Gengszterek, hentesek és Ádám almái – Mesék egy jobb etikáról Jensen filmjeiben

Réz Anna

2014/04/05

Jensen újra és újra azt a kérdést teszi fel, hogy mi, sérült és zavarodott emberi lények hogyan élhetnénk úgy együtt, hogy közben minél kevesebb fájdalmat okozzunk magunknak és egymásnak. Válasza pedig az, hogy köpjünk a hagyományos moralitásra.

Anders Thomas Jensen keze szinte mindenben benne van, ami dán és film. A 1972-es születésű forgatókönyvíró és rendező eleddig több, mint negyven filmhez adta a nevét íróként, melyek közül hatot ő maga rendezett. Életművét már csak mérete miatt sem lenne könnyű teljes egészében feldolgozni. De ennél talán még komolyabb gondot okoz az oevre sokfélesége: Jensen a komédiától a thrillerig, az akciófilmtől a horrorig minden létező műfajban kipróbálta már magát. A „műfajt” pedig érdemes szó szerint érteni: bár Jensen neve a magyar közönség számára a Dogma-filmek révén vált ismertté – az ő forgatókönyve alapján készült két korai darab, a Mifune utolsó dala (1999) és A király él (2000) –, az utóbbi évtizedben számos dán és néhány külföldi műfaji filmet jegyzett. Jensen tehát tisztességes iparosnak tűnik (aki szerint ez pejoratív, az súlyosan téved), aki saját rögeszméit képes háttérbe szorítani a készülő film érdekében.

Mindezek fényében filmjeinek vizsgálatát érdemes rendezéseitől visszafejteni. Jensen három egész estés filmet rendezett: A 2000-es Gengszterek fogadóját a Zöld hentesek követte (2003), a sort pedig a talán legtöbb kritikai visszhangot kiváltó Ádám almái (2005) zárta. Bár a három filmre szokás trilógiaként hivatkozni, tematikájukban és műfajukban nem sok hasonlóságot mutatnak. A filmeket mégis összeköti – túl a nagyrészt azonos és kivételes szereplőgárdán – az az erősen etikai megalapozottságú világkép, amely Jensen forgatókönyveit is gyakran meghatározza.

Jensen rendezései hemzsegnek az abszurd és szánandó karakterektől, akik nem kevésbé abszurd és szánandó módon keresik a válaszokat életük problémáira.

Jensen figuráiban keveredik a bősz pszichológiai realizmus – hőseink furcsaságai már-már didaktikusan levezethetők múltjuk traumáiból – a szélsőséges elrajzoltsággal, ami nem egyszer inkább szimbolikus alakokat, mintsem hús-vér embereket hoz létre. Ez a sajátos kettősség is jelzi, hogy Jensent elsősorban nem a pszichológiai motívumok érdeklik. Bár nincs az a pszichoanalitikus, aki elnézőbb lenne pácienseivel, mint Jensen az ő hol agresszív, hol immorális, legtöbbször antiszociális és nem kevéssé kellemetlen hőseivel, az, hogy milyenek vagyunk, Jensen számára végső soron mégiscsak egy adottság. Hogy milyen csapásokat szenvedtünk el, hogyan nyomorítottak meg lelkileg legközelebbi hozzátartozóink, milyen válogatott módokon lettünk megfosztva a boldogság lehetőségétől – nos, ez mind csak másodlagos. Magyarázatot szolgáltathat, és talán még felmentést is adhat az általunk elkövetett vétkek alól, ám azt a kérdést semmiképp sem válaszolja meg, hogy abnormalitásunkban és irracionalitásunkban hogyan találjuk meg az utat egymás felé – itt és most.

Az Ádám almái, amely sok tekintetben összegzése Jensen „tanainak”, első pillantásra leplezetlen mese a jó és a gonosz párharcáról. Adam, a próbaidős neonáci, akit az igazságszolgáltatás hat hétre egy vidéki plébániára száműzött, maga a megtestesült gonosz: agresszív, kegyetlen, rasszista, és Hitler képe függ a szobájában. Ő száll csatába Ivan atyával, a plébánia vezetőjével, aki buzgó hittel igyekszik megváltást és otthont nyújtani a nála időző bűnözőknek. Adam megjelenését baljós jelek kísérik: az almafát, amelyet gondoznia kéne, először varjak, majd férgek kezdik pusztítani. Miközben tehát a Mindenható kitartóan küzd a gonosz ellen, Adam egyre ádázabb eszközökkel próbálja megtörni Ivan hitét az isteni jóakaratban.

