„Láttam a filmed, szétkúrta az agyam” – Bemutatjuk a mai amerikai film legkülönlegesebb tehetségét

Roboz Gábor

2014/07/10

Vagy legalábbis az egyik legfurcsábbat. A Találmány és a Feltörő színek rendezője, Shane Carruth valahol a lángész és a flúgos közötti vékony határvonalon mozog, de az biztos, hogy filmjei semmi máshoz sem hasonlíthatóak.

Mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, hogy valamit nagyon el szerettünk volna mondani, de csak kevesen értettek meg minket. Valami ilyesmi történik Shane Carruth-szel is.

Az 1972-ben született amerikai rendező eddig két filmet készített, a Találmányt (Primer) 32 éves korában, és a Feltörő színeket (Upstream Color) 41 évesen. Eredetileg matematikusnak tanult, és bár gőzünk sincs, jelenleg pontosan miből él, fogadásokat mernénk kötni rá, hogy nem ezekből a filmekből. A filmeken írói, rendezői, vágói, produceri, zeneszerzői és részben operatőri minőségben is dolgozott, sőt főszerepet is vállalt bennük. Nagyon kevés pénzből forgatta mindkettőt, nyilván sok szívességet kapott ismerősöktől-barátoktól, és a filmek természetesen minimális bevételt hoztak. Fontos tehát látnunk: ez az ember nem anyagi haszon reményében gürizik, és a jelek szerint nem is olyan alkotó, aki– kvázi kárpótlásként – rengeteg néző számára mesél érvényes, átélhető, szórakoztató történeteket.

Azt a gondolatot nyugodtan elhessegethetjük, hogy Carruth valami életképtelen dilinyós, aki csak magával van elfoglalva, csinálja a hülyeségeit, és észre sem veszi, hogy szinte senki sem érti. Ez még akár igaz is lehetett volna a Találmány előtt, a rendező azonban legkésőbb „sci-fi”-je bemutatása után szembesülhetett a nézői-kritikusi reakciókkal, röviden azzal, hogy szinte mindenki furán néz rá, és nem tudják hová tenni a filmjét (bár a Nagyzsűri díját megkapta a Sundance-en). A Feltörő színeket majdnem tíz évvel később készítette, nyilván tökéletesen tudatában annak, hogy kevesen vannak ráhangolva a hullámhosszára, mégsem szelídítette sokkal közönségbarátabbra a stílusát.

A Találmányból két éve megpróbáltam kihámozni, amit csak tudtam, és előfordulhat, hogy majd a Feltörő színekkel is foglalkozunk valamilyen formában, most viszont ismerjük meg közelebbről Carruth-t mint alkotót. Az alábbi szöveg fél tucat külföldi interjú fordítása, összeollózott változata. 

Egyáltalán miért akartál filmkészítő lenni?

Főiskolás koromban novellákat írtam, és volt valamilyen romantikus elképzelésem arról, hogy jó lenne írni egy regényt. De közben rájöttem, hogy nem akarok belső monológokkal vesződni. Csak olyasmit írtam, ami vizuális volt, például egy karakter érzelmi állapotát a cselekvése tükrözte. Szóval, szép lassan leesett, hogy valójában forgatókönyveket írok. Filmnézőként amúgy teljesen átlagos gyerekkorom volt. Nem is tudtam, hogy létezik világ az E.T.-n és az Indiana Joneson kívül. Aztán később, a főiskolán több mindent megismertem. Emlékszem, Neil Labute Férfitársaságban című filmje nagy hatással volt rám: a történet is, meg a tény, hogy a stúdiórendszeren kívül forgatták, nagyon olcsón.

Mivel foglalkoztál, mielőtt filmezni kezdtél? Egyes sztorik szerint az MIT-n tanultál.

Dehogyis. Egy nem túl jó texasi suliban végeztem matematika szakon, aztán szoftvermérnöknek álltam. Vicces, most már sokkal több időt töltöttem el azzal, hogy filmkészítőnek képzeljem magam, mint bármi mással az életem során. Szóval, nem igazán tudok mit kezdeni azzal a vélekedéssel, hogy én valamilyen mérnök vagy matematikus voltam, akiből filmrendező lett… A matematika és az informatika semmilyen hatással nincs az életemre. Igazából csak pár évig foglalkoztam ezekkel. És anno szörnyű alkalmazott voltam. Miközben végeztem a napi munkám, mindig kerestem az időt, hogy írhassak.

