Nem jön királyfi (Pablo Berger: Blancanieves)

Árva Márton

2013/07/16

A varázslatos erejű képekbe sűrített spanyol Hófehérke-változat a nosztalgikus ébredéstörténet és az olykor kegyetlenül a porba húzó emberi természetrajz izgalmas elegyét felmutatva bizonyítja, hogy sokkal több egy A némafilmes farvizén evickélő stílusgyakorlatnál. Berger nyolc évig készült filmje andalúz arénákban dühöngő bikák, transzvesztita törpék és cirkuszi attrakcióként kiállított holttestek zavarba ejtő világába kalauzol, mégis a remény kedvesen naiv meséje marad.

Ritkán érvényes hányattatott sorsú filmes projektek esetében, hogy a nehézkes finanszírozás, a konzervatív és kishitű producerek valamint az általános elutasítás hosszú kálváriája végül kifejezetten javára válik az elkészült produkciónak. Az ötvenedik életévében járó Pablo Berger második egészestés játékfilmje a kivételek közé tartozik. A baszk alkotó 2003-ban bemutatott, Torremolinos 73 című debütálása után egy évvel kezdett bele soron következő művének forgatókönyvébe, 2005-ben pedig már producereknél és filmgyártó vállalatoknál házalt a Hófehérke-sztorit tipikus dél-spanyol ikonográfiával feldúsító, fekete-fehér, néma, végig inzertekkel dolgozó darab kész tervével. Hogy a Blancanieves végül nem egy helyi érdekeltségű cinefil internetes fórum bizarr érdekességekre szakosodott topikjában, hanem több tucat nemzetközi fesztiváldíjjal a háta mögött, világszintű mainstream moziforgalmazásban kötött ki, az – a film kvalitásait nem vitatva – nagy valószínűséggel főként annak köszönhető, hogy a zárt ajtók kopogtatásának évei végül egy olyan sajátos pillanatba repítették Berger művének bemutatóját, amelyben a legismertebb gyerekmesék Disney-paradigmából örökölt adaptációi sorra kerülnek revízió alá,^[1] és egy csapat lelkes francia éppen megnyitotta a fősodor kapuit a rég leírt némafilm-forma előtt.^[2] Így azon túl, hogy a két aktuálisan felfelé ívelő trend metszéspontjából tudott repülőrajtot venni, a spanyol Hófehérke korábbi, másfajta ihletettségű koncepciójával egyből le is veti a divathullám puszta meglovaglásának esetleges gyanúját. A kitartó filmkészítő – aki interjúiban gyakran leszögezi, hogy a mozgóképnek legalább annyira megbabonázott fogyasztója, mint előállítója, így nem csoda, ha az aktuális preferenciák helyett klasszikusok köszönnek vissza műveiben – a spanyol fotográfus, Cristina García Rodero España oculta (Rejtőzködő Spanyolország) című albumának néhány képét emlegeti ihletforrásként, kiváltképp azt a kockát, amely törpenövésű matadorok egy csoportját ábrázolja. Berger erről a képről asszociált „a kompozícióból hiányzó alakra”, a torreádor Hófehérkére, ami egy ártatlan képzettársításból a nyögvenyelős, de sikerrel kecsegtető munka kezdőlökésévé avanzsált.

García Rodero fotója

Berger már a Torremolinos 73 Franco-éra végén játszódó kispolgári házipornó-szatírájának is azon jeleneteiben volt igazán elemében, melyek a kor mozgóképkultúráját ironikus nosztalgiával idézik meg. Ott az anyagi gondokkal küzdő kisstílű madridi házaspárból az X kategória Skandinávia-szerte ünnepelt csillagaivá váló főhősök super8-as home-videóinak bájos csetlés-botlása csak előjáték a darab második felében az önkifejezés kiteljesedésének jegyében megjelenő, Bergman bűvöletében született fekete-fehér nyaralóövezeti hardcore művészfilmhez képest. Az hommage-ok, összekacsintós parafrázisok és filmformai trouvaille-ok megszállott rendezőjének így kapóra jött az univerzálisan ismert fabula kifordításának ötlete, hiszen ezáltal az alkotás minden szegletét különböző (irodalmi, filmes és folklór) tradíciók mélyére tudta szőni, ugyanakkor az így keletkező végtelen kombinációs és variációs lehetőségek révén önfeledten elmerülhetett a válogatás és összeállítás játékában. A már-már gyermeki örömöt és önfeledt átélést feltételező kreatív folyamat végül belekotyvasztotta a Blancanieves varázsfőzetébe az 1920-as évek Andalúziájának kulisszáit, a bikaviadalok régi, ikonikus fényét és dicsőségét, egy adag flamencót, „egy kis Piroska és a farkast, egy kis Csipkerózsikát, sok Alíz Csodaországbant” valamint egy kis Freaks-et, Rebeccát, Alkony sugárutat, további fotográfia-történeti utalásokat (lásd Edward Steichen képének hatását a gonosz mostoha megjelenésére a sevillai arénában) és még sorolhatnánk.