Az Ádám almái valóban a jó és a rossz párharcáról szóló példázat – a felek ábrázolása azonban közel sem szokványos. A morálfilozófiai hagyomány bevett nézete szerint moralitás és racionalitás szorosan összefüggnek, ha nem épp elválaszthatatlanok. Immanuel Kant szerint például – akinek hol káros, hol áldásos hatása a mai napig erősen meghatározza a morálfilozófiát – a moralitás törvényei pontosan azért érhetőek el mindenki számára, mert az emberi racionalitás számára szükségszerűen következnek. Vegyünk egy példát: a hazugságot. Tegyük fel, hogy azt gondolom, hazudni morálisan megengedhető (legalábbis bizonyos esetekben). Ám ez Kant kategorikus imperatívusza alapján annyit jelentene, hogy elfogadjuk mint univerzális szabályt, hogy hazudozni morálisan megengedett. Ám ez a törvény felszámolná önmagát, mert ha többé nem számíthatnánk arra, hogy a többiek igazat mondanak, akkor a hazugság megszűnne hazugság lenni. (Ezen frappáns gondolatmeneten felbuzdulva Kant volt jó eséllyel az egyedüli morálfilozófus, aki úgy gondolta, hogy soha, semmilyen helyzetben nem szabad hazudnunk). Ugyanezt mondhatjuk el az ígéretek betartásáról: ha nem erkölcsi kötelességünk betartani az ígéreteinket, akkor az ígéret funkcióját veszti, hiszen a kutya se fogja elhinni nekünk, hogy tartani fogjuk magunkat hozzá. Mivel tehát a morális törvények áthágása racionális ellentmondáshoz vezet, minden racionális lény számára kötelezőek a morális törvények.

Az Ádám almáiban ezzel szemben a racionalitás egyértelműen a gonosz oldal küldöttje. Ivan atyának nem csak vallásos buzgalma súrolja az irracionalitás határát; egész élete brutális önbecsapás. Némileg zavarba ejtő módon az igazság tehát Adam oldalán áll, amikor szembesíti az atyát azzal, hogy gyereke súlyos fogyatékkal él, pártfogoltjai pedig élénk hittérítése dacára sem hagytak fel bűnöző életmódjukkal. A plébánia jobban emlékeztet ápolók nélküli bolondokházára, mint vallásgyakorlás színterére, ahol épp az elvetemült Adam az egyetlen, aki rendre szembesíti a többieket a racionalitás normáival. A világ azonban köp a racionalitásra. Ivan atya nemcsak, hogy sértetlenül túlél egy fejlövést, de a lövés csodás módon agydaganatát is elpusztítja. Adam pedig megtörik, és Ivan atya segítőtársává szegődik a bűnözők istápolásában.

Adam megtérését sokféle módon értelmezhetjük. Kézenfekvő lenne egy teológiai olvasat: negatív hősünk a csodák garmadáját látva belátja, hogy egyetlen választása az isteni jóakarat elfogadása és hirdetése. De adhatunk egy ennél metafizikusabb értelmezést is. Adam racionalitása azért mond csődöt, mert a körülötte lévő világ megtelik transzcendens erőkkel és irracionális érzések és gondolatok által vezérelt cselekvőkkel. Márpedig ha a világ és a benne élők a legkevésbé sem viselkednek ésszerűen, akkor a racionalitás többé nem erény, amely által sikeresebben érjük el vágyott céljainkat, hanem káros manír, mely csak gátol helyzetünk megértésében és annak befolyásolásában.