De a téged körbelengő mítosz része lett, hogy az absztrakt elképzeléseidet az előző életedből hoztad át a filmezésbe.

Igen, erről én tehetek. Tényleg így reklámoztuk a Találmányt, abszolút rájátszottunk erre a dologra.

A Találmány elképesztő munka, pláne ahhoz képest, hogy elvileg 7000 dollárba került.

Tényleg ennyibe került. Robert Rodriguez El Mariachi című filmje lebegett a szemem előtt, és elhittem, hogy nekem is sikerülhet. Onnantól kezdve, hogy ez megfogalmazódott bennem, mindenhez úgy álltam hozzá, hogy „Miért költsünk erre ennél többet? Kevesebből is megoldhatjuk.” Ezzel, azt hiszem, ártottam a filmnek, és jócskán megnehezítettem azok életét, akik dolgoztak rajta. Őszintén szólva általában nem is vettünk fel teljes jeleneteket, mármint ha tudtam, hogy egy beállításra úgyse lesz szükségem, azt nem vettük fel.

Vagyis a beállítás-ellenbeállításokból mindig csak annyit forgattál le, amennyi megjelenik a filmben?

Nagyjából igen, szinte végig kamerában vágtunk. Más filmek forgatása után maradt nyersanyagra dolgoztunk. Ezek mindig rövidek voltak, tudtuk, hogy nem lesznek elegendőek. Ma már nem tudom, miért csináltam így, talán valamilyen ideál lebegett a szemem előtt.

Jó pár Találmány-megszállottal találkozhatunk az interneten. Láttad, milyen bonyolult idősík-grafikák készültek a filmhez? Hálás vagy ezért?

Láttam pár ilyet, és felemás a viszonyom. Egyrészt, nagyon hálás vagyok, hogy vannak emberek, akiket annyira érdekel a film, hogy ennyi időt rááldozzanak. Másrészt, kicsit csalódott vagyok, hogy mintha mindenki ezt vinné haza a filmből – a mechanikáját. Emlékszem, Mark Urman a THINKFilm nevű forgalmazótól valami olyasmit mondott nekem anno a Sundance-en, az anyukám füle hallatára, amit nem tudok elfelejteni. „Láttam a filmed, szétkúrta az agyam.” Próbáltam udvariasan mosolyogni, de ilyen sértőt még életemben nem mondtak nekem. Nagyon örülök, hogy sokan megnézték a filmet, de én nem azért csináltam, hogy ez történjen a fejükkel.

Mit gondolsz ma a filmről?

Nem vagyok vele elégedett. Csak a hibáit látom. Nem szívesen nézem meg. Nem szívesen hallgatom a zenéjét. Kínos az egész, olyan, mintha valami nyolcadikos csinálta volna. Bárcsak kijelenthetném, hogy nincs közöm hozzá. Egyúttal nem is lehetnék hálásabb a fogadtatásáért, hogy egyáltalán vannak emberek, akiknek tetszik.

A Találmány után mindig is a Feltörő színeket akartad elkészíteni?

Nem, a kettő között egy A Topiary című filmen dolgoztam. Sokkal nagyobb költségvetésű projekt volt, éveket feccöltem bele, aztán még egy évet áldoztam arra, hogy megbeszélésekre járjak finanszírozásért. Nagyon sok számítógépes effekt lett volna benne, ez rengeteg pénzt igényelt. Sokan lelkesedtek, de a bankszámlám üres maradt. A Topiary talán amolyan átkötő film lehetett volna a Találmány és a Feltörő színek között. Aztán valahogy elkezdtem dolgozni a Feltörő színeken, és ahogy a sztori érzelmi töltetén gondolkodtam, rájöttem, hogy ez nem csak egy gondolatkísérlet lesz. És az is világos lett, hogy ezt a filmet tényleg le tudom forgatni, úgyhogy bele is vágtam.

Szerinted szerzel valaha finanszírozást A Topiaryra?

Nem hinném. A film előkészületei során abban a hitben éltem, hogy van egy talpalatnyi föld a potenciális finanszírozók és köztem. De kiderült, hogy nincs. Pedig csak 14 millióba került volna, ami nem egy eszelős összeg. És tényleg eladható film lett volna – mégiscsak gyerekekről meg egy robotról lett volna szó. Az lett volna a sztori, hogy pár vidéki srác talál egy eltemetett gépet, amiről úgy tűnik, emberi kéz munkája. Nem tudják, mire jó. Próbálnak rájönni, aztán a gép kiköp egy lemezt… Én ennél kommerszebb nem tudok lenni.