Ebből a hiányos felsorolásból is kiviláglik a Blancanieves kettőssége, ami egyrészt valós történelmi korhoz, művészeti hagyományhoz és népszokásokhoz kötődve a realitás magjait hinti el a szövegben, másrészt viszont a fikció és a mese által keretezett álomszerű (idő)utazássá teszi a film száz percét. Berger tehát – A némafilmesben látottakhoz némiképp hasonlóan, ahol a korai mozi varázslatához szólt Hazanavicius ódája – arra használja az önmagában is erőteljes jelként értelmezhető szokatlan formát, hogy mesei alaptörténetének csodás jellegét és fantasztikus elemeit a nagyra becsült múlt hétköznapi valóságában és annak apró részleteiben mutassa fel, a szó legtisztább értelmében „csupán filmes” eszközök expresszivitása által érzéki élménnyé formálva azokat. Az egész várost egy emberként lázba hozó bikaviadalok, a generációról generációra átörökített büszkeség és lelkesedés valamint a mindenkori irigyek által sem megtörhető optimizmus jelentik a varázslatot a Blancanieves borzalmakkal teli, mégis életigenlő világában. Leginkább ebben különbözik a spanyol változat a vele egy időben készült amerikai Hófehérke-parafrázisoktól, amelyek a hétköznapiságtól még távolabb tolták a csodás elemeket, és a mesében lévő hiúság-motívumot az őrületbe fordítva csúsztak át sötét tónusú epikus fantasy-kalandfilmbe (Hófehér és a vadász), illetve ugyanennek a komikus potenciálját kiemelve vonultattak fel piperkőc giccsparádét (Tükröm-tükröm). A Blancanieves – újfent a szerencsés időzítésnek köszönhető, hogy ennyire látványosan – úgy emelkedik ki a sorból, hogy a mesét gyakran izzadtságszagú, a természetfelettit vizuálisan megjelenítő CGI-trükkökkel aktualizálni kívánó megoldások helyett arra koncentrál, ami miatt a kérdéses mese-forma maga is örökérvényűnek bizonyult: nemes egyszerűséggel rámutat az ember időbeli korlátokat átívelő empatikus képességére, azaz egy régmúlt közeg történetének mit sem kopott érzelmi és hangulati erejére. Ilyen értelemben a nyílt önreflexió elhagyásával még direktebben szól a némafilm-mese működőképességéről és a mozi szeretetéről is, mint a nála egy évvel korábban feltűnt francia munka.

A Blancanieves tehát ezt a mozgóképi ingerek által újra és újra kiváltható szenzuális élményt ünnepli, aminek metaforáit egymás után vonultatja fel különböző show-elemek, víziók és attrakciók formájában, a sort a bikaviadallal zárva, ami mindezek szintéziséhez adja hozzá a nem-eljátszott veszély tapintható közelségét illetve az emberi tartás és elegancia megkövetelését, így válik élet és halál évezredes rituáléinak modernkori megkoronázásává. Berger filmje hasonló logika mentén fordítja át a forrásszöveg számos motívumát egyetemes, de alapvetően egyéni jellegű rítusokból (mint amilyen maga a mesélés vagy meseolvasás is) kollektív, olykor társadalmi konvenciók mentén szervezett cselekedetekké (mint a moziba járás). Bár a gonosz mostohának itt nincsen varázstükre, amivel hiúságát és irigységét lángra lobbanthatná, a külsőségek elítélendő mértékű előtérbe tolása különféle megbotránkoztató és morbid megjelenési formákban kap helyet a pórázon tartott szeretővel való modellállástól a hullával való fotózkodáson át további undort keltő vagy nevetséges pózolásokig. A társadalmi lépték felé nyitás azonban a mesei protagonista és antagonista között fennálló fekete-fehér ellentétet számos köztes tónussal tölti fel, és a hagyományosan optimista történetet a főhősnőt övező emberi aljasság és rosszindulat komorba hajló elvont diagnózisává változtatja, így – bár a rendező bevallottan olyan filmet szeretett volna készíteni, amit gyerekek is nézhetnek – nyilvánvalóan nagyon messzire kanyarodik a Hófehérke-szöveg mese-funkcióitól. ^[3] A fináléra csoda és átok az összetéveszthetőségig közel kerül egymáshoz, ahogy azt a bikaviadalok csillogásából az olcsó vásári mulatságok mocskába süllyedt figura is visszhangozza, miközben ócska számában kitaszítottak sora csókolgatja a jobb sorsra érdemes Carmencita holttestét.

A kasztanyetták csattogása és csipkés legyezők rebegése között az arénába lépő Hófehérke meggyőzően eredeti koncepciójával és kifogástalan filmi megformáltságával egyszerre cáfol rá az újabb fekete-fehér némafilm és a következő Grimm-mese-feldolgozás szükségességét kétségbe vonó hangokra is. A hátrányból előnyt kovácsoló Pablo Berger alkotása lelkesen keresi a csodát valóság talajába szögezett történetben is, és bár lépten-nyomon annak ellenkezőjébe botlik, a mesélés varázsába vetett hitét nem hajlandó feladni.

Címkék: fantasy, KINO LATINO