Ez utóbbi interpretációval az Anders Jensen-filmek egyik központi téziséhez jutunk el. A forgatókönyvek fanyar komikumát nem pusztán az adja, hogy a főhősök legtöbbször tökéletesen célszerűtlen, sokszor brutális vagy immorális módon küzdenek meg a felmerülő problémákkal – az legalább annyira érdekes, ahogyan a másik hasonló cselekedeteire reagálnak. Ritkán hangzik el szemrehányás, morális bírálat pedig szinte soha. A jó ember mintaképe valóban Ivan atya, aki végtelen elnézéssel huny szemet a többiek sorozatos erkölcsi kihágásai fölött. Az Ádám almái pedig azt is teljesen nyilvánvalóvá teszi, milyen vékony vonal választja el a szeretetteljes elnézést az önámítástól; a teljes elfogadást a praktikus irracionalitástól.

Hogy mégis ez a helyes (de legalábbis leghelyesebb) út, azt a rendező egy percig sem igyekszik titkolni. Nem Adam az egyetlen negatív karakter Jensen filmjeiben, aki csak konfliktust és szenvedést okoz azzal, hogy doktriner módon felhánytorgatja a racionalitás és a jog normáit. Hasonló szerepet játszik a Gengszterek fogadójában Hanne, a legfiatalabb bandatag terhes barátnője, aki minden erejével azon dolgozik, hogy kirántsa szerelmét az általa züllöttnek tartott társaságból. A film egyik emlékezetes jelenetében a lány addig cukkolja a bandavezér Thorkildot, míg az be nem mos neki egyet, miközben az összes többi szereplő pontosan látja előre a helyzet végkimenetelét. Hanne azért pokoli ellenszenves, mert nem tudja és nem is akarja megérteni azokat az embereket, akikkel egy fedél alatt él. Dacára annak, hogy egyedüliként testesíti meg a hétköznapi normalitást, amely családra, békére, biztonságra vágyik, Hanne felháborodott kirohanásaiban a néző a legkevésbé sem tud osztozni – fölényes erkölcsi ítéletei csak bosszúságot és rossz érzést szülnek.

Félreértés ne essék: Jensenben nem valamiféle dekadens gőg munkál, amely elutasítja a középosztály értékrendjét. Sokkal inkább annyit jelez, hogy a vágyott polgári lét nem szabály, hanem kivétel; hogy hol pszichológiai késztetéseink, hol a világ csodás véletlenjei gátolnak meg abban, hogy őszintén és autentikusan magunkévá tegyük a „normálisak” életét. Ám Jensen, és ebben radikálisan különbözik a Bergman által hagyományozott gondolati világtól, nem nyugszik bele abba a földi pokolba, amelyben sérült emberek teszik egymást még sérültebbé a racionalitás és moralitás álcája mögé bújva. Jensen normatív konklúziója az, hogy

hagyjunk fel elérhetetlen ideáljainkkal, és próbáljunk új utakat keresni egymás és saját vágyaink megértéséhez.

Jensen antropológiai képe a legkevésbé sem pesszimista: filmjeit átjárja az elkötelezett hit, hogy ha látszólag fonák módon is, de létezik elfogadás és szolidaritás – talán még barátság is. Rendezéseiben kifejtett világképe mégis határozott támadás az általunk ismert moralitással szemben, mert azt üzeni, hogy a törvény, az etika és a racionalitás normáinak csak egy elenyésző kisebbség tud megfelelni, míg a többséget hátráltatja és frusztrálja ez az általuk betarthatatlan szabályrendszer.

Hogy mennyire ritka jószág a normalitás, az világosan kiderül abból, hogy a Gengszterek fogadója Hannéján és a Zöld hentesek Tináján kívül a filmek még csak távoli díszletként sem mutatnak fel olyan figurákat, akik eséllyel pályázhatnának egy „átlagos” életre. Az Ádám almái flúgos mikroközösségével szemben a külvilág kontrasztját a neonácik csoportja és az elvetemültségig cinikus doktor adja, akik semmivel nem állnak közelebb normatív ideáljainkhoz (sőt!), mint a plébánia lakói. A Gengszterek fogadója előírásos dán falujáról pedig csakhamar kiderül, hogy fegyvermániás erdészek és alkoholista orvosok lakják.