A Feltörő színek sokak szerint nagyon is metaforikus film, pedig egyes részei abszolút konkrétak.

Ahogy mondod. Szerintem alapvetően ezt a filmet is a Történet határozza meg. Mert van egy elmesélhető története: ha szétszedjük darabjaira, a mélyén egy nagyon stabil alapot találunk. Az, hogy a film ezt hogyan jeleníti meg, már nehezíti a dolgot. Mert én úgy látom, fokozottan szubjektív és lírai, vagy legalábbis lírai próbál lenni.

Amikor először láttam a filmet, arra gondoltam, el kéne olvasnom a filmben sokszor felbukkanó Walden című könyvet, hogy megértsem. Valahol azt nyilatkoztad, szerinted ez egy unalmas könyv, pont ezért választottad.

Így van. De az igazi őrület az, hogy nemrég újraolvastam a könyvet, és azt hiszem – bár szerintem nem ez volt Thoreau szándéka –, ez valójában egy rémisztő beszámoló az elszigetelődésről. Arról, hogy valaki megpróbál elszigetelődni, de egyúttal kötődni is valamihez. Úgy éreztem, ez valamennyire passzolna a filmemhez, aztán furcsa volt rájönni, mennyire passzol hozzá.

Talán öntudatlanul választottad?

Lehet. Igazság szerint eredetileg még középiskolában olvastam, akkor nem tetszett, és nem is sokra emlékeztem belőle. De ha forgatás közben nagyon élénken élt volna az emlékezetemben, valószínűleg azt mondtam volna, hogy másik könyvet kell választanunk.

Sok néző úgy kezelte a Találmányt, mint egy megoldandó rejtvényt. A Feltörő színek is hasonló esetnek tűnik. Vonzanak a rejtvények, örülsz ennek a reakciónak?

Nem célom rejtvényeket csinálni, de ha azt látom, hogy így kapnak a filmek figyelmet, így kezdenek el nőni, akkor nem aggódom. A célom filmkészítőként az, hogy a stáblistáig egy érzelmi ívvel rendelkező, remélhetőleg koherens történetet meséljek el. Tény, nem áll szándékomban a végén összegezni mindent. Nem félek attól, hogy sűrűek legyenek a filmjeim. Igyekszem úgy felépíteni őket, hogy a közönség lássa, itt-ott vannak bizonyos nyomok, jelek, amiket tudatosan szórtam el, és remélem, hogy a végére azért valami összeáll. Próbálom elérni, hogy a nézők elég magabiztosak legyenek: hogy úgy érezzék, ha újranézik a filmet, előbb-utóbb öszeáll a kép, és megéri majd a befektetett munkát. Nézőként én pont ezt szeretem, és manapság kevés film képes erre. A kivételek egyike a The Master: már az első megtekintésénél éreztem, hogy valamit láttam, de hogy mit, azt még nem értettem. Úgyhogy újranéztem, és később azt éreztem, hogy megérte. Ha az én filmjeim túl zavarosak, és nem rezonálnak senkiben, az az én hibám.

A Találmány és a Feltörő színek között sok a hasonlóság: mindkettő nagyon sajátos nyelvet használ, legyen szó vizuálisról vagy auditívról, és mindkettő nyelvezete bonyolult, de nem dekódolhatatlan. A Találmány nagyrészt párbeszédközpontú, a Feltörő színek jóval vizuálisabb. Tudatos volt ez a váltás, érzékeled a hasonlóságokat?

Őszintén szólva a Feltörő színek forgatása közben egy percre sem gondoltam a Találmányra. Eleinte elutasítottam, hogy lenne közöttük bármilyen kapcsolat, de annyi mindennel szembesítettek a nézők, hogy már nem tagadhatom tovább. Csak annyit mondhatok, hogy a második filmemnél nem az járt a fejemben, hogy most mindenképp valami homlokegyenest ellenkezőt kéne csinálnom. De úgy éreztem, a Feltörő színek hősei nem tudják verbalizálni azt a rettenetes érzelmi krízist, amin keresztülmennek, és valahogy másképp kellett kommunikálnom a szubjektív élményeiket. Csak ez volt tudatos.

