmasabbak. A zene szeretetét apjától tanulta, aki zenetanár és zeneszerző volt, Carpenter pedig fiatalabb korában rock zenekarban is játszott. A dobgépek, mély basszusok és az analóg szintetizátorra komponált kis repetitív dallamok szerves részeivé lettek szerzői stílusának. Rövid, minimalista dallamai, meghatározóak, filmjeiben többször is visszatérnek. És habár többnyire egyedül komponál, azért rendre van alkotótársa is a felvételeknél, a legtöbbször Alan Howarth személyében. És hogy miért Carpenter szerzi filmjei zenéjét? Mert így gyorsabb, olcsóbb és szereti csinálni.

1. A 13-as rendőrörs ostroma (1976)

Egy állig felfegyverzett bűnbanda ostrom alá vesz egy éppen megszűnő rendőrőrsöt, ahol egy maroknyi ember, köztük veszélyes bűnözők próbálják állni a támadást. A fő téma dob és basszus alapja megállíthatatlanul menetel előre, akárcsak a fegyveresek a filmben. Ez a tökös felütés már a főcím alatt megadja az alaphangot és nagyon jól használja feszültségkeltésnek a továbbiakban is, mellette pedig metszően éles magas szintetizátorhangokkal operál.

2. Halloween – A rémület éjszakája (1978)

Carpenter slasher alapvetésének zenéje eszünkbe juttathatja Mike Oldfield Tubular Bells című klasszisát, ami az öt évvel korábbi Ördögűző zenéje volt. A repetitív zongora téma, a háttérben daráló ciripelés, nehéz, ütemes lépésekkel vegyül és az egészet szépen felemeli a szintetizátor. Így válik méltán idegtépő hangjává a rémületnek.

3. A köd (1980)

A part menti kisvárost elönti a köd és vele együtt megérkeznek a zombi kalózszellemek. A köd zenéi közt több is figyelemre méltó, mint például az elején felcsendülő rejtelmes melódia, ami a kísértettörténetnek ad szép hátteret. A legemlékezetesebb mégis a köd érkezésének témája, aminek felerősödésével, majd halkulásával folyamatosan játszva mozgatja a közelgő rettenet feszültségét. A végén hozzárendelt fémes kattogás pedig már csak hab a tortán.

4. Menekülés New Yorkból (1981)

Snake Plissken poszt-apokaliptikus küldetésének főtémája már konkrét popszámként is megállná, a helyét, ami mindenképpen változást mutat Carpenter korábbi zenéinek nyersségéhez képest. Ez a zene már nem egyszerűen csak háttérzene, már majdnem betétdal. Nem mellesleg szépen idézi a korszak egyik jelentős progresszív-rock bandájának, az Alan Parson’s Projectnek a világát.

5. Az őrület torkában (1995)

A Jim Langgal közösen szerzett, Az őrület torkában zenéjének felütése egy konkrét hard-rock szám, a dobokat és a ritmusgitárt tekintve kifejezetten trash-metal beütéssel. Önmagában is teljesen élvezhető darab.

+1. A dolog (1982)

Azért a plusz egy, mert Carpenter egyik legjobb filmjének zenéjét kivételesen nem ő maga szerezte, hanem az olasz mesterkomponista, Ennio Morricone. Ez a párosítás már önmagában meglepőnek tűnhet, mivel a legendás zeneszerző nevét legtöbben csak a western műfajával azonosítják, pedig hatalmas életműve nagyon is szerteágazó. Túl azon, hogy A dolog zenéje tökéletesen letisztult, minimalista munka, ami pőreségében ott hordozza a film paranoid feszültségét, Morricone felveszi a korábbi Carpenter filmzenék jól ismert stílusát. A vissza-visszatérő lüktető basszus és halovány szintetizátor fontos szereplője a kultikus sci-fi horrornak.

Címkék: Carpenter, filmzene, horror