Annak alapján, amit eddig leírtam, úgy tűnik, a Jensen-filmek hősei aligha tekinthetők felelős ágensnek. Ez azonban csak részben igaz. A morális felelősség hagyományos filozófiai kérdését talán úgy a legkönnyebb megértenünk, ha szemügyre vesszük, hogy mit értünk büntetőjogi felelősségen. Amikor a büntetőjog valakinek a felelősségét firtatja, akkor olyan kérdéseket tesz fel, mint hogy az illető valóban elkövetett-e valami törvénysértőt; hogy rendelkezik-e mindazokkal az értelmi képességekkel, amelyek ahhoz szükségesek, hogy megértse tette helytelenségét (rövidebben: beszámítható-e); hogy látta-e tette következményeit; vagy hogy volt-e benne bűnös szándék (mens rea). Ha ezen kérdésekre mind igennel válaszoltunk, csak akkor lehet indokolt a büntetés. Nagyjából hasonló kérdéseket teszünk fel akkor is, amikor valakinek a morális felelősségét firtatjuk. Ha valaki beteg vagy értelmi fogyatékos; ha nem volt (és nem is lehetett) tisztában alapvető információkkal vagy ha valamilyen értelemben kényszer hatása alatt cselekedett, akkor akárcsak a jog, az erkölcs is felmentést ad az elkövetett vétkek, illetve az ezekért járó büntetés, szemrehányás és morális ítélet alól.

Talán félrevezető lenne azt állítani, hogy Jensen figurái egytől egyik beszámíthatatlanok – számos furcsaságuk ellenére kevés kivétellel mind a jog, mind az erkölcs elismerné őket felelős személynek. Jensen mégis azt sugallja – gondoljunk csak a Gengszterek fogadójának flashbackjeire, amelyek a szereplők gyerekkori traumáit mesélik el –, hogy ezek az emberek nem a maguk urai, hogy sérüléseik, indíttatásaik, érzelmeik vezetik cselekedeteiket; hogy olyan viselkedésminták örökösei, amelyektől csak emberfeletti erővel tudnának megszabadulni. Ám talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy a figurák de facto felelős cselekvők-e; sokkal inkább az, hogy releváns-e ez a kérdés egyáltalán.

Jensen válasza pedig egyértelmű nem: attól még, hogy deklaráljuk valaki felelősségét és bűnösségét, az égvilágon semmi nem változik, maguk a cselekvők a legkevésbé. Jensen számára a felelősségre vonás intézménye csak az egyik káros következménye annak az elhibázott moralitásnak, amely mindannyiunkat kudarcra ítél.

Ám egy másik felelősségfogalom – amelyet H. L. A. Hart után szerepfelelősségnek nevezhetünk – nagyon is tisztán jelen van Jensen összes rendezésében. Ha elszakadunk a felelősség kvázi-jogi fogalmától, akkor kiderül, hogy nem csak cselekedeteinkért és mulasztásainkért lehetünk felelősek. A hétköznapokban legalább ilyen sűrűn beszélünk arról, hogy felelősek vagyunk feladatok elvégzéséért, felelősek a környezetünkért és felelősek – másokért. A felelősség forrása ezen esetekben nem a cselekvő maga – sokkal inkább az elvégzendő feladatok jelölik ki, hogy mely dolgokért válhatunk felelőssé. Ha a konyha lerobbant (Testvéred feleségét…), ha a családapa halálos beteg (Esküvő után), akkor kell valaki – akárki –, aki vállalja, hogy helyre teszi azt, ami valamilyen anomália folytán elromlott vagy segítségre szorul.

Jensen hősei kivétel nélkül mind kiszolgáltatottak: legtöbbször egzisztenciálisan, de legalábbis lelkileg rá vannak szorulva a másik jelenlétére és gondoskodására.

Jensen számára a felelősség a másikért való felelősség, amelynek problémájába lépten-nyomon beleütköznek szereplőink: Thorkild, aki bandavezérként egy új élet ígéretét kínálja fel barátainak (Gengszterek fogadója); Bjarne, akinek értelmi fogyatékos ikertestvérével kell rendeznie a kapcsolatát (Zöld hentesek); Adam, aki Ivan kórházba kerülésekor átveszi a vezetést a plébánián (Ádám almái). A felelősségvállalásnak ez a módja halálosan komoly és igen kategorikus. Egészen addig, amíg valami vagy valaki gondoskodásra, segítségre szorul, addig kell valaki, aki ezt a feladatot felvállalja; ha pedig már nem tudja vállalni, akkor találnia kell valakit, akinek a felelősséget átadhatja.

