2009/08/19
Az 1965-ben született Bill Morrison a kortárs amerikai avantgarde filmművészet egyik legfelkapottabb alakja. Alkotásait a világ legfontosabb múzeumaiban (Modern Tate Gallery, Museum of Modern Art) és filmfesztiváljain (Sundance, Toronto) vetítik.
Morrison filmjei úgynevezett found-footage alkotások, amik a kísérleti filmek nehezen behatárolható halmazának talán legkönnyebben körvonalazható „alműfajába” tartoznak. Ezek a filmek talált nyersanyagból épülnek fel, a mindent elárasztó képáradatból és a kifogyhatatlan vizuális emlékezetből kihalászva értelmezik újra önmagukat a montázs eszközével. Az így újraélesztett filmek lehetnek strukturalista szellemben megszerkesztett komikus paródiák mint Martin Arnold munkái, vagy szürreális, hipnotikus újrafogalmazásai egy-egy klasszikus darabnak, mint Peter Tscherkassky Instructions for a Light and Sound Machine című alkotása, ami egy Sergio Leone westernt bont molekuláira szellemesen.
Bill Morrison legismertebb, 90 perces darabja, a Decasia, ősfilmek roncsolt részleteit fűzi egybe, Michael Gordon hipnotikus zenéjéhez igazítva az áramlás ritmusát. Morrison a nyersanyagokat különböző filmarchívumokból gyűjtötte össze, a roncsolódás és a celluloid szétmállása szerint válogatva őket. Ezek a felvételek még olyan nyersanyagra forogtak, mely nem volt képes hosszútávon megőrizni minőségét. A képek szétrohadnak, savas elmosódásokban eltűnnek, pókhálós karcok és felhólyagzások bőrbetegségre emlékeztető tüneteivel mutatkoznak, átitatva az elmúlás melankóliájával . Morrison egyszerűen 12 képkocka per másodpercre lassította a filmek lejátszási sebességét, így ezek a kémiai hibák főszereplővé válnak az alattuk csak derengve felsejlő „igazi” szereplőket eltakarva. A hipnotikus hatású zene még inkább kihangsúlyozza azt az érzésünket, hogy elmúló, elpárolgó szellemek utolsó fellépését szemléljük.
A Decasia párdarabja a Light is calling című 10 perces opusz, ahol Morrison ezt a roncsolás szimfóniát már színesben mutatja. Ebben az alkotásában a nyersanyag az abszolút központi szereplő, lenyűgöző fényekben és színárnyalatokban tündöklő celluloid-holttesteket szemlélhetünk, amik az idő kémiai lábnyomaitól új életre keltek.
Címkék: kísérleti film, KÍSÉRLETI VETÍTŐ, western
Partnereink
Izgi filmek, izgi cikk, gratulálok. A Light is calling megtekintésekor azonnal be is ugrott egy – ugyan nem filmes – asszociáció. Oravecz Imre Egy földterület növénytakarójának változása című kötetében olvasható a Trakl utoljára Budapesten című vers. A szöveg szerint a költő Georg Trakl megérkezik Budapestre és felkeresi a Richter Gedeon Gyógyszergyárat, ahol „belép egy vegyi folyamatba / szabad gyököt fejleszt, / leköt egy hidrogénatomot, / jótékonyan hat az erjesztőbaktériumokra, / részt vesz a páraképzésben / elidőzik egy ismerőss összetételben / s kicsapja a kristályokat” majd mindent hátrahagyva „az önkényesen megválasztott útvonalon az I. világháborúba siet” (Oravecz Imre: A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása – Egybegyűjtött versek, Helikon Kiadó, 1994,57.o.)
„tündöklő celluloid-holttestek”… :)
Egyetértek, ez a Light is Calling, ez nagyon súlyos.
pusztul az anyag, hív a fény!
Valóban nem vicces ez a fickó. Tisztára bús panda lettem tőle.
„pusztul az anyag, hív a fény!”
Mit szívtál, Máté? És máris elpusztítottad?
Megnéztem ezt a Leone dolgot is a Tyúbon, nagyon durva, főleg a párbaj részt nagyon szétszecskázta, meg az egészet :)
Jó írás! Még ilyet!
[…] Amerikában és Kanadában alkalmazza a legtöbb kísérleti filmes ezt a technikát, például Bill Morrison, Jennifer Reeves, Scott Fitzpatrick stb. Itthon elég kevesen vannak olyanok, akik hasonló […]