A Feltörő színek mindenesetre érzelmesebbnek tűnik, míg a Találmány intellektuálisabbnak.

Ez igaz, bár én nem igazán szeretem az ilyen felosztásokat. Úgy érzem, van bennünk valamilyen kategorizálási kényszer, hogy azt mondjuk: ez ilyen érzelmes, artisztikus, szubjektív, az meg olyan intellektuális, kimért és objektív. Én nem tudom elfogadni, hogy ilyen kettősségben tapasztaljuk meg a dolgokat. De értem, amit mondasz, és azt is hozzátenném, hogy a Feltörő színek szerintem sokkal okosabb, jobb és nagyobb ambíciójú film, mint a Találmány.

A Feltörő színeket úgy is nézhetjük, mintha egy furcsa alapszituációból kiindulva egy diszfunkcionális párkapcsolatról mesélne. Kris és Jeff viszonya ismerős lehet bárkinek, aki volt már valamilyen szörnyű, kölcsönös függésen alapuló párkapcsolatban. Tudatosan erre a témára akartál koncentrálni, vagy csak ez jött ki az alaphelyzetből?

Fokozatosan vált világossá, hogy itt van ez a két karakter, akiknél egyszerre kerül a képbe a vonzalom és a taszítás, gondolok itt arra, hogy kapcsolatban állnak azokkal a lényekkel, amik beléjük kerültek. Szóval, amikor a vonaton megismerkednek, létrejön a vonzalom, de aztán nem igazán működik a dolog, talán mert ezt a vonzalmat nem érdemelték ki, talán nem működik igazán a közöttük lévő térben. Úgyhogy állandó körülöttük a nyugtalanság, és ez valahogy megtetszett. Reményeim szerint ezek a témák fizikai és metafizikai síkon is megjelennek.

Szerinted azért lehet ilyen ez a kapcsolat, mert az emberek nem racionálisak, és ugyanannyira mozgatja őket a biológiájuk, mint az intellektusuk?

Persze, de hát ki tud erről igazán pontosat? Ki tudja – nem mintha erről szólna a film –, lehet, hogy 50 év múlva rájövünk, hogy a genetikai szerkezetünk nagyrészt parazitákból áll, amik menet közben valahogy ránk akaszkodtak, és olyan információk működtetnek minket, amelyek hátterében zajló folyamatokra még csak nem is gondoltunk volna. Most őszintén, ki tudja, mire jövünk még rá, vagy hogy mi zajlik olyan síkokon, amikről most még csak beszélni sem tudok?

A Feltörő színek férfi főhőse, az általad játszott Jeff inkább dühös, a nőfigura, Kris pedig mentálisan instabil. Mintha megkövesedett gender-szerepeket használtál volna. Ez szándékos volt, vagy a karakterek egyszerűen így keltek életre benned?

Szándékos. Kris esetében alapvetően arról van szó, hogy úton van az idegösszeroppanás felé, mert azzal a tébolyító helyzettel kell megküzdenie, hogy elveszik tőle a gyerekét – anélkül, hogy valójában tudatában lenne annak, hogy gyereket vár. Úgy képzelem, a létező legerőteljesebb érzelmet éli át: azt, amit egy anya érez a gyereke elvesztésekor. Kris ezen megy keresztül, és sehonnan sem kap magyarázatot arra, miért. Mindig is úgy gondoltam, ez vezet az összeroppanáshoz, ahhoz a szinte fúgaállapothoz, amikor a medencében úszkál és a Waldenből idéz. Jeffről pedig mindig is úgy éreztem, még Krisnél is zakkantabb, mert a nő legalább látszólag tudatában van annak, hogy valami nem stimmel, és utána szeretne ennek járni. Jeff viszont megtalálja azt az ellopott pénzt, és egyből felveszi azt a bizonyos személyiséget, kvázi macsó módon azt mondja: „Igen, ez én vagyok.” Az, aki elvette a pénzt, és ezt fel is vállalja. Szóval, igen, ezek mindenképp gender-szerepek, de a remélhetőleg modernnek számító gondolkodásmódommal úgy látom, hogy mivel bevett gender-szerepekről van szó, a film nem szexista. Majdnem ellenkezőleg. Mondván, itt ez az idióta fickó, aki belecsúszik a neki kirendelt szerepbe és narratívába.

Nekem úgy tűnik, a Feltörő színek a sorsról szól, és arról, hogy az emberek nem vállalnak felelősséget a velük történt rossz dolgokért.

Így van, ez a magja a történetnek. Engem alapvetően a személyes narratíva, az identitás kérdése érdekelt, és minden, ami ezzel összefügg: hogy mit gondolunk, mit érdemlünk és mit nem érdemlünk meg; milyenek a vallásos vagy politikai nézeteink, satöbbi. Amint kialakulnak bennünk ezek a meggyőződések, és bebetonozódnak, onnantól kezdve mintha végérvényesen ezek irányítanák a viselkedésünket. Nincs üzenete a filmemnek, nincs leszűrhető tanulság, de mindenképp ez foglalkoztatott, hogy képesek vagyunk-e felülemelkedni ezeken a dolgokon, és saját kezünkbe venni az irányítást. Ez a téma átitat a világon mindent. Például azt, hogy egyesek azt gondolják, valamilyen gyógyszerre van szükségük, vagy a tudományos meggyőződéseket, vagy a párkapcsolatokat. Ez mindenkit érint, akinek tapasztalata van a világról, ezért kezdtem írni a filmet.

Nehéz összeszámolni, hány feladatot vállaltál a Feltörő színek készítésében… még részben a forgalmazásért is te feleltél.

Tudom, kellemetlenül sok munkafolyamatot tartottam kézben. Napi másfél órát aludtam. Egy idő után minden szétesett! És ez már tényleg nem frankó. Komolyan mondom. Például a Blu-ray kiadás borítóját is én raktam össze, és én töltöttem fel. De nem tudom, tényleg nem tudom, miért csináltam ezt. Csak az, hogy ne én csináljam, valahogy helytelennek tűnt.

Mintha téged a filmjeiddel kapcsolatos „fizikai” teendők is érdekelnének.

Igen. Szerintem érdekes korban élünk, mert régen, ha valaki csinálni akart valami pénzigényeset, mehetett a királyhoz vagy a földtulajdonoshoz, hogy megbízást kérjen tőle. Ma viszont teljesen decentralizált a helyzet. De az én esetemben nem arról van szó, hogy személyes interakcióba lépek a nézőkkel, én ebben nem lennék valami jó. Rian Johnson remekül kommunikál a Twitteren, én meg ennek a gondolatától is viszolygok. Viszont úgy gondolom, az előzetes, a poszter és hasonlók összerakására már alkalmas vagyok. Nagyon fontosnak tartom, hogy egy alkotás hogyan van prezentálva, az ezzel kapcsolatos döntéseknek is nagy jelentőséget tulajdonítok, akár a felhasznált papír textúrájának és a betűtípusnak is. Ezek nyilván nem befolyásolják az elmesélt történetet, de akkor is szolgálják a maguk módján.

Részt vettél Rian Johnson Looper – A jövő gyilkosa című filmjének készítésében. A film és a Johnsonnal folytatott beszélgetéseid kapcsán nem fordult meg a fejedben, hogy készíts egy hagyományosabb felépítésű filmet?

Imádok mindent, amit Rian csinál, abszolút a célközönsége vagyok, de én csak azt látom, amin éppen dolgozom. Úgy érzem, a Feltörő színekben elkaptam valamit, és nagyon szeretném ezt továbbfejleszteni. Vagyis most elsősorban az érdekel, hogyan lehet ezzel a hagyományostól eltérő történetmeséléssel játszani. Meggyőződésem, hogy rengeteg lehetőség rejlik még ebben.

Min dolgozol most?

A következő filmem címe Modern Ocean lesz. Sok különböző, isten háta mögötti helyszínen játszódik. A felszínen a tengeri kereskedelem világáról szól, kalózokról, behajtókról, háborúzó hajókról, ilyesmikről. De valójában emberek egy csoportjáról, akiknek mind megvan a maga ambíciója, és mindegyikük mást akar. Emiatt pedig komoly károk keletkeznek. Valójában egy tragikus románcként gondolok a filmre. A történet abszolút egyenes vonalú lenne, ugyanakkor a film továbbfejlesztené a Feltörő színek érzelmi és vizuális nyelvét. Csak radikalizálná. Alig várom, jó lesz. Nem tudhatom, hogyan fognak reagálni rá a nézők, csak annyi biztos, hogy nekem így kell elkészítenem.

Források:

Empire Online, Telegraph, io9, Interview Magazine, The Awl, Film School Rejects

Címkék: agyzúzás, carruth, fordítás, interjú, szerzőiség