Az Ádám almái esetében ez a gondolat újabb értelmezési lehetőségeket vet fel. Amikor Ivan atyát lelövik, Adam pedig egyedül marad a benzinkút-tolvaj Khaliddal, az erőszaktevő és kleptomániás Gunnarral és az értelmi sérült gyerekét váró, alkoholista Sarah-val, akkor kiderül, hogy Ivan atya minden mániájával és önbecsapásával együtt is ellátta feladatát: gondját viselte a mellette élőknek. Adam megtérése azzal is magyarázható, hogy rájön: ha Ivan nincs többé, valakinek akkor is gondját kell viselnie ezeknek az embereknek. A másokért való felelősség érzése elemi erővel jelenik meg Jensen alkotásaiban, amelyben – szemben az erkölcs, a jog és a racionalitás normáival – a legkevésbé sem ismer tréfát.

Ez a motívum a Jensen által íróként jegyzett filmekben is sűrűn megjelenik. A Wilbur öngyilkos akar lenni egy testvérpár története; egy bátyé, aki pokoli kitartással és beletörődéssel gondoskodik felelőtlen öccséről, és teszi jóvá öccse mulasztásait. De a másokért való felelősségvállalás a központi témája a Susanne Bier által rendezett Esküvő utánnak is, amelyben a haldokló férj mindent elkövet, hogy halála után felesége régi szerelme – és egyben lánya biológiai apja – átvegye szerepét a család életében. Ezek a filmek elsősorban nem az önfeláldozás morális helyességét bizonyítják, hanem arról a szorongató felelősségérzetről szólnak, amelyet egy másik emberi lény tőlünk való függése jelent.

Ám, amilyen sürgető és kényszerítő a másokért való felelősségvállalás kötelessége, olyan esetleges az, hogy az adott helyzetben ki fogja betölteni ezt a posztot. Többek között ezt példázza az ugyancsak Bier által rendezett Testvéred feleségét…, amely két testvér szerepcseréjének története. Amikor az afganisztáni háborúban eltűnt Michaelt halottnak nyilvánítják, börtönviselt öccse, Jannik, a család fekete báránya kezd el gondoskodni Michael feleségéről és két lányáról. A többi Jensen-forgatókönyv ismerete nélkül Jannik színeváltozása, amelyet mindössze a feleség, Sarah iránt érzett beteljesületlen szerelme magyaráz, csodásnak vagy életszerűtlennek tűnhet. Ám a többi film ismeretében világos, hogy a felelősségérzet Jensen világában nemcsak hogy a jellemfejlődés egyetlen valós eszköze, de egyáltalán nem ismer lehetetlent.

Jensen forgatókönyvei alapjaiban rengetik meg az emberi autonómiába vetett hitünket, amely módosult formában ugyan, de Kant óta uralja a helyes emberi létről való gondolkodásunkat. Nem pusztán az fantazmagória, hogy az emberek képesek lennének racionalitásuk által önmaguk számára morális törvényeket szabni (hiszen sem nem racionálisak, sem nem eredendően morálisak); az emberek többsége egyáltalán nem a saját életét éli. Oda megy, ahol gondoskodni kell valakiről; oda megy, ahol gondoskodnak róla. Ezt ismeri fel az Esküvő után főhőse, aki hosszas töprengés után elfogadja új szerepét. Nem kényszerből és nem is szabadon: azért, mert az embernek nem az a dolga, hogy saját, magányos álmai után fusson, hanem hogy betöltse azt a feladatot, amelyben csak ő tud segíteni. Jensen furcsa és utópikus tanmeséi szerint ebben a bizarr világban így őszintén és önazonos módon, már-már boldogan élhetjük meg saját boldogtalanságunkat.

_________

[A cikk eredetileg a Prizma Kortárs skandináv filmmel foglalkozó lapszámában jelent meg. Megírását az NKTH ERC_HU BETEGH09 pályázat támogatta.]

Címkék: Anders Thomas Jensen